–

Mindig úgy hittem, hogy különleges családom van. Míg a városban mindenki mindenkit ismert, addig anya senkit. Míg az apukák a helyi gyárban dolgoztak, addig az enyém jó messzire ment hidat és vasutat építeni. Míg mindenki lógni akart a suliból, én verset tanultam, a húgom pedig mindig, de mindig szembement a divattal. Tényleg azt gondoltam, hogy senki más nem olyan, mint mi. Aztán ahogy nőttem, rájöttem, hogy mi is mindennapi problémákba ütközünk, mindennapi dolgokról vitázunk, mindennapi helyzetekbe bonyolódunk. Ami különlegessé tesz minket, az majd csak ezután következik.

Egy átlagos házasság

A szüleim szerették egymást, de nem őrülten, csak ahogy „kell”. Veszekedtek, de nem sokat, csak amennyit „szükséges”. Partnerek voltak, de néha nagyon nem értettek egyet, ahogy az lenni szokott. Az apóssal, anyóssal volt egy-két összezördülés, de semmi nagy balhé, csak a „szokásos”.

Karácsonykor anya sütit sütött, apa pedig a fát próbálta egyenesen beleállítani a tartóba – különböző szitokszavak kíséretében. Esténként tévét néztek és szinkronban idézték az összes ’90-es évekbeli akciófilmet. Minden szülinapot meghitten ünnepeltünk, semmi extra, és a gyereknevelésben is többé-kevésbé egyetértettek.

Az átlagos házasság egy átlagos családdá nőtte ki magát, és én azóta is mindennap eszméletlenül hálás vagyok, hogy hozzájuk pottyantam annak idején.

Nem átlagos válás

Ahhoz képest, amit filmekben és sorozatokban láttam, a szüleim válása minden volt, csak átlagos nem. Nem voltak nagy veszekedések, játszmák, hogy melyik gyerek melyikük pártját fogja, valójában pártok sem voltak. Egyszerű volt a helyzet: szerették egymást, de egyikük sem tudta megadni a másiknak azt a szeretetet, amire szüksége lett volna.

A szüleim szépen, lassan „elfejlődtek” egymás mellől, két különböző irányba haladtak, és a kapcsolatuk csak akadályozta őket ebben. Ezt éveken keresztül próbálták elnyomni. A feszültség nőtt, türelmetlenséget és ingerlékenységet hozva magával.

A bizalmatlansággal ez egy egészen mérgező „koktél” lett, ami akkor is mart, ha nem ittuk meg, csak párolgott körülöttünk.

Az időjáráson kívül immár minden téma tabubombaként ketyegett a fejünk felett a vasárnapi ebédeknél, és a szorongás szinte mindannyiunkat felemésztett.

Mindennek ellenére úgy képzelem, piszkosul nehéz volt meghozni a döntést, hogy huszonkét évnyi házasságnak véget vessenek. Viszont amint kimondták, hogy szétköltöznek, mintha egy nyomasztó leplet rántottak volna le róluk. Megkönnyebbültek. Nyugodtabbak és kiegyensúlyozottabbak lettek, mint valaha. Szeretettel és figyelemmel beszélnek egymásról.

Ha nem válnak el, a feszültség addig fokozódott volna, amíg tönkre nem tette volna a családunkat. Így azonban egy különleges, de egész formát öltünk mi, négyen. 

„Nélküled csak félember vagyok” – A felnőttkori szeparációs szorongás veszélyeiről

WMN Life – 2021. november 11. – MD

 

A pokol az pokol

Ezen nincs mit szépíteni. Most, hogy leírtam mindazt, amit néhány hónapja még képtelen lettem volna, mert akkor a gödör mélyén voltam épp. Leírom, hogy milyen volt a gödör mélyén lenni. Borzasztó, sötét, és nem láttam a kiutat. Képtelen voltam racionálisan gondolkodni, a sokk teljesen elvette az eszemet. Nem hittem el, hogy az én szüleim elválnak. Nem hittem el, hogy a tökéletesen nyugodt életem felborul. És nem hittem el, hogy egy ilyen helyzettel én valaha is meg fogok tudok küzdeni. Szorongtam, eltoltam magamtól a témát, tabusítottam a veszteségemet magamban. De hiába, az elnyomott gondolataim fel-feltörtek:

Az otthonom még mindig az otthonom, ha már csak anya lakik ott?

Apa új lakása az otthonom, vagy csak apa új lakása?

