„Még mindig csak tizenegy voltam. De már gyűlöltem a testem” – Egy nő története. Sok nő története

–

Van egy kislányom. Álomszép. Csípőre tett kezével lábujjhegyen tipegve rebegteti a szempilláit, és kérdezi: „Ugye szép vagyok?” Állítólag régen én is ilyen voltam. Nem tudom az érzést felidézni, csak azt tudom, volt olyan, hogy jó volt a bőrömben élni.

Aztán kilencéves koromban megnőtt a mellem, és onnantól kezdve sokak szemében megszűntem kislánynak lenni.

Emlékszem, ott álltam a nappali közepén, karácsony volt, a nagymamámat látogattuk. Tízéves voltam. Nagynéném sokadik partnere, őszes hajú, nagydarab férfi. Most is érzem, ahogy végigcirógatja a mellem vonalát. „De nagyot nőttél!”, mondta.

Nem látta senki. Nem hallotta senki. Pedig ott álltunk a társaság kellős közepén.

Az arcom olyan piros lett, mint a szép selyemruhám. Anyukámtól örököltem.

Tizenegy voltam. Esküvő volt. Testvérem kollégiumi szobatársa is odatévedt. Felkért táncolni. Még örültem is, helyes fiú volt, egyetemista, művész. Nem táncolt túl jól, részeg volt. Fogdosni kezdett. Nem mondtam semmit. Soha senki se mondta, mi a teendő ilyenkor. Nem merült fel ez a lehetőség. Én pedig nem hoztam szóba soha. Kislány voltam, aki szégyellte a nőiesedő testét, és tudtam, hogy az alakom egy az egyben anyukámé, nem akartam megbántani azzal, hogy szégyellem, amit tőle kaptam. De a testvéremnek feltűnt, hogy sápadt vagyok. Faggatott, hát megsúgtam neki. Megverte a fiút.

Balettintézet, felvételi. Bugyiban állunk sorban. Egyedül nekem volt mellem. 75C. Végigmértek szigorú tekintettel, alaposan. Rám szóltak, amikor takargattam magam. Nem vettek fel. Azt mondták, ilyen alakkal ne is álmodjam balerinakarrierről.

Még mindig csak tizenegy voltam. De már gyűlöltem a testem, és a szégyen beleégett a pórusaimba.

Nagycsaládi happeningeken rendszeresen volt téma, hogy „keblem halma” mekkorára nőtt.

Tizenhárom éves koromban hagytam abba a balettot, amikor megelégeltem, hogy a balettmesterem folyamatosan megalázott azzal, hogy kilóg a melltartóm pántja, és hogy egyáltalán melltartót kell hordanom, bezzeg a többieknek nem kell. Megengedte, hogy a haladók óráin részt vegyek (ezzel szét is hajtottam magam a duplázás miatt), de hiába tartottam már azon a szinten, nem léphettem fel velük, az alakom miatt. Tizenhárom éves létemre még mindig a kicsikkel kellett vizsgáznom, örökre én maradtam a legnagyobb. Szóval kiszálltam, kibírhatatlan volt a helyzet.

Melltartóvásárláskor mindig zokogtam a fülkében. Anyukámat elszomorította, pocsék közös program volt, hogy soha nem találtunk normálisat, egyikünk sem. Vékony hát, nagy mell, esélytelen volt ránk valót találni, ha igen, az tízezrekbe került, nagyanyós, kényelmetlen, ronda ejtőernyők. Pont erre vágyik egy kiskamasz, aki amúgy is nyakig elmerült az önutálatban és a szégyenben.

Egyszer bementünk egy fehérneműüzletbe, mondtam a méretemet, ekkor már úgy tizennégy lehettem. 75E. Ilyen nincs. Mondtam, hogy hát sajna, de van. Az eladó felháborodva rám néz, nincs az akkora. Mondtam, hogy elhiheti, de. Ilyen méret nem létezik. Remegni kezd a gyomrom, sírni támadt kedvem. Mondtam, hogy de igen, de akkor hagyjuk. Utánam kiabált, hogy ne én legyek felháborodva, nem a készletükkel, hanem velem van a baj. Mondtam, tudom. Tudtam.

Ekkor találtam ki, hogy ha melltartót nem találok normálisat, akkor szerezzünk fűzőt. Szerencsére nem tudtunk szerezni, pedig még a helyi színház díszlettárához is szereztem titkon kapcsolatot, de végül ez kudarcba fulladt.

Az iskolában rendszeresen fogdostak, megaláztak. Durván lefogtak, míg a többi fiú fogdosott, közben a lányok beszólogattak, hogy én csak hisztizem, kelletem magam, kurva vagyok. Rúgtam, ütöttem, karmoltam, köptem. Amikor köptem, az osztályfőnök elővett, hogy ilyet úrinő semmilyen körülmények között sem csinál.

