Én tehetek róla! – A notórius önhibáztatók a pszichológus szemével

–

Bárkit hibáztatunk: a frusztráció a kulcs

Nem árulok el nagy titkot: aki mindig önmagát hibáztatja, szorongó, bizonytalan, instabil személyiség, aki az önbizalomhiányának pótlását mástól reméli. Dependenciára hajlamos. Manipulálható, kihasználható, zsarolható, mert könnyen elbizonytalanodik és olyankor megijed, majd szépen beindul az örvény: „nem vagyok jó, nem vagyok szerethető, nem vagyok okos, szép, csinos, fontos, nem tudok megfelelni”. Ez a gyermeki kiszolgáltatottságban megrekedés állapota, vagyis regresszió, amiből ki kell és ki is lehet emelkedni, megteremtve a felnőtt autonómiát. A folyamat persze sokszor nagyon nehéz, tengernyi fájdalmas akadályt kell legyőzni hozzá, de önismereti munkával, külső segítséggel (ha kell) megléphető, és mindig megéri.

Van, aki nagy ívben lefüttyenti mások véleményét – nos, ő vagy nagyon klassz, okos, szép és tehetséges kiválasztott, emiatt úgy érzi, hogy ezt megteheti, vagy pedig úgy hárítja el magától a problémáit, hogy önmagát fel-, másokat pedig leértékel. Esetleg se nem klassz, se nem okos, se nem tehetséges kiválasztott, viszont ez annyira frusztrálja, hogy már csak azért is mindenki szembe jön a forgalommal (vagyis vele).

Az optimális verzió az, ha az ember megtanulja elválasztani a fontosat az érdektelentől, amivel szert tehet az autonóm élet gondolati, egzisztenciális és életviteli szabadságára. Sokan, akik nem ilyenek, ferde szemmel nézik azokat, akik birtokában vannak ennek az autonómiának – és itt jön az atomfegyver: támadásba lendülnek azzal a céllal, hogy a másik lenyomása által ők kiemelkedhessenek. Az autonóm emberre az ilyesmi nincs hatással, még ha fájdalmat, csalódottságot, dühöt persze ő is érez. 

De pont ez a lényeg, hogy

a stabil önértékeléssel, önismerettel bíró ember anélkül is kiemelkedik és ragyog, hogy letaposna másokat.

Ezért válhat gyakran ellenséggé, legyőzendővé. De ez már egy más történet.

Az önmarcangoló szuperhős

Volt egy kliensem, aki fiatal felnőttként gyakran önmagát vádolta, hogy nem elég jó semmiben.
Olyasvalaki gondolkodott így magáról, aki kétszer is kigyógyult gyerekként a rákból.
Amputálták az egyik lábát. Csúfolták. Protézist kapott. Megtanulta használni. Kinevették. Matekversenyeket nyert, kiközösítették.
Társaságba nem hívták. Vágyakozott közéjük. Az osztály perifériáján élt, egyedül, ezért is önmagát vádolta.

Sokat olvasott, tanult. Apja lelépett, de az anyja mindenben segítette. Megnyerte az első nemzetközi matekversenyét, és ezzel ösztöndíjat egy neves európai egyetemre. „Stréber, nyomi, dilis” – mondták rá az osztálytársai. A neves európai egyetem egyik neves tanszékének oszlopos tagja azóta. Az anyukáját most már ő tartja el. 

Hiperszuper új műlábával (amit ő maga finanszírozott az egyik díjából) ma már újra kosarazik is, ami szintén nagy bánata volt, amíg nem tehette.

Hosszú terápiás munka során megszerette önmagát, és ma már büszke az erejére, a gyógyulására. Az apjával leszámolt. Édesanyja hagyta felnőni – az örök féltésből neki is ki kellett gyógyulnia. Remek a kapcsolatuk. Baráti köre sokszínű.

A gimis éveivel már csak nagyritkán álmodik, de arra az időszakra azt mondta: rosszabb volt, mint a rák. Mára ebből is kigyógyult. Hatalmas munkával és küzdelemmel megteremtette az örömteli, boldogsággal és sikerrel teli, autonóm önmagát.

Sokan függenek mások véleményétől

A közösségi oldalakon is jól látható a lájkfüggőség. Sok ember számára életbevágóan fontos, hogy minél több elismerést kapjon arra, amit közzétesz. Ha sok lájkot kap, mondjuk, az új frizurájára, akkor azt hiheti – és hiszi is –, hogy a frizurája jó. Végiggondoltuk valaha is, miért annyira fontos az, hogy ha nekünk tetszik valami, akkor még plusz száz ember is kifejezze azt, hogy neki is?! Akkor jobb lesz a hajam, vagy bármim? Igen, sokaknak ez mindennél fontosabb. Nem elég az önmagunkba vetett hitük, a külső megerősítés mindent visz. De hogyan is tudnának így felelősséget vállalni bármilyen hibájukért? Vagy hogyan is ne hárítanák el azt?!