Mi lesz a húgommal, ő még közelebb van hozzájuk, nem független, mint én, biztos sokkal jobban fáj neki a válás, mint nekem. De nekem is nagyon fáj.

Egy család vagyunk vagy nem?

Hogyan fogunk karácsonyozni, együtt, külön? És hol?

Mi lesz, ha gyerekem lesz, ő már csak külön fogja ismerni a nagyszüleit?

Én is el fogok majd válni? Mi van, ha igen?

Ezen a ponton jöttem rá, hogy a tabusítás egy fikarcnyit sem segít. Ha nem foglalkozom az érzéseimmel, attól csak rosszabb lesz. Felgyülemlik, és egyszer csak kifakad. Képtelen voltam beszélni apával vagy anyával, mert az rohadtul fájt. Segítségre volt szükségem.

A pokolból felfelé nehéz az út

Mivel a szüleim válása békés, ezért a veszteség feldolgozásának könnyűnek kellene lennie, nem? Hát nem! Viszont belegondolni sem merek, hogy min mennek keresztül azok a gyerekek vagy felnőttek, akinek a szülei válása elmérgesedett. A legfontosabb lépés, hogy beismertem: egyedül nem megy, a legnehezebb pedig a segítségkérés volt.

Habár a barátaim támogatás eleinte elégnek bizonyult, kellett egy elfogulatlan személy, aki teljesen új, külső nézőpontból látja a helyzetet. Az ő segítségével tudatosítottam, hogy a válás nem feltétlenül rossz, attól, hogy a szüleim elválnak, mi még nem szűnünk meg családnak lenni.

Én nem szűnök meg a gyermekük lenni, és ugyanúgy támogatnak, szeretnek, mint eddig is. Nekem erre volt szükségem, hogy tudatosítsam, felfogjam és elfogadjam a válást.

Nem, a válásban a gyerek nem csak kisiskolás gyereket jelent

A válás mindennapi diskurzusában, ha felmerül a gyerek helyzete, mindig egy hétéves kisgyereket képzeltem el, aki a hétköznapokat anyunál, a hétvégéket apunál tölti. Ez a kép lebegett stabilan előttem, amióta csak ismertem a válás fogalmát. Igencsak meginogtam, amikor rájöttem, hogy a felnőttek szülei is elválhatnak – és el is válnak.

Töredelmesen bevallom, hogy huszonkét évesen, felnőttfejjel nem tudom egy vállrándítással nyugtázni apa bejelentését, hogy elköltözik. Nem tudom sírás nélkül elmondani a barátomnak, hogy láttam a válási papírokat. És nem tudom örömmel fogadni, hogy valamelyiküknek új társa van, bármennyire is akarom. Egyszerűen nem megy. De nem is kell, hogy menjen. Attól, hogy fiatal felnőtt vagyok, nem fogom könnyebben feldolgozni a szüleim válását, mint egy kisiskolás. Viszont más perspektívából nézem az egészet, az biztos.

  

Felnőtté VÁLÁS

Nekem nem csak az ő kapcsolatukat kell elengednem és megszoknom, hogy ritkábban látom az egyiket vagy másikat.

El kell búcsúznom mindentől, ami én voltam mostanáig. El kell engednem a kislányt, aki alig várta, hogy jöjjenek érte az oviba, a lányt, aki a biciklivázon utazott, akit hétfő reggel mindig visszavittek a kollégiumba, és akinek csak egy telefonjába került, hogy minden gondja megoldódjon – mert anya vagy apa mindig segített.

Ha a szüleim nem válnak el, talán még évekig ringattam volna magam abban a hitben, hogy kisgyerek vagyok. Hogy nem nőttem fel, hogy nincsenek saját feladataim, felelősségeim. De vannak.

Hiába tudom, hogy bármikor hívhatom őket, most is megoldanák minden gondomat azonnal, hiába tudom, hogy szó nélkül támogatnak, akkor is, ha nincsenek együtt – muszáj elfogadnunk, hogy felnőttem. Az ő válásukat és az én elválásomat tőlük nekik épp oly nehéz feldolgozni, mint nekem. És tudom, hogy keszekuszán ugyan, de egy család vagyunk, csakúgy, mint rég. Még akkor is, ha már nem ők jelentik az elsődleges családomat.

Homlok Anna vagyok, huszonkét éves. A szüleim válnak. És én töretlenül büszke vagyok rájuk!

Homlok Anna

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/IAN HOOTON/SPL