Nem csoda, hogy alig lehet őket elérni, végül nekünk is csak Skype-on sikerült a kölni otthonukban, ahová pár hónapja költöztek. Miközben a Kelemen Quartet nevű vonósnégyesük koncertjeit intézik, azokra készülnek, és fellépésekre utaznak, emellett a szólókarrierjükről sem mondtak le, tanítanak is (Barnabás épp a kölni Tánc- és Zeneművészeti Főiskolán), fesztivált szerveznek (a Kaposfest után immár két éve a Fesztiválakadémia Budapestet), három gyereket nevelnek, és azok útját is egyengetik. Középső fiuk, Gáspár nem véletlenül került nyolcévesen a Virtuózok című televíziós tehetségkutató döntőjébe, Hanna lányuk pedig a kölni dóm kórusába. (Olga még csak féléves kisbaba, ezért nem tud felmutatni hasonló eredményeket). Hamarosan – november 10-én – együtt lép fel a család a Pesti Vigadóban, erről is beszélgettünk ritka üres órájuk egyikében, amíg a nagyobb gyerekek iskolában voltak, a pici pedig aludt.  

Gyárfás Dorka/WMN: Többször elmondtátok már, hogy a zenei kiteljesedésetek szempontjából a Kelemen Quartet a legfontosabb számotokra. De ha így van, hogy tudtatok külföldre költözni, miközben a vonósnégyes másik fele itthon maradt?

Kokas Katalin: Valóban gond lenne, de mivel a vonósnégyesünk egyik tagja, Fenyő Laci már tizennyolc éve Németországban él, így korábban is komoly szervezést igényelt, hogy együtt tudjunk gyakorolni. Tulajdonképpen most még egyszerűbb is lett a dolgunk, mert mindössze másfél órára lakunk egymástól, így csak Homoki Gábornak kell kiutaznia, ha itt próbálunk. Ha meg Magyarországon koncertezünk, akkor mi megyünk pár nappal korábban haza. Ilyenkor általában már a következő koncert műsorát is elkezdjük gyakorolni, vagyis szinte éjjel-nappal játszunk, napokon keresztül.

GY. D./WMN: Más vonósnégyesek rendszeres időközönként gyakorolnak, ti pedig mindig csak a koncertek előtt? Vagy hogy kell ezt elképzelni?

Kelemen Barnabás: Úgy, hogy van az életünkben egy vonósnégyes, de nem a vonósnégyes az életünk, ugyanis ez nem tölti ki a teljes életünket, még ha a szívünket be is tölti.

K. K.: De ettől szerintem nem vagyunk kevesebbek azoknál a vonósnégyeseknél, akik a napi nyolc óra gyakorlást szigorúan tartják, hanem talán többek, és gazdagabbak is vagyunk, mert a zenekarunk minden tagja kipróbálja és éli a szólista életét is. Barnabás legutóbb egy turnéról esett be a quartet próbáira, és a budapesti koncert után másnap már Csajkovszkij hegedűversenyét játszotta Örményországban. Fenyő Laci szintén másnap adott szonátaestet Németországban, előtte pedig két héten át csellóversenyeket játszott. Mindannyian így vagyunk ezzel, és ezáltal teljesen más rezgésen működünk, mintha mindig csak ugyanazt csinálnánk. Szerintem ez izgalmas. Ráadásul ezen felül mindannyiunknak fontos a tanítás. Barnabás negyedik éve tanít a kölni főiskolán hegedűt, míg a Zeneakadémián kamarazenét, én hivatalosan a Zeneakadémiáról mentem szülési szabadságra a féléves Olga miatt, Laci tanszékvezető a karlsruhei egyetemen, Gábornak pedig magántanítványai vannak.

Fotó: Emmer László

GY. D./WMN: Nem is értem, hogy tudjátok mindezt összeegyeztetni.

K. K.: Hát... rugalmasan! És nyitottan egymásra. Nincs arra időnk, hogy kőbe véssük a vonósnégyes próbáján kigyakorolt technikákat, csak arra, hogy kizárjunk bizonyos lehetőségeket, és belőjük az irányokat. Innentől amikor játszunk, az mindegyikünk számára egy különleges utazás.

GY. D./WMN: Hogyan tudjátok ennyi felé szakadva élni az életet? Nem kell lefektetni a prioritásokat?

K. K.: Az elsők a gyerekek.

K. B.: Miattuk is költöztünk Németországba, hogy amíg Kati a picivel itthon van, és amúgy sem tanít, a két nagyobb anyanyelvi környezetben tanuljon németül. Csak egy-két évre tervezünk maradni, és közben amúgy sem lakhattunk volna az otthonunkban, mert beázott, és fel kell újítani. És innen minden közel van, az európai városok is, Budapest is mindössze másfél óra.

GY. D./WMN:Hogyan alakult ki, hogy nektek ennyi mindennel kell foglalkozni, és nem a kitaposott úton haladni?

