„Én állandóan várok valakit. Valamit. Egy kicsike reményt, békességet, egy kevéske boldogságot, megváltást…” – Igaz mesék a nővérpultból

–

Az ablaknál állok, és az üvegen keresztül nézem a nyúlánk és cingár, pipaszártörzsű tulipánfacsemetét, amit tegnap ültettem el az előkertbe. Jó magas fa lesz, terebélyes, tízméteresre is nőhet. Távol kellett ültetni a háztól, hagyni neki helyet, hogy majd évek múltán teljes szépségében pompázhasson.

Az ablaküvegen szaporán csorognak le az esőcseppek, egymást érik, összefolynak, áttetsző függönyt teremtenek. Esőben ültettem tegnap, és most is esőben bámészkodom kifelé, de ez már nem zavar. A sok csapadék már nem okoz gondot, sőt. Megszerettem. Egyedül a szél az, amire nem vagyok soha felkészülve, megszokhatatlan. Az orkánerejű szél. Az Atlanti-óceán felől érkezik és ősztől tavaszig sűrűn veszi útját a kontinens felé. A tengerpartokon tombol, a hullámokat korbácsolja, a sziklákon, dombokon és szirteken csillapodik csak. A nyugati szél a legerősebb. Hangja is van, zenél, néha pedig úgy süvít és sikolt, hogy felébred rá az ember akár az éjszaka közepén is.

A facsemete most hajladozik a szélben, jobbra és balra is dől, ahogy megfordul a légáramlat a két ház között. Kicsi bambuszrúd támasztéka van. Arra gondolok, hogy ha még sokáig tombol a vihar, ez nem lesz elég.

De nincs honnan erősebb karót szerezni, a vesztegzár miatt minden kertészet, és a legtöbb, nem életbe vágóan fontos termékeket forgalmazó üzlet is zárva van. Well, mondaná az angol, a tulipánfának most életbe vágóan fontos lenne egy karó, egy támaszték. Vagy csak egy zsák mulcs, ami a tövénél a törzsét megtámasztja.

A nénikének az ötös szobában egyre rosszabb az állapota

Anne van műszakban velem és Luchi, a nigériai lány. Anne-t osztom a négyes kórterembe, így az ötös szoba is hozzá tartozik. Látom, ahogy átfut egy felhő az arcán a hír hallatán, de csak lassan értem meg, miért. Akkor elmosolyodom. A szellemes kalandunk óta, amikor a teljesen üres ötösben többször is megszólalt a nővérhívó csengő, Anne kis fenntartással viseltetik a szoba és annak lakói iránt. Most ráadásul bármikor várható a néni távozása. „Ne aggódj, vagyunk elegen. Majd segítünk, ha úgy adódik” – mondom neki, hogy megnyugtassam. Félrehajtja a fejét, zavartan elmosolyodik. „Rendben, semmi baj.”

Sorban jönnek fel a betegek, így én velük vagyok elfoglalva a klinikai részlegben. Új orvosaink vannak megint, és a mai háziorvos-növendék nagyon lelkes. Ez sem mindig előny, a doktornő ugyanis legszívesebben mindenkit felvenne az osztályra, és kissé értetlenül néz rám, amikor közlöm vele, hogy nincs több üres ágyunk. A lendülete azonban csak egy pillanatra törik meg, szinte azonnal felragyog a tekintete: „Akkor hívjuk fel a bed managert, majd ők találnak a betegnek ágyat!” – javasolja.

Ahogy azt Móricka elképzeli – gondolom magamban. „Az egész kórházban alig van üres ágy. Nem hiszem, hogy tudnak segíteni” – válaszolom.

Ráadásul hétfő éjszaka van. Aki a hétvégét még otthon akarta átvészelni, az ilyenkor jön be az ügyeletre. Két belgyógyászati és egy sebészeti osztály zárva a koronavírus második hulláma miatt, a sürgősségi tele, az összes többi osztály is telt házzal megy.