Volt egy kamasz lány kliensem, aki öngyilkosságot kísérelt meg (jól van már azóta, terápiás és családi, baráti segítséggel), mert az új frizurájára beszóltak és a posztját kevesen lájkolták. Önmagát hibáztatta, mert csúnya, ronda lett a haja, és nem tetszik senkinek. Minek éljen akkor ő?! – gondolta.
Értjük, ugye, a logikáját: ha senkinek nem tetszik, ha senki nem szereti, akkor nem felel meg az igényeknek, nincs értelme a létezésének! 

De ha valahol sok lájk van, az mit jelent ezek szerint?

Az önhibáztatás is narcizmus

Kérdezhetitek, hogy hogyan kapcsolódik a lájkok száma ahhoz, hogy valaki mindig saját magát, vagy másokat hibáztat. Hát úgy, hogy akinek nincs stabil és reális önértékelése, az sosem tud őszinte lenni se magával, se másokkal. Mindent ferde tükrön keresztül szemlél, és ilyen értelemben mindegy, hogy kit hibáztat, egyik se jobb a másiknál.

Aki mindig magát hibáztatja, azt örökös önvád, bűntudat kísérheti. Spirál alakban mindig minden róla szól, olyasfajta narcizmus ez, ami senkinek se jó. Mindenkinek terhes, és nem tartalmazza a megoldást.

Mindent saját maga rossz, negatív szűrőjén keresztül lát és láttat, amiben lehet megörökölt, tanult családi minta is, természetesen.

Ha a gyereke rosszul viselkedik, vajon az is róla, a saját kudarcáról szól? Gyakran mondja az ilyen ember a gyerekének: „Szégyent hozol rám, szégyelld magad!” Máris egy szeg a bűntudatkeltés koporsójába. Ha a munkahelyen nem nevet valaki a viccén, máris jön a kérdés: humortalan alak vagyok, vagy buta, aki nem érti? Egy párkapcsolatban, ha a partner ingerült, akkor: „Biztos velem van baja, én vagyok a hibás az ő ingerültségéért.” Ilyenkor érdemes pár lépést tenni hátra, hogy legyen rálátásunk önmagunkra, a helyzetre, hiszen ha túl közel állunk egy falhoz, nem láthatjuk, mekkora.

Márpedig ebből csak akkor jöhetünk ki jól, ha átgondoljuk azt, hogy „na, most például miért magamban keresem a hibát automatikusan? Hiszen ő ordít, nem én. Az ő vádjaival nem kell gyermeki tehetetlenséggel azonosulnom. Biztos, hogy rólam van szó? Esetleg nem neki hiányzik a helyzet megoldásához szükséges felnőtt eszköztára?!”

Nem én voltam, te voltál!

A mindig mást hibáztatónak érdemes szembenéznie a felnőtt lét alapvető velejáróival: a felelősséggel és a hibázáshoz való joggal. Nem kikerülhető stációja ez a felnőtté válásnak.

Aki mindig mást hibáztat, az is bizonytalan önmagában, nem hiszi el, hogy a felelősségvállalás kisebb kockázat, mint a folytonos hárítás. Vállalni a leszólás, a felelősségre vonás rizikóját, na, ahhoz stabil önértékelés, és a felnőtt eszköztár széles tárháza szükséges.

Szóval mindegy, kit hibáztatunk, amíg csak egy szakadozott, sokat használt, elavult és hibás séma alapján reagálunk a necces helyzetekre, addig egészen biztosan komoly önismereti és önértékelési puttonyt görgetünk magunk előtt, és akadályozzuk a saját előrelépésünket, a saját örömeink lehetséges megélését. 

Akármelyik táborba tartozunk (ha egyáltalán!), egyik típussal sem könnyű. Legyen az barátság, szerelem, vagy munkahelyi kapcsolat, aki nem tud minden helyzetet egyediként értékelni, aki nem képes magát a hibáival együtt is elfogadni, az mindig megtalálja a módját a hárításnak, a konfliktusgenerálásnak, a rossz hangulat elhúzásának a végtelenségig, sőt tovább.

Az önsajnálat, az ujjal mutogatás, a látványos szenvedés vagy ellenkezőleg: az örök hőzöngés mindig elárulja „gazdáját”. Hiába hiszi, hogy biztos páncél mögé rejtheti a soha el nem fogadott önmagát, egyszer lelepleződik.

Sok értékes idő vész így el az életből. 

Ha hosszabb önismereti munkára nincs is mindig lehetőség, érdemes pár cetlit írni magunknak, amiből alkalomadtán előhúzhatjuk a megfelelőt. Ezeken az alábbi instrukciók szerepeljenek:

• Mondj nemet!
• Küldd el!
• Hagyd ott!
• Tedd meg!
• Élvezd, jogod van hozzá!
• Nevesd ki!
• Nézz gyorsan tükörbe, nem te vagy a hibás!
• Hibás vagyok, vállalom.
• Megoldom.
• Nem az én dolgom.
• A te bajod, nem az enyém.
• Köszönöm, hálás vagyok.
• Azért mert te mondod, még nincs igazad.
• Tudok nélküled is élni.
• Na bumm, és akkor mi van?

Ezek adott helyzetben elég jól használhatók, garantáltan kipróbáltak! Érdemes bevetni őket. 

Kazimir Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Helen King