Hamarosan megkapom a második állampolgárságomat, a német jogsim és tb-kártyám mellé.

Nagy mérföldkő ez az életemben, főleg ha visszatekintek erre a küzdelmekkel teli nyolcéves időszakra, amióta itt élek Bajorországban. Persze én uniós állampolgárként a munkaerő szabad áramlásának egyik résztvevője vagyok, gazdasági bevándorló. Hogy miért fontos nekem a kettős állampolgárság? Valódi biztonságot ad vagy csak egy bizonyítási kényszer? Nem tudom, de az biztos, hogy kicsit leegyszerűsíti az itteni dolgainkat, ha ezen a formaságon túl vagyunk.

Tervezzük, hogy hazaköltözünk, otthon van egy felújítandó ház az itteni bérlemény helyett. De valahogy mindig új határidőt szabunk. Boldogan látogatunk haza, de a nagy öröm mellett ott a sok fura dolog, amit már nem akarunk elfogadni. 

Annak idején egy szörnyű válás és a munkanélküliségem miatt kényszerültem külföldön munkát vállalni.

Lelkileg és anyagilag is a padlón voltam, az akkori emlékképeim egy szürreális film képkockái a számomra. Anyuékhoz menekültem a férjemtől a gyerekkel az iskolaév végén. Hőség volt Pesten, és már csak görkorival tudtam menni az interjúra, mert villamosjegyre sem volt pénzem. Negyvenkét évesen nem akartam újra és újra a szüleimtől kölcsönkérni. Egy év alatt több száz sikertelen pályázat és néhány interjú után megpróbáltam Ausztriában elhelyezkedni. „Miért pont téged válasszalak?” – kérdezte nevetve a felvételi beszélgetésen a főpincér. „Mert szeretek hódeszkázni!” – nyögtem ki, az osztrákok sportszeretetére apellálva.

Igen, a pohárleszedői állásnál nem a diplomámról vagy a vezetői tapasztalatomról kérdeztek.

Három és fél kőkemény hónap után, ami alatt heti egy szabadnap járt, és gyakori volt a napi 10-12 órás műszak a kinti mínusz 15 és a konyhai 30 fok hőmérséklet-különbségben, sikerült kifizetnem az exférjemmel közös, hét számjegyű hitelkártya-tartozásunkat. Büszke voltam, és kimerült. 

Németországba már új élettársammal jutottam ki.

Sokáig nem volt könnyű, a reménytelen lakáskeresések, a fárasztó költözések, az új munkahelyek és rendszeresen a kimerítő hazautazások zűrzavarában. Sok lemondás is van mögöttünk egy közös cél érdekében. Élettársam a doktori iskolát hagyta abba, mindketten vállaltuk, hogy kevesebbet látjuk az otthoni családunkat, és itt teremtünk otthont, családot magunknak, magunkból. 

Fokozatosan megértettük, mit hogyan kell intézni, eligazodunk lassan az itteni szokások, szabályok, jog útvesztőiben. Most már hozzácsiszolódtunk az itteni életformához, bár nyilván nem vagyunk-leszünk németek, inkább németországi magyarok.

A város jelképét, a helyi dóm szobrát, a bambergi lovast, amely a legenda szerint Szent István, kicsit már magunkénak érezzük, büszkén mutatjuk az ide érkezőknek.

Az itteni éveim alatt sok szlovák, osztrák, román és szerb kolléganőm is volt, akik hosszabb-rövid időre bajtársaim, barátnőim lettek, a munkában együtt küzdöttünk, sokat röhögtünk, és a kor- és nyelvi különbségek ellenére is tökéletesen értettük egymást. Hamar kikopott a tudatomból az a sok, Magyarországon hallható negatív mondás, sztereotípia, amellyel a szomszédos országok lakóit illetjük. Itt egyformák vagyunk, külföldiek, bevándorlók. 

 

Arra is rájöttem, hogy nem az én sorsom a legnehezebb,

hiszen voltak Ázsiából, Afrikából is kollégák, akik közül sokan egyedül tartják el az otthon maradt családot, vagy minden háttér nélkül, mindent hátrahagyva, egymagukban kezdtek új életet.