Megrázom a fejem. A doktornő haragszik, érzem. Nem is próbálom tovább magyarázni neki a helyzetet, de nem is hívom fel az éjszakai főnökeimet. Csak szelíden odatolom elé a telefont. Ha nekem nem hisz, hát járjon utána. A doktornő lelkesen telefonál, miközben persze lesújtó pillantásokat vet rám.

Jó ez a maszk, másvalamire is nagyon alkalmas, nem csak vírus elleni védelemre. Jótékonyan takarja az arcom. Nem látszik az sem, hogy alatta elmosolyodom.

Főleg azon a felismerésen mosolygok most, hogy mennyi minden változott meg ebben az évben. És nemcsak kívül, de belül az emberekben, például a kollégáimban és bennem is. Nincs több dráma, kevesebb a hiszti. Kérgesek lettünk, mint egy dolgos tenyér, keményebbek, többet elviselünk.

Pár hónapja még nagyon bántott volna, ha valaki nem elégedett velem, és ilyen pillantásokkal mér végig. Ma pedig mindez már nem érdekel. Nagyon sok ember véleménye nem számít többé. Hogy mit gondolnak rólam mások, jobbára lényegtelen. Másokon is látom, hogy már nem akarunk megfelelni mindenkinek. Már nem akarunk magyarázkodni. El is fáradtunk. A kevés és mindennél drágább időt és a lelkünk erejét nem fecséreljük. Érzékenykedésre semmiképpen.

Hagyom, hogy a fiatal doktornő megkapja a főnökömtől ugyanazt a választ, amit tőlem is hallott pár perccel ezelőtt. Leteszi a telefont. Még mindig dühös, érzem, de most már megadja a tiszteletet. Magamhoz húzom a készüléket, hívom a portásokat, kérek egy extra ágyat a vizsgálóba. Megmutatom a doktornőnek a zöld hátizsákot, amiben a nőgyógyászati vizsgálóeszközök vannak. Ezzel a zöld táskával kell mostantól minden egyes beteghez levonulnia a sürgősségire. Nem tudta. Csalódottan néz rám. Én is csalódott vagyok, mert a munkámnak ezt a részét szeretem a legjobban. A klinikát. De ha nincs vizsgálószoba, mert azt betegszobának kell használnunk, akkor bezár a klinika. Ez a szabály. A betegek biztonsága és méltósága érdekében. Hiszen mégsem vizsgálhatjuk őket a váróterem sarkában egy hordágyon… 

Megérkezik az ágy, átrendezzük a szobát

Kihúzzuk a folyosóra a vizsgálószéket, a műszereket pedig a kiskocsin átvisszük a gyógyszeres szobába. A betegem végre elhelyezkedhet és pihenhet. Fiatal nő, és megint egy spontán vetélés. Ő tízhetes volt. Bekötöm az infúziót, beszélgetünk közben. A fájdalom múlik, a vérzés nem csökken. Szomorú, de nem sír. Nagyon fegyelmezett. Amikor a férje elmegy, csak akkor meséli el, hogy hét éve hiába próbált teherbe esni, nem sikerült. A három IVF, mesterséges megtermékenyítés is eredménytelen volt. Úgyhogy idén januárban elkezdték az örökbefogadási procedúrát. Augusztusra már egészen a végén jártak, szeptemberre meg is lett volna az örökbefogadható kisbaba. Ő pedig augusztus végén váratlanul megfogant. Óriási volt az öröm, és hatalmas a tépelődés. Azután úgy döntöttek, a férje és ő maga is, hogy visszamondják, leállítják a folyamatban levő örökbefogadást… „És most itt vagyok” – sóhajt az asszony. A harmincas évei végén jár, erős – már nem fiatal, de még nem is idős.

„Itt vagyok” – mondja nagyon halkan újra, és akkor megtelik a szeme könnyel.