Az iskolai zaklatásokat titkoltam, annyira szégyelltem. A mell szót se bírtam kimondani. Mell, fogdosás, ezek a szavak nem jöttek a nyelvemre.

Egyre többet voltam „beteg”. Tudtam, mikor ébresztenek a szüleim. Az infralámpát az ágy alatt tartottam, ébresztő előtt a homlokomhoz tartottam, vizes szivaccsal áttörölgettem a homlokom, hogy izzadtnak tűnjek. Máskor szendvicset vittem az ágy alá, reggel kirohantam a vécére, számban a megrágott szendviccsel és eljátszottam, hogy hányok.

Aztán persze lebuktam.

Egy nap megint rám támadtak a suliban. Én védekezni kezdtem, mire úgy a szekrényhez löktek, hogy monoklim lett. A szüleim bementek, emlékszem, anya gyakorlatilag halálra rémítette a tettes fiút az osztály előtt. A tanítónő még rá is szólt, hogy ezt nem kéne, mire anya mondta, hogy talán azt nem kéne hagyni, hogy a lányát bántsák.

Jólesett látni, hogy kiállnak mellettem, de a szégyenérzet nem szűnt meg.

Ekkorra már világos volt, hogy nem vagyok annyit beteg, ahányszor szimuláltam. A szüleim szemet hunytak fölötte, hagyták, hogy otthon maradjak, jó tanuló voltam, nem maradtam le, látták, hogy egész nap olvasok, hasznosabban töltöttem az időt, mint a suliban.

Könnyű lenne azt mondani, hogy miért nem vittek át más suliba, de egyrészt nem dúskáltunk a jó iskolákban, másrészt nagyon nehéz időszak volt ez a családnak, sok szempontból. Túlélni próbált mindenki. Mindenki küszködött épp a maga tragédiájával.

Az első csókomat a suliból hazafele menet kaptam. Futottak utánam a fiúk. Körülvettek, lefogtak. Ott volt a fiú, aki tetszett nekem, nagyon. Tudta. Hagymás csipszet evett. Eldobta a zacskót, és megcsókolt, miközben a többiek fogtak. Nevettek. Majd hátat fordított, és távozott a többiekkel együtt. Futottam hazáig, órákig sírtam. Éreztem a hagymás csipsz ízét a számban. Undorítónak éreztem magam.

Jött a gimnázium. Ott az osztályon belül egy darabig elkerültek a zaklatások.

Ám egyszer be akartak rángatni egy autóba, fényes nappal, a buszmegállóban. Hetekig apukám furikázott.

Az első szerelem. Fél évig azt sem engedtem, hogy megcsókoljon. Nem bíztam benne, hogy ő nem akar bántani, hogy ő nem csak a testemet akarja.

Az első csókunk után sírtam. Részben a rossz emlékek, részben a megkönnyebbülés miatt. Kedves fiú volt.

Vele vesztettem el a szüzességem. Az sem ment egyszerűen, volt néhány sírásba torkolló összebújás, mire eljutottam odáig, hogy elengedjem magam.

Aztán, ahogy az az első szerelmekkel lenni szokott, ennek is vége szakadt. Megcsalt. 

Jött a durvulás, a szerelmi bánat utáni vad bulizások, a mindenbe beleszarás, kavarás fiúkkal, átesés a ló túlsó oldalára.

Osztálykiránduláson a legjobb barátnőm rontott ránk, amikor meg akart erőszakolni az egyik osztálytársam. Részeg voltam, határozottan kértem, hogy hagyja abba, de nem tudtam mit tenni, gyenge voltam. Barátok voltunk, padtársak. Hazaérve elmondtam apának, aki halálosan megfenyegette. 

Aztán eljött a pont, amikor megtörtént, amiről valahol mindig éreztem, hogy meg fog történni. Egészen a #metoo-botrányok kirobbanásáig nem fogtam fel, hogy mi is történt azon az éjszakán. Depressziós voltam, bulimiás. Sajnos túlságosan jól tudtam színlelni, hogy semmi bajom, mindig is sovány voltam, és sápadt, mint mindenki a családban. A család városon kívül volt, én egyedül maradtam otthon. Barátokkal beboroztunk, aztán mindenki hazament, én egy fiúval dumáltam. Nála kötöttem ki, elment az utolsó busz, és a város szélén laktunk. Emlékszem, hogy külön szobában akartam aludni. Ez meg is történt. De rám rontott, és hiába sírtam, ő megszerezte a magáét.

Valahol úgy éreztem, beteljesítettem a sorsom, mintha mindig is erre készültem volna. Megtörtént, amitől mindig rettegtem, és szinte vártam, hogy túlessek rajta, hogy ne kelljen tőle félnem többé.

