–

Itthon vagyok két napja (rémálom volt az út), de a kórházat nem lehet otthagyni, azt hozom magammal, a szagokat, az emlékbetöréseket, amelyek a kórelőzményeimet tekintve most még markánsabbak. 

Milyen más volt először komoly nagybetegnek lenni, harcos lánggal indulni, anya kezét markolva, aki jött mindennap, és ült egész nap az ágyam mellett… Jöttek a barátnők is, szilveszteri kemókor feldíszítették a kórtermet…

És milyen más úgy kórházban feküdni, hogy azt hitted, már rég túl vagy a nehezén, ráadásul épp egy világjárvány tombol, a vírust nem kaphatod el, mert gyenge vagy, nincs látogatás, és már az anyád sem él. 

A legutóbbi naplómat az első igazi mélypontom előtt írtam. A műtét utáni első napok ebből a szempontból könnyebbek, mert legalább nem emlékszem rájuk. Aztán, ahogy múlik a gyógyszerek hatása, párolog az altató, és visszakerülök az osztályra, úgy lesz minden valóságos és végtelenül reménytelen. 

Itt vagyok egy felhasított testben, épp hogy élek, csövek lógnak belőlem, már állok, de minden porcikám gyenge, zacskó a hasamon, és hányinger gyötör. Egyedül vagyok egy kórteremben napokig, alig alszom, és egy reggel olyan mélyre kerülök, hogy egy órán keresztül zokogok. A sírást akkor sem tudom abbahagyni, amikor vizit van, vagy bejön a főorvos. Ég a bőröm, kínoz a hányinger, a szagok előidézik a régi kemókat, és pontosan olyan tüneteket produkálok, mintha még kapnám a mérget. Aztán azon gondolkozom, milyen lesz otthon, hogy megyek így haza, honnan lesz a felépüléshez ereje a lelkemnek. Annyit dolgoztam rajta, hogy begyógyítsam a traumáiból, kőkemény évek vannak benne, és kezdhetem az egészet elölről. Egyre mélyebben süllyedek bele a gondolataim mocsarába, és csak ront a helyzeten, amikor behoznak mellém két, nálam sokkal rosszabb állapotban lévő beteget a szobába. 

Látom az emberi test határait, az élet végét, és a sajátomén gondolkodom. 

Miért élek?
Mit kezdhet az ember a szenvedéssel?
Hogyan lehet ép ésszel kibírni, és el lehet-e egyszer felejteni mindezt?

Mennyi munka, mennyi évem volt abban, hogy normális életem legyen. Mennyi küzdelem, utánajárás, és tessék, újra itt vagyok a kórházban, egy brutális operáció után. Annyit harcoltam azért, hogy magam mögött hagyjam, most pedig mintha nyomtak volna egy restartot az életemen, kulloghatok vissza a startmezőhöz, és kezdhetem az elejéről. (Persze, tudom, ez így nem teljesen igaz, mert legalább rák nincs, csak a helyzet hasonló.)

Szóval két napja itthon vagyok. 
Karácsonyfával várnak és ünnepi világítással. 
Ülnek mellettem és fogják a kezem. Simogatnak.
Egész nap nyugalmas ünnepi zene szól, vasárnap meggyújtjuk az adventi koszorún a negyedik gyertyát.
Karácsonyi filmeket nézünk összebújva.  

Cukiságkultusz és lázadás a felnőttkor felelőssége ellen – A kawaii-kultúra mindenhová elér

WMN Life – 2021. december 21. – FF

 

Átjön a húgom, hosszú percekig ölel, örül, hogy újra lát. Majd lefekszik mellém, ő is a kezem fogja, így beszélgetünk órákig anyáról, hogy mit mondana, milyen poénokat nyomna a sztómazsák cserénél, és hogyan sürögne körülöttünk. 

Enni rettenetesen keveset tudok. Öklendezem a zsák ürítésénél, nem bírom megszokni a szagokat. Apró madáradagok csúsznak le a torkomon, bár pontosan tudom, hogy a nemevéstől gyenge maradok. 

Az alvás is küzdelem. Óránként ébredek, félig ülve alszom, kint a kanapén, mert képtelen vagyok az ágyamba menni. 

Puha szeretet és gondoskodás vesz körül, lassan foszlik a félelem a hatásukra, oszlik a kórház szag is. Fekszem a szoba közepén, különösebb fájdalmak nélkül, iszonyú gyengén, végtelenül üresen. 

Nyolc évvel ezelőtt decemberben kezdtem a harcomat a rákkal, kivont karddal, halált megvető bátorsággal. 

Nyolc évvel később, decemberben pedig itt állok a sorsom előtt, a sugárterápia roncsolásainak eltávolítása után, és nem harcolok, hanem nyugodtan lehunyom a szemem, aztán kinyitom, a fényeket nézem, nem remélek, várakozom. 

Mert tudom, hogy minden egyes nappal könnyebb lesz. 
És csak a következő napot szabad nézni. 
Ha az megvan, jöhet a másik, és egyszer elfogy a kín.

Szentesi Éva

Az előzményeket itt olvashatjátok el: 1. rész, 2. rész, 3. rész.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Annie Spratt