A szavak szétszaladnak a csendben, mint a régi széttört hőmérőből az aprócska higanygolyók

Az ő szavai, és azok a szavak, amiket én akartam volna mondani. Nem tudok megszólalni. Hosszú ideig kapaszkodik a tekintetembe, és én hagyom. A csend körülölel bennünket. Egyek vagyunk. A saját mellkasomban érzem, amit ez a két szó jelent, egyes szám első személyben: Itt… vagyok …

Hagyok időt, kerülöm a közhelyeket, mint például, hogy fiatal még, mindent újra lehet kezdeni és ilyesmi. Csak annyit tudok mondani, és azt is szinte csak nyöszörögve: kegyetlen év ez…

Az asszony bólint, nyugodtabbnak látszik. Visszadől a párnára, elhelyezkedik. Az oldalára fordul, magzatpózban, a fal felé. Kérem, hogy szóljon bátran, ha bármire szüksége van. Leoltom a lámpát, és kimegyek a szobából.

Helyettesítem Anne-t, aki a szünetét tölti

A négyes kórteremben idősebb, törékenyebb betegek is vannak, akiknél magas a kockázata annak, hogy éjszaka zavartakká válnak és elesnek. Ezért az ajtókeretbe húzzuk a kisasztalt, és azon írjuk az ápolási naplókat. Innen jól rálátunk az egész kórteremre, könnyen észrevesszük, ha valaki útnak indul. De most békésen alszanak mind.

Judy, a 82 éves nénike is halkan horkolgat, elszenderedett a tojásos szendvics után, amit Anne hozott neki a konyháról. Ülök az asztal mellett, már megírtam az összes naplót, a kékes félhomályban merengek. Luchi valahol a saját kórtermében van az osztály túlsó sarkában.

Végtelen mélynek tűnik a csend.

Az ötös szobában jellegzetesen karcos, hangos, de még egyenletes légzéssel alszik a haldokló asszony, a lélegzete áthallatszik a félig behúzott ajtón és a függönyön. Hirtelen mérhetetlen fáradtság tör rám. Felállok, nyújtózkodom, körbejárom az osztályt újra. Azután visszaülök megint az asztal mellé a székre. Hajnali három óra van. Az az idő, amikor, ha semmi sem történik, és időben végeztünk minden dolgunkkal, éppen nem lehet, és nem is kell semmit tenni. Ülök a széken, és azon kapom magam, hogy majdnem elbóbiskolok. Sosem szoktam ilyen fáradt lenni, különösen nem az első ügyeleti éjszakán. Fura. Nagyon szokatlan érzés, mintha egy vastag paplant borítottak volna rám. Egy meleg, puha paplant, azt a régi fajtát, aminek súlya van… Hallgatom a lélegzeteket, a csendet, és egy pillanatra lehunyom a szemem.

Pár perc múlva arra riadok fel, hogy megváltozott a csend. És valaki, mintha elhaladt, elsurrant volna mögöttem. Valami történt. Hirtelen válok egészen éberré, és hallgatózni kezdek. Egyenként azonosítom be a lélegzeteket. És akkor már tudom.

Tudom, hogy mi változott, hogy ki hiányzik. Az ötös szobához lépek, óvatosan húzom el a függönyt. Az idős asszony sápadt arccal, mozdulatlanul fekszik az ágyon.

DNAR – do not attempt rescuscitation

Nem újraélesztendő. A legtöbb idős és/vagy súlyos betegnek ott szerepel ez az egyoldalas orvosi deklaráció a dokumentációjában. Az ötös néninek is ott van.

Anne éppen visszatér a szünetéről, és most rajtam volna a sor, hogy elmenjek pihenni egy órát. De tudom, hogy mit ígértem és Anne egyébként is könyörögve néz rám: „Sister, én nem tudom, hogy itt mi a szokás ilyenkor! És a főiskola óta nem is kellett halottat ellátnom… akkor is csak egyetlen egyet…” „Jól van, jól van” – motyogom. Először is fel kell hívnunk az orvost, hogy megállapítsa a halál tényét. Időbe telik, hogy az orvos ideérjen, ezért az az első, hogy őt hívjuk. Azután kikészítjük a pultra az összes kitöltendő dokumentumot. Megírjuk a cédulákat. A magyar szokásoktól eltérően itt a halottak mosdatását is a nővérek végzik. Minden orvosi eszközt el kell távolítanunk, nem maradhat sem katéter, sem kanül a testben, sem kötés, sehol. És a magyar szokásoktól szintén eltérően itt, a mosdatás után tiszta hálóingben, a lepedőbe szorosan becsavarva, azt ragtapasszal is rögzítve, a mellkason egy címkét elhelyezve kell leküldenünk a testeket a patológiára.