Találkoztam olyanokkal, akik úgy érezték, hátrányos megkülönböztetésben volt részük; alabamai egyetemista lánnyal, aki a lockdown miatt nem kapott hat itt töltött év után tartózkodásiengedély-hosszabbítást, és perzsa lánnyal, akinek más, menekültstátuszért folyamodó honfitársával ellentétben hatalmas kauciót kellett felmutatnia a bankszámláján a tartózkodási engedélyért, miközben itt tanult és dolgozott. Megismertünk olyan külföldi származású német állampolgárt is, aki gyakorlatilag semmit sem tud a vér szerinti családjáról. Stefanról, a jómódú idős vállalkozóról szinte senki nem tudja, hogy magyar romák gyermeke, akit Németországban élő amerikai család fogadott örökbe. A tökéletesen asszimilálódott, szőke, kék szemű férfi emlékeiben felbukkant egy név, és elnevezte a fiát Rigónak.

Tőlünk tudta meg, valójában mit jelent a fia neve. 

Rengeteg különböző ember, érdekes, néha szomorú vagy vicces élettörténetekkel. Személyesen megismerni őket más, mint egy statisztikát vagy egy híradást olvasni. Mert egyikünk sem csak egy szám. 

A játszótéren is készültem a honosítási vizsgára, lapoztam az alkotmányt. Hároméves kisfiam űrsebességgel landolt a csúszdáról a homokozóba. „Alles okay?” Minden oké? – kérdezi a mellé érkező ismeretlen fiúcska, miközben felsegíti. 

Igen, a legkisebb fiunk miatt is maradunk még, hadd tanulja meg anyanyelvi szinten ezt a nyelvet,

legyen kettős állampolgár, sajátítsa el az itteni attitűdöket, közben mindent, ami magyar és a magyarsággal kapcsolatos fontos dolog, igyekszünk mi megmutatni, elmondani és megtanítani, amennyire tőlünk telik. A káromkodás már megy, basszus…

Megtapasztaltam, hogy ez egy befogadó és lakosságát tekintve nagyon vegyes gyökerű ország. Nyilván itt is vannak idegengyűlölők, közülük néhányat megismerve, megértettem a témával kapcsolatos érveiket. Azt is mondták, hogy minket persze nem küldenének haza, és szeretnek, csak azt a sok messziről jött, rossz szándékú embert…

Hogyan is lehetnél igazán kirekesztő itt, amikor szinte mindenki kapcsolódik valahogyan a nem „igazi” németekhez vagy külföldiekhez?

Része vagy ennek a nagy patchworknek, akármi áll is a személyidben. 

„És hogy megy az integráció?” – kérdezte a szomszéd néni érdeklődve. Hirtelen csak annyit tudtam kinyögni, hogy jól…

Utóbb őszintén belegondolva arra jutottam, hogy legfeljebb a vezetési stílusomon és néhány apró pesti attitűdömön (ajtót, kocsit háromszor bezárni, általános bizalmatlanság) kellett változtatnom az itteni beilleszkedéshez.

Már csak mosolygok azon, hogy januárban már mindenki tudja, ki mit fog sütni a karácsonyi partira, tisztában vagyok vele, hogy itt a szóban kötött szerződések is érvényesek, és hogy a szabadságtervet a megelőző év októberében kell leadni. 

Tetszik itt, hogy az utcán gyakran mosolyognak rád,

mert aranyos a kutyád vagy a gyereked, vagy egyszerűen mert mosolyogni jó dolog. Tetszik, hogy nem számít, mennyi idős vagy és milyen munkát végzel, nem néznek le. Tetszik, hogy van teljes állás, részmunkaidő és minijob, ezekből te állítod össze a saját elfoglaltságlistádat a teherbírásodnak, igényeidnek és lehetőségeidnek megfelelően. Szuper, hogy „oldalról beugróként” elnyerhetsz egy állást – sőt van, hogy már így is hirdetik –, amikor megfelelő végzettség és/vagy munkatapasztalat nélkül vesznek fel, vagy lépsz előre a cégednél.

