A fák fájdalmat is érző, egymással kommunikáló, csodálatos lények! – Valóban eltűnik a tölgy, a bükk Magyarországról?

–

Tényleg imádom az erdőket, no!

Az idei tavaszi-nyári pandémiás időszakban, amikor a fő szlogen a „maradj otthon!”, de legalábbis a „kerülj el mindenkit minél nagyobb ívben!” volt, szinte minden hétvégén kocsiba ültünk a családdal, és kiszökdöstünk valamelyik közeli erdőbe egy kicsit megnyugodni, feltöltődni. Már korábban elolvastam néhányat Peter Wohlleben könyvei közül, A fák titkos élete nagy kedvencemmé vált. Csak sejtettem, hogy a természetes erdők egyedei között van kapcsolat, de nem gondoltam ilyen mélységekre, nem tudtam, hogy veszély esetén éppen úgy figyelmeztetik egymást, mint mi, emberek (már amelyikünk, persze). Megtudtam, hogy különleges szerkezetekkel, elektromos ingerületek mérésére alkalmas eszközökkel megállapították a fáknál a fájdalmat, és mesebelien boldog fák a valóságban is léteznek.

Egész másképp közelítesz így egy hatalmas, több évtizedes élőlényhez: gyakorlatilag megérzel vele egyfajta sorsközösséget és a hálát is érzed, hogy a társaságát ilyen korlátlanul és szabadon élvezheted.

Egyébként, ha valaha volt szüksége az emberiségnek az erdőfürdőre és erdőterápiára, a természet gyógyító közelségére, akkor éppen most éljük ezeket az időket.

Isten veled, luc, maradj még, tölgy!

Biztos, hogy az ökológusok napjaink legfontosabb szereplői közé tartoznak. Kutatásaik, munkájuk során ők aztán tényleg világosan látják a hanyatlást és a bajokat, mégis képesek hozni a bizakodó hozzáállást. Aszalós Réka, akit itthon az őserdőkutatás nagyasszonyaként is ismernek, munkatársaival évek óta dolgozik azon, hogy itthon is visszanyerjünk valamit abból a csodából, amelyet a trópusokon igazi őserdőként ismernek, és színes utazási albumokban tárnak a világ szeme elé.

Annak ismeretében, hogy mi, művelt európaiak már ezer esztendővel ezelőtt teljesen lenulláztuk a saját őserdeinket, nyilván nincs túl egyszerű dolga egy ilyen kutatócsoportnak.

Ezt a munkát persze nem is annyira a jelennek végzi az ember, ám most kell megalapozni azt az állapotot, amiről elsősorban én is kérdeztem Rékát: mi az, amit mi anyákként/apákként meg tudunk majd még mutatni a gyerekeinknek a körülöttünk levő természetes világból?

„Mi, erdőökológusok azt gondoljuk, hogy az erdőknek nagyon nagy rezisztenciájuk és nagy rezilienciájuk van, azaz sokáig ellen tudnak állni a természetes állapotból való kimozdításnak, és ha már kimozdították őket, jó esetben vissza tudnak rendeződni. Az erdei ökoszisztémák ezekben kifejezetten jók, van a rendszerükben valami robusztusság, hiszen sok millió év alatt fejlődtek ki olyanná, mint amilyeneknek ma ismerjük őket. Manapság sokszor lehet látni olyan térképeket, amelyek klímamodellek alapján mutatják be, hogy az erdőövek hogyan »csúsznak« észak felé, és sokszor nagyon sötét jövőt láthatunk – Magyarország nagy részéről eltűnik az erdő, búcsúzhatunk a bükkösöktől, és sok helyen a tölgyesektől is. Az ilyen előrejelzéseknek sajnos sok részletükben igazuk van, de ezekkel az eredményekkel óvatos vagyok, pont az erdők nagy ellenállóképessége miatt.

Nagyon remélem, hogy 2030 után a gyerekeim, unokáim még látni fogják a hazai tölgyes és bükkös erdőket.”