K. B.: Nekem már nagyon korán, a középiskolában is fontos volt, hogy átadjam a tudásomat, akkor persze még csak az osztálytársaimnak, ha kérték, ha nem. Aztán 17-18 évesen elkezdtem versenyezni, jó eredményeket értem el, és amikor interjút kértek tőlem, mindig hangsúlyoztam, hogy nekem a vonósnégyes legalább olyan fontos lesz az életemben, mint a szólista karrier. De akkor még meg kellett találni hozzá a partnereket. Természetesen a szólókoncertezés is fontos, és ha az embernek lehetősége van rá, bolond lenne veszni hagyni. A lényeg, hogy kezdettől fogva nem egyetlen cél lebegett a szemem előtt, hanem több. És ez Katival is így volt: amikor megnyerte a Szigeti-versenyt, tele volt a naptárja felkérésekkel.

K. K.: Csak épp két hétre rá már a legnagyobb lányunkkal, Hannával voltam állapotos, ezért a szólókarriert háttérbe kellett helyeznem. Ha két hegedűművész van egy csárdában, az egyiknek muszáj egy lépést hátrébb lépnie, különben káosz alakul ki. De hozzá kell tennem, most nyáron, amikor Olga megszületett, tíz nappal később már egy olasz turnén játszottunk a vonósnégyessel. Persze Olga jött velünk, hiszen a mai napig kizárólag anyatejen él. Szerencsére Hanna már van olyan nagy, hogy segít, amíg színpadon vagyunk.

A mi gyerekeink így nőnek fel. Tudják, hogy mi próbálunk, zenélünk, utazunk, és ők is részt vesznek benne.

GY. D./WMN: Nincs is babysitteretek?

K. K.: Nincs. A szüleink segítenek. Most például, amikor el kell utaznunk két hétre, az én szüleim költöznek ki Kölnbe, hogy a két nagyobb gyereket ellássák.

K. B.: És az a vicc, hogy ebből több koncertünk Budapesten lesz, tehát azért jön ki Kati családja Németországba, hogy mi otthon dolgozhassunk, és a gyerekeink iskolába járhassanak itt, Pesten pedig az én szüleim vigyáznak majd Olgára.

K. K.: Gyakran megfordulunk otthon, mert Hanna pár éve Földessy Margit színitanodájába jár, és imádja, nem szeretett volna elszakadni tőle. Gazsi pedig nem szeretett volna elszakadni a hegedűtanárjától, Ácsné Szily Évától.

Fotó: Emmer László

GY. D./WMN: Ti is mindketten zenészcsaládból származtok. A ti gyerekkorotok is ennyire mozgalmas volt?

K. B.: Kati szülei a kaposvári Csiky Gergely Színház zenekarában játszottak, és emellett egy reneszánsz-barokk együttesben is.

K. K.: Én úgy nőttem fel, hogy anyukám viola da gambázott, apukám görbekürtözött, én meg ott aludtam mellettük. De utazni nem utaztunk.

K. B.: Az én édesapám a Liszt Ferenc Kamarazenekarban játszott édesanyámmal, amiben édesanyám csemballóművész volt, és zongorát is tanított a Zeneakadémián. Ezek nagyon fontos élmények.

GY. D./WMN: Még mindig nem értem, hogy fér bele ennyi minden, hogy lehet az embernek nagy családja, szólókarrierje, tanítványai, fesztiválja, és a fennmaradó idejében még energiája arra, hogy a gyerekei tehetségét is támogassa…

K. K.: Egyrészt az embernek mindig lelkiismeret-furdalása van, minden fronton. Mert tudom, hogy ha most ráállnék arra, hogy Gazsi napi szintű hegedűgyakorlásait komolyan vegyem és irányítsam, és eljutnék vele oda, hogy napi három órát gyakoroljon (ami még mindig nem számít soknak, mert vannak szülők, akik napi öt-hat óra gyakorlást rónak a gyerekükre), akkor bármilyen szintre el tudnám juttatni, akár a zsenit is kihozhatnám belőle. A képességei megvannak hozzá, a kérdés csak az…

K. B.: …hogy az anya milyen szinten elhivatott és önfeláldozó, illetve milyen szinten zsarnok.

K. K.: És mennyire következetes. Mert a gyerek azt csinálja, amit a szülei elvárnak tőle, akár jókedvűen is. Ha megkérdezzük a Polgár-lányokat (Juditot jól ismerjük) vagy az apukájukat, nem hiszem, hogy bármelyikük azt mondaná, hogy a munka szenvedés volt számukra.

Rá lehet tenni az életünket egyvalamire úgy, hogy azt örömmel csináljuk, és így valóban lehet zseniket nevelni.

De mi ezt nem csináljuk, Gazsi néha másfél órát is csak nyögvenyelősen gyakorol, keményen kell szólni érte. És másfél óra gyakorlás nem elég ahhoz a pályához, amit mi választottunk. Ezen a téren máris van lelkiismeret-furdalásom. Aztán a szólókarrierem is jóval erőtlenebb, mint amilyen régen volt, de mostanában egyszerűen nem fér bele. Nincs energiám arra, hogy ezzel foglalkozzam.

K. B.: Pedig ha lenne rá időd és erőd, pár telefonnal leszervezhetnél a következő félévre öt-hat koncertet.

K. K.: De még ott a fesztivál is, ami olyan, mint egy főállás, valójában teljes embert kíván. Mindeközben ma a specializáció korát éljünk. Vannak hegedűsök, akik csak barokk zenét játszanak, vannak, akik csak kortársat játszanak – ők nyilván sokkