–

Az intenzíven ébredek, az első dolgom, hogy megtapogassam a hasam, és egyből a sztómazsákba akadok: „Csak ezt ne, könyörgök, kérem! Valaki hall? Sztómám van?!”

– Igen, azt kapott.
– És végleges?
– Azt majd a doktor úr megmondja reggel.
– És hány óra van?
– Tizenegy.

Ez azt jelenti, ötórás volt a műtét. Rohadt hosszú, rövidre tervezték, meg hogy visszavisznek egyből az osztályra.

Iszonyatosan félek, anyámnak kiabálok, aztán rájövök, hogy ő már nem él, majd arra gondolok, hogyan fogom megölni magam, mert nem akarok így élni. Ez volt a testem utolsó határa, kába vagyok a nyugtatóktól, az intenzíves nővér rám szól, maradjak csendben, én meg az anyukámat akarom. Bekövetkezett a legrosszabb rémálmom: hogy egyszer egy műtétből sztómával kelek fel. (Épp a napokban olvastam, hogy a világ legszabadabb országában már van olyan tabletta, amitől egy perc alatt meghalsz.)

Benyugtatóznak, alszom kicsit, reggel fényáradatra ébredek. A fehér lepedők, amik elválasztják egymástól a magatehetetlen betegeket, szelíden lebegnek a fényben. Pár percig nem tudom eldönteni, hogy meghaltam-e, és tényleg a mennyben vagyok, mert akkor megyek, és megkeresem anyát – aztán leesik, hogy nagyon is élek, mert ha van is mennyország, én tuti a pokolba kerülnék.

Megjön az orvosom (messiásom), darálni kezdi, hogy mi történt: sokkal nagyobb volt a baj, mint azt elsőre hittük, ő még ilyen hasat nem látott, pedig évente ötszázszor operál, kilyukadt a végbelem egy része, abból levágott egy kis darabot, lyukas volt a hólyagom, azt befoltozta, a vékonybél olyan, mint a kőtömb, kivágott belőle huszonöt centit, és kivette az epémet is. „Ne haragudjon, ki kellett vezetnem a vékonybelét, hogy tehermentesítsük, de egy hónap múlva visszarakom.”

Van Isten, bizony van, itt áll előttem, és dr. Tóth Lajos Barnának hívják.

Valaki nagyon akarja, hogy éljek, mert ilyen szerencsém nem lehet, utolsó pillanatban elkerülni az ország legjobb sebészéhez, aki mindent tökéletesen megcsinált.

Mondom neki, hogy szobrot faragtatok neki Nyíregyháza főterére, ő meg csak nevet, hogy ne túlozzak. Szerény és végtelenül elhivatott, én meg nem viccelek. Erről az emberről mindenkinek tudnia kell.

Aztán lekötött kézzel, ólomnehéz lábakkal, felhasított hassal, jobb híján egész nap a válaszokat keresem.
Miért történt ez, azon kívül, hogy a sugár rettenetes károkat okozott?
Miért kell nekem visszakanyarodnom újra és újra ide, mi dolgom van még nekem ezzel?

Én vagyok az új Frida Kahlo, akinek a testéről kell írnia, mert eleve elrendeltetett. Írok én róla, amíg van belőle, amíg le nem faragják az utolsó szövetet is a csontról. Írok, amíg az elmém bírja, amíg tűröm a fájdalmat, meg azt, hogy a testem nem csak az enyém, hogy vadidegenek látnak meztelenül, hogy meg kell tanulnom kezelni a sztómazsákot (csak ezt ne), még ha csak kis időre is, hogy újra fel kell állnom a hasam felvágásából, életem végéig kímélnem kell magam.

Édesanyukám, bárcsak itt lehetnél, és foghatnám a kezed! Annyira hiányzol, hogy nem tudom elmondani, te jelentetted a mindent. Bár tudnám, most merre jársz, vagy legalább hallasz-e!

Öt napja nem ettem, két napja nem iszom, tele vagyok csövekkel, és félrebeszélek.

Az egyik fehér lepedő mögül megszólít egy idősebb úr: „Ne aggódjak, minden rendben lesz.” Az intenzíven nem kapcsolják le a reflektort, egyenesen az arcomba világít, és egyfolytában dolog van. Egy néni nem érti, hol van, folyamatosan le akar mászni az ágyból, le kell kötözni, hogy ne ártson magának. Hányszor kell még látnom az élet végét ahhoz, hogy megértsék, tudom, hogy van halál? Felfogtam, hogy véget érek én is, nem kell több lecke, mit akartok még tőlem? 

Édesanya nagyon mérges lenne, ha felmennék hozzá, pontosan tudom, milyen hangosan kiabálna. Nem merek meghalni, „Anyaka, dehogy merek, látni akarod, hogy élek, tudom én.”

Másnap jönnek és lemosdatnak, anyaszült meztelenül fekszem, a testem nem az enyém, ez csak egy hús hegekkel, nincs jelentősége, hogy milyen formája van, hogy milyen állagú a bőröm, hogy szép vagyok-e, vagy csinos. A nővérek pontosak, szaporák, úgy dolgoznak, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy idegen, pucér testeket mosdatnak. Oxigénes cső az orromban, a karomban három infúzió, duplájára dagadva a kézfejem a rengeteg gyógyszertől, a körmöm szépen lakkozva a lábamon, az egyik nővér meg is dicséri. Glitteres, vörös karácsonyi lakk az ünnepekre. 

Minden olyan valószerűtlen, csak a mennyország nem az, ott van a békesség, ott van édesanya, mennék hozzá, csak félek a haragjától.
Mennyi fájdalmat bír el egy ember?
Milyen mélyre lehet lehasítani a testbe?
Hogyan kell épelméjűnek maradni?
Ki takar be utoljára? 

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61