Az „Év szava” díjáról a klímaváltozás valószínűleg már lecsúszott ugyan, de azért a hazai hatásait nem tudjuk félretenni, mert képviselői például itt zümmögnek, másznak körülöttünk. Egyre több rovarkártevő jelenik meg ugyanis a mediterrán országokból, de Amerikából, Ázsiából is. Hosszabb a kártevők szaporodási időszaka, és ritkábbak a hideg telek, amikor tömegesen pusztulnának.

Itt van például a szúbogár: alig fél centi hosszú, Európa erdeiben máris nagy pusztítást végeztek a túlélő szúgenerációk, Németországban és Csehországban millió hektárnyira tehető a lucfenyvesek pusztulása az elmúlt években.

Szomorú, de Magyarországon is búcsúzhatunk a pompás és nagy faértékű luctól – és nem ebből fogunk karácsonyfákat állítani. Egy másik behurcolt kártevő, a csipkés poloska, amely a tölgyeseinket pusztítja az utóbbi években. Ha még jobban megerősödik, tényleg eléggé kezdhetünk aggódni.

„A természetben összetett, sok fajból álló rendszerek, úgynevezett ökoszisztémák vannak, és ezektől bizony igencsak elrugaszkodtunk az elmúlt évszázadokban – ad magyarázatot a jelenségre a szakember. – Monokultúrákat, azaz egy fajból álló élőhelyeket hoztunk létre sok helyen, pedig azok a legérzékenyebbek a környezeti behatásokra, szárazságra, viharokra, kártevőkre. Tudományos bizonyítékok vannak rá, hogy ha egy erdő sokféle fafajból áll, és többféle korosztály képviselteti magát benne, akkor sokkal erősebb lesz az immunrendszere is. Szerencsére a tudományos szakma és az európai törvényhozás is arra erősít rá, hogy az erdőket többféle fajjal ültessünk be, és felejtsük el a monokultúrákat.”

Közösen, együtt nyírjuk ki a fáinkat

Nagyvárosokban sokkal erősebben érezzük a klímaváltozás hatásait és ez még erőteljesebb lesz a jövőben. A zsúfolt városi életterek eredendően ökológiai sivatagok, a fák túlélési lehetőségei ezekben minimális. Aszfaltdzsungel, légszennyezés, hővisszaverés, hogy csak néhány negatív tényezőt soroljunk – nem csoda, ha a városi fák közül sok csak maximum húsz-harminc évet bír ki.

Az szinte mindenkit érzékenyen érint, ha a városban favágást lát, tiltakozni is szoktunk ellene. Pedig talán csak egy már amúgy is régóta szenvedő egyed eutanáziájával szembesülünk ilyenkor.

Budapest egy éve kinevezett főkertésze tett fel nemrég egy igazán megdöbbentő posztot arról, mit is él át egy ilyen fa az alatta vezetett közműkábelek, felette lógó légvezetékek, mellette elsuhanó trolik és kamionok, köré betonozott járdák és utak miatt. Mint írja, mi – kutyások, bringások, autósok, dohányosok, közműcégek, közútkezelők, útépítők, sószórók, építkezők, árurakodók, lomtalanítók, vandálok, fűkaszások, vendéglőteraszosok, plakátragasztók, fényfüzértekergetők – közösen tesszük tönkre őket idő előtt, mintha elfelejtenénk, hogy a fa nem ufó, hanem érző élőlény, ami nem bír ki minden macerát. Egyébként ugyanő, Bardóczi Sándor főkertész szintén egy posztban vázolta a főváros jelenlegi zöldfelület-kezelési gyakorlatát is: ameddig lehet, helyén tartanak egy-egy fát, betegen is, s csak akkor nyúlnak a fűrészhez, ha a fa tényleg veszélyes, és egy másik fát lehet tenni a helyére, nem pedig betont. Lehetne ez az országos norma…

Mit érez, mit gondol az erdőökológus, amikor a tévében komplett erdőterületek tarra vágását látja?

„Nemzetközileg három színtéren zajlanak most a nagy őserdőirtások: Brazíliában erősen gazdasági-politikai vonatkozásai vannak az Amazonas-medence esőerdőirtásának, a kivágott erdő helyén marhahúst és szóját állítanak elő. Ugyanakkor erős etikai vonatkozásai is vannak a nagy pusztításnak, hiszen a Föld nagy szénraktárait gyújtják fel, és a leggazdagabb élővilágú erdőket teszik tönkre.

