Mióta nem adtam hírt magamról? Hétfőn írtam az utolsó cikkem, amiben a lelki megpróbáltatásokról beszéltem. (Aki nem ismeri az előzményeket, az ITT, ITT, ITT és ITT olvashat róla.)

December 21–22.

Egészen szerdáig alig bírok enni, nagyon gyenge vagyok, mindent kihányok, az étel szagától is felfordul a gyomrom, némi tápszert magamba diktálok, és nonstop émelygek. A sztómazsákról megpróbálok tudomást sem venni. Egész nap fekszem, fáj a hátam, és nincs kedvem beszélni. Aztán az egyik barátom szerez egy táplálkozási specialistát – aki a megtestesült Mennyből az angyal a szememben azóta –, és elmondja, hogy mire van szüksége a szervezetemnek: kizárólag rostmentes leveket igyak, és hosszan főtt csontlevest, üresen. Fél nap múlva sírok, mert elmúlik az émelygés, és nem jön vissza az, amit bevittem a szervezetembe. A párom aggódik értem, úgy gyógyít, hogy simogatja a hátam, mint régen anya. Közben a karácsonyfát nézem, egész nap halk zene szól, és nem dugom ki az orrom a paplan alól.

December 23.

Újra emberszerűnek érzem magam, már kicsit hasonlítok önmagamra, legalább tíz kilót fogytam, de ki méri, csak a sztómazsák cseréjénél nézek a tükörbe, olyankor muszáj. Tűnik el az izmom, kirajzolódnak a csontjaim, de még nem vészes állapot. Enni kell, tudom, ez a fő mottóm, vagyis inni kell, most csak inni, ezeket a rostmentesre préselt leveket, és a csontlevest üresen. Amikor az első bögrével iszom a levesből, mintha visszakapnám az életet. Rájövök, hogy úgysem vagyok éhes, ha nem viszek be szilárd táplálékot. Az állapotom javul, már van kedvem bekrémezni az arcom, a páromat megkérem, kenje be a lábam, azt mondja princess vagyok – még szép, mi ebben az újdonság?

December 24. 

Ma van az ünnep, a szenteste, ma tiszta pizsamát veszek, és megmosom a hajam, csak óvatosan, mert a heget még mindig nem érheti víz. A párom segít, tartja a zuhanyrózsát, meleg a víz, hideg a víz, ott van még egy kis hab, csak ne menjen a szemembe, nem baj, ha csíp. Ma tiszta pizsamát veszek, és szérumot kenek az arcomra, jó hosszan dörzsölöm a bőrömbe, ami porlik a szárazságtól, hajápolót kenek a hajamra, és most úgy is belenézek a tükörbe, hogy nem kell sztómazsákot cserélnem. Arra gondolok, hogyan és mikor fogom újrakezdeni a sportot, hogy újra fel kell építeni a testem, sok meló lesz, nagy meló, szép meló, huss, nyári munka, bokszedzések, ki az ablakon. 

Az egész szenteste nyugalmas, a párom szolidaritásból párolt fűszermentes húst és zöldséget eszik, hogy ne triggereljen a látvánnyal és az illatokkal. Megajándékozzuk egymást, békésen összebújva filmezünk, az első este, amikor egy fokkal összefüggőbben tudok aludni (értsd: nem óránként kelek fel verejtékezve, hanem három órát is tudok aludni egyben, ráadásul bent az ágyamban, együtt vele.)

Soha ilyen nyugodalmas, békés szentestém nem volt. Minden rettenetes körülménytől eltekintek.

December 25.

Jön a családom. Csak anya nem jön. Az első karácsony nélküle.
Minden huszonötödikén nála van a karácsony, most a család többi része utazik hozzám, hogy együtt legyünk, és valahogy kibírjuk ezt a furcsa helyzetet, hogy anyám nem rendezkedik. Nincs a megszokott szilvás-mézes süteménye, nincs a kókuszkockája, nincs az utánozhatatlan mézes krémese. A húgom megpróbálkozik a szilvással és a kókuszossal, de szerinte hiányzik belőle az a spiritusz, ami anyám fejéből pattant ki és nincs benne a sárga, szétfoszlott süteményeskönyvben. Én nem tudom, mert meg se kóstolhatom, hogy azt mondhassam, ez is ugyanolyan finom. 

Töltött káposzta is van, szabolcsi, a családom az asztalnál ül és ebédel, megkérem őket, hogy beszéljenek a kajáról, mert legalább annyival is táplálkozom.

A szem és a fül is tud enni, nem csak a száj.

Elképzelem, ahogy sűrű tejfölt rakok a káposztákra, széttöröm a villámmal, és puha fehér kenyérrel behabzsolom. Pontosan tudom, milyen az íze, itt érzem a számban, már megy is le a torkomon, Istenem, bárcsak ehetnék ilyet még egyszer életemben. Közben egy bögréből szürcsölöm a levest.

Miután elmennek, egyedül maradok, és főzős videókat kezdek nézni. Egy híres séf bemutatja, hogy készül a legjobb rakott krumpli, aztán hosszasan álmodozom arról, milyen lesz, amikor ezt majd elkészíthetem. A következő videóban gesztenyés töltött pulyka, addig kell sütni, míg el nem válik a hús a csonttól, mondja a híres séf, mellé marcipánnal töltött, sült almák, én meg szabályosan elolvadok a gyönyörűségtől. Eszembe jut József Attila verse, „de szeretnék gazdag lenni, egyszer libasültet enni” – én gazdagságra nem vágyom, csak az evésre. 

Karácsony első napjának estéjén sosem voltam még egyedül, ilyenkor szokás szerint a barátainkkal bulizunk otthon, és az a legfontosabb eldöntendő kérdés, milyen piát igyak, mert keverni nem kéne. Most a legnagyobb dilemmám, hogy melyik oldalamon aludjak el, hogy ne fájjon annyira, amikor megébredek. Este nyolckor már álmos vagyok, elalszom, majd tizenegykor riadok fel, megint sikerült három órát egyben, aztán próbálok visszaaludni, kínlódás lesz így reggelig, de még a meditációs zenére sem megy. Kicsit szúr az oldalam, és egyből elképzelem a legszörnyűbb forgatókönyvet, hogy ez mit jelenthet, aztán elhessegetem a gondolatot, nem, az nem történhet meg. 

December 26.

Karácsony másnapjának reggele van. Most itt ülök az ágyban (mert tudok ülni is, bizony), és írom ezt a naplót. Ma jönnek a testvéreim és az unokaöcsém, a párom is lassan visszaér a vidéki családlátogatásból, napközben nem leszek egyedül. Nem kapcsoltam le éjszakára a karácsonyi fényeket, de nem azért, mert félek, már rég nem félek én, csak megnyugtatnak (és főleg, hogy ne essek hasra, ha kimegyek.)

Anyára gondolok, mit csinálna, ha itt lenne, biztos imádná nekem préselni a leveket, és arról beszélne, milyen finom, amit iszom, ő is fog otthon ilyet csinálni magának. De anya nincs itt, csak a gondolataimban, de úgy minden pillanatban. Az hal meg, akit elfejtenek, mondják. 

Furcsa, felfordult napok ezek, a legkevésbé sem hasonlítanak a karácsonyra, és mégis ez hasonlít legjobban arra az érzésre, amit ilyenkor keresünk. Amióta élek, nem volt még ilyen békés ünnepem. 

Szentesi Éva