Ahogy telnek az évek, úgy kristályosodnak ki a részletek, úgy kerülnek elő újabb és újabb elnyomott emlékképek, a színházigazgatóról, aki simogatott és erotikus verseket küldözgetett nekem, én meg elhittem, hogy csak versekről akart velem beszélni, mert értelmesnek, tehetségesnek tartott.

Snitt.

Anya vagyok.

A testemmel kapcsolatos frusztrációimat nagyjából helyrerakta az anyaság. A szoptatás segített megbékélnem a mellemmel. Van egy férjem, aki segít a gyógyulásban. Szüleimmel fokozatosan gyógyulunk. Nekik is gyógyulniuk kell, mert nekik is nehéz szembesülniük azzal, mennyi mindent hallgattam el, hiába voltunk bizalmi viszonyban. 

Nem akartam terhelni őket. Nem akartam fájdalmat okozni. Nem akartam, hogy aggódjanak. 

A nagymamám szovjet katonáktól menekülős történetei és a nap, amikor kezembe akadt az Egy tiszta nő, a saját élményeimmel együtt valahogy mindig egyértelművé tették, hogy nekem ezzel az egésszel dolgom van.

Valami gyomorszorító kötelék fűzött a szexuális erőszakhoz, a nőiség teherként való megéléséhez és ahhoz, hogy máig markolászom a kulcscsomóm, ha sötétedés után utcán vagyok, akkor is, ha velem vannak a gyerekek.

A helyzet az, hogy hiába van egy csodálatos férjem, a házasélet nálunk nehéz ügy, mert kiszámíthatatlanul hullámzó. Ha túl jó, bekapcsol nálam a szégyenérzet, és bezárkózom. Persze terápiára kellene mennem, de egyelőre csak írni tudok minderről. És a férjemmel beszélgetni.

Foglalkozom a témával, és nem csak magam miatt. Van egy lányom. És felelősséggel tartozom azért, mit adok át neki. Ott akarok lenni neki, nem akarom, hogy ugyanazok a minták kövessék egymást. Tudom, hogy nem fogok tudni jó példát mutatni, ha én nem rakom rendbe ezeket a dolgokat.

Már az nagy dolog, hogy kezdem összerakni a kirakóst. És tudom, hogy egy nap úgy kelek majd fel, hogy el merek menni szakemberhez. Egyelőre rettegek attól a gondolattól is, hogy szembenézzek a ténnyel: nőnek születtem, és ez nem csak anyai mivoltomban nyilvánulhat meg.

Szembe kell néznem azzal, hogy szerethetem a szexet és lehetek vonzó anélkül, hogy az fájdalommal társulna. A szexualitás, a vágyak nem kell hogy szükségszerűen szégyenérzettel járjanak.

Igenis táncolhatok. Nemcsak infantilis módon, hanem érzékkel, sőt érzékien is. Felvehetek nőies ruhákat. Sminkelhetek, kinézhetek úgy, mint egy felnőtt nő. Egyszer eljön majd ez is.

Nagy utat tettem meg már így is.

Amikor olyan hozzászólásokat olvasok, hogy „minek ment oda”, „miért rúgott be annyira”, „mit kell úgy felfújni”, „miért nem próbálta élvezni”, „miért csak most jön ezzel elő”, „miért titkolta el”, akkor a bennem élő tizenéves kislány mindig kap egy gyomrost. Az a kislány, aki már kilencévesen egy nő testébe kényszerült. Amikor lesütöm a szemem, ha a férjem szépet mond rám, ez a kislány süti le a szemét.

Még ott van bennem. Várja, hogy elengedjem. Várja, hogy elengedjem az illúziót, hogy visszakapja az elveszett gyermeki éveit, hogy újra az a gondtalan kislány legyen, mint az oviban volt, ahol még szeretet vette körül, amikor még szépnek és jónak érezhette magát, amikor még nem őrizgetett titkokat. Ha megtehetném, elmondanám neki, hogy mondjon el mindent az anyukájának, mert segítene neki, mert hinne neki, hogy ne féljen, nem fogja magára venni.

Ezt az illúziót én már nem tudom visszaadni neki. De az én lányom gyerekkorára jobban tudok vigyázni. Mindent megtehetek azért, hogy merjen velem beszélni, hogy megőrizze a hitét, bizalmát önmagában. Hogy sose kelljen átélnie azt a szégyent, amibe beleszőttem magam.

Nem mondom, hogy nem félek, hogy nem féltem őt. De még pici. Még van egy kis időm. Csak egy nagy levegőt kell vennem hozzá.

Ma reggel azt mondta a lányom, „balenira” akar lenni.

Vica 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Romina Farias