Amikor az orvos hivatalosan is megállapította, igazolta a halál beálltát, csak akkor hívhatjuk fel a hozzátartozókat. És csak akkor hívhatjuk a portást egy erre az esetre vonatkozó kóddal. 

Anne ügyes, így gyorsan végzünk. A szünetemre is eljutok végül. De már teljesen éber vagyok, pihenni sem tudok. Túl sok mindent kell átgondolni, újratervezni.

Folyamatos a tréning az intenzív osztályra

Akik önként jelentkeztek, most mehetnek tréningre, hogy amikor szükség lesz rájuk, azonnal bevethetők legyenek. De a koronavírus itt, délen most lassabban pusztít. Mindnyájan azt reméljük, hogy a rettenetes tavasz után nem jön még egy rettenetes tél is. Az előrejelzések ennek ellentmondanak, de amit látunk, az egyelőre alátámasztja a reménységet. A mi kórházunkban jelenleg nem maradnak el műtétek és csak azt az osztályt zárják le, ahol fertőzött beteget találtak, azt is csak kis időre. Jelenleg stagnál a betegszám, illetve nagyon lassan növekszik. Most Észak-Angliában durva a helyzet. Ott ugyanaz történik, ami tavasszal itt lent, délen. De a korlátozások most korábban, gyorsabban történtek. Az oltóanyag decemberi forgalmazásának lehetőségére pedig a reményeink az egekbe szöknek.

Mindjárt itt az advent. És a hanuka is, a csodák ideje. Angliában egyébként is korán, már december elején szokás elkezdeni a karácsonyi készülődést. Ez most még korábbra tevődött át. Vannak családok, akik már fel is díszítették a karácsonyfát és a lakásaikat. Az utcákon is kigyúlnak a fények.

A legkedvesebb egyetemi tanárom egyszer azt mondta, hogy ha megfigyeljük a történelmet jó alaposan, akkor látható, hogy minden emberöltőre, minden 70 évre jut egy kataklizma. Háború vagy járvány. Az én tanítóm ebben sem tévedett. Rettenetes év volt ez. És ilyenkor nincs már idő, nincs már időbeni korlát és határok, azt teszünk, amit akarunk, és bármit megteszünk, hogy örömöt csempésszünk, valami kicsi boldogságot egymás és a saját magunk életébe. 

Arra gondolok, hogy talán szerzek még egy macskát. Örökbe fogadok egyet. Teknőctarkát. És ültetek majd még virágokat, tavasziakat. Hóvirágot, jácintot és fréziát. Megveszem a kompjegyet nyárra. Megtervezem az utazást a lányomékhoz. Hazamegyek, és főzök valami finomat. Közben hallgatok még egy kis Mendelssohnt, Vivaldit…

Ilyesmi gondolatok járnak a fejemben a szünetem alatt, és még másnap is, amikor az esőáztatta ablak mögött figyelem és féltem a kertben hajladozó a tulipánfacsemetét. A homlokomat az üvegnek tapasztom, és hosszú-hosszú perceken át csak nézek kifelé a hűvös szürke levegőbe. „Ne állj már úgy az ablakban! – mondogatta mindig anya – Olyan, mintha állandóan várnál valakit!” Soha nem válaszoltam neki, pedig mondhattam volna, hogy: de hát így igaz! Én állandóan várok valakit. Valamit. Egy kicsike reményt, legalább rövid békességet, egy kevéske boldogságot, megváltást… Most a járvány végét is.

Hosszú percek múltán elindulok a hátsókertbe. Mert eszembe jut, hogy a kerítés mellett mintha láttam volna néhány erősebb levágott ágat, vastagabb karót. Így is van. És talán csak képzelem, de ahogy kitámasztom vele a tulipánfát, a vékony kis törzs hálásan simul a tenyerembe.

Molnár Lamos Krisztina

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images