Imádom, amikor a gyerekek a játszón egy idegen nyelven csacsognak, és amikor beáll közéjük egy másik gyerek, folytatják a kedvéért szemrebbenés nélkül tökéletes németséggel.

Jó, hogy a legtöbb embernek van hobbija és általában pénze, hogy a hobbijának is éljen. Mindenesetre, ha csak egy közepesen rossz állásod van is, akkor is eléldegélsz gond nélkül, ha szorgalmas vagy és használod a józan eszed. Azt hiszem, ezt hívják jóléti társadalomnak, és még ki sem plakátolják.

Nem akarom isteníteni ezt az országot, hiszen itt is bőven van probléma, vannak nem működő vagy rossz dolgok, de sok tekintetben előttünk járnak és nem, ez a Nyugat nem hanyatlik, mint ahogy Pelikán elvtárs óta próbálják mindig újra és újra elhitetni velünk.

Ha dolgozol, adózol, nem szerepelsz a nemfizető adósok listáján és tiszta az erkölcsi bizonyítványod, akkor integrálódtál.

Rájössz és elfogadod, hogy itt mik a szabályok, amelyek talán szigorúak, de mindenképpen van értelmük. Nem mutogathatsz és nem szidhatod a másikat például vezetés közben, nem hajthatsz tovább, ha kárt okoztál a közvagyonban (például egy oszlopban vagy korlátban), nem ütheted meg a gyermekedet, nem fenyegetőzhetsz következmények nélkül. Ha balesetet okozol, vagy beindul a füstjelző a lakásodban, esetleg olajfoltot hagysz az úttesten, jókora számlát fog kiállítani a tűzoltóság/rendőrség, ha bebizonyosodik, hogy nem körültekintően jártál el. Érdemes háztartási, jogi és fogászati biztosítást kötnöd (meg állatorvosi költségekre, ha házikedvenced van), mert ha beüt a baj, mélyen a zsebedbe kell nyúlnod.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Nemrég megtaláltam egy régi képet Anyuról és a nővéréről. Két szép, divatosan öltöző lány áll a körfolyosón, a helyszín Ferencváros, Budapest a hatvanas években. A nagynéném ezután nem sokkal disszidált Münchenbe. Magyar férjével üzletet nyitottak, sokat dolgoztak, és a nénikém szorgalmasan küldte a csomagokat, leveleket és fotókat. Most már a közösségi oldalra posztolja a fotókat, Costa Braván (is) van házuk, csillogó mosolyát, karcsú testét, öltözködését egy fiatal is megirigyelné. Férjével gyakran vízisíznek.

Anyu még mindig körfolyosós házban lakik, igaz, egy felújított lakásban, Budán. Ő az interneten nézi a nagyvilágot, és örül, ha a kutyával a parkig le tud még menni. 

Annak idején a szüleim is készültek disszidálni, de valamiért nem kaphattunk együtt útlevelet. Jó életünk volt Magyarországon, tipikus középosztálybeli, értelmiségi családi lét, tulajdonképpen mindegy így utólag, hogy Škodával jártunk nyaralni és általában a Balatonra. Boldogok voltunk Mercedes és Mallorca nélkül is. Arra, hogy mi lett volna, ha, nincs válasz, és nem is kell belegondolni. 

Az, hogy hová születünk, egy földrajzi adat, egy település, egy információ az anyakönyvi kivonatban, egy támpont a horoszkópunkhoz, amit nem tudunk befolyásolni, legfeljebb elvándorolni, esetleg utána visszavágyni. Ha úgy érezzük, jó helyre születtünk, az csodás, de nem a mi érdemünk. Ha valamiért magunk mögött hagynánk a hazánkat, függhet másoktól a további boldogulásunk. Lehet azonban, hogy ami nekünk nem volt elég jó hely, másoknak a vágyaik netovábbja. Egy ikszet tenni az illegális bevándorlás ellen, nem más, mint leegyszerűsítése egy igen bonyolult és összetett kérdésnek, és pálcatörés olyanok felett, akiknek a sorsát meg sem akarjuk ismerni.

H. M. Zs.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Willie B. Thomas