Kanadában legálisan működik az a folyamat, amelyben a fakitermelés végtermékét az észak-amerikaiak látják viszont a vécépapírtartóikban…

Oroszországban, pontosabban Szibériában és Karéliában szintén szomorú a helyzet, ezek a hatalmas tűlevelű erdőségek a szemünk láttára tűnek el – vagy a klímaváltozás okozta tüzekben, vagy a fakitermelés miatt.

De ha itt is megnézzük az etikai vonatkozásokat, akár csendben is maradhatnánk, hiszen mi, Európában már ezer évvel ezelőtt kiirtottuk az őserdeinket.

Nem szabad elfelejteni viszont, hogy most más a helyzet, és sokkal nagyobb a tét. Nagyon megdöbbentő látni David Attenborough friss, nemrég bemutatott dokumentumfilmjében, hogy csak az ő életében, pár évtized leforgása alatt hogyan pusztítottuk el, éltük fel globálisan a Föld természeti értékeit.” 

 

Aszalós Réka negyedik éve dolgozik munkatársaival a Life4OakForests nevű nemzetközi programban

Az Európai Unió környezetvédelmi pályázati programját 2017-ben nyerték el három hazai és egy olaszországi nemzeti parkkal közösen. Munkájuk lényege, hogy a jelenlegi nemzeti parkok területén kezelt erdőket egy kicsit „elmozdítsák” az őserdő irányába.

„Őserdőt természetesen már nem tudunk csinálni, de pici elmozdulásokkal korrigálhatjuk a mostani helyzetet, például az invazív (özönnövény) fajok eltüntetésével (a fóti Somlyón éppen a bálványfákat és az ostorfákat likvidálják). A másik lehetséges módszer az erdőben kisebb számban előforduló fafajok egyedszámának növelése. Berkenyét, vadkörtét, hársfajokat, vadalmát telepítünk, hogy virágzásukban méhlegelőként szolgáljanak, gyümölcséréskor pedig a madarakat táplálják. Ezenkívül készítünk holtfákat is: ezt úgy kell elképzelni, hogy a homogén, egy korosztályú erdőben pár fát megjelölünk álló holtfának, másokat kidöntünk fekvő holtfának, ezzel pedig elérjük, hogy megtelepedjenek rajtuk a holtfához kötődő gombák, ritka bogárfajok, elkezdjenek dolgozni rajtuk a harkályok. A harkályok által létrehozott odúkba más, odúlakó madarak és emlősök költöznek be. Egyszóval próbáljuk kicsit visszavadítani, és ezzel fajgazdagabbá tenni a hazai erdőterületeket.”

Réka nagyon sokat jár ilyen, még itthon is meglévő, foltokban létező hazai őserdőkben. Mint mondja, nagyon jó ott lenni, megérinteni ezeket a gyönyörű öreg, három-négyszáz éves famatuzsálemeket. Őt az is elgondolkodtatja és inspirálja, hogy e fák mi mindent láthattak a történelmünk során.

„Ha igazán kirándulni akarok, akkor a Bükkbe megyek,

ott van még több idősebb erdőterület, kisebb foltokban őserdőrész is. Budapestiként a Normafát említeném, amely sokaknak kedvenc kirándulóhelye, de azt talán kevesen tudják, hogy Magyarországon itt az egyik legmagasabb az idős, nagyméretű faegyedek száma.

Ami a jövőt és a változásokat illeti, nagyon sokat számít a saját példa. Járjunk sokat a gyerekekkel erdőbe! Mutassuk meg, magyarázzuk el, hogy értsék, miért fontos a természetes erdők, az idős fák védelme, meséljük el, hogy a fák kommunikálnak egymással. Az erdők élő, bonyolult szervezetek, nem cserélhetők le egy ültetvényre, facsemetékre.

Elvihetjük őket helyi kezdeményezésű faültetésekre, a 10 millió Fa közösség például kitűnő országos kezdeményezés, bárki csatlakozhat. Ha van kertünk, egyszerűen ültessünk el velük egy facsemetét!”

 Kocsis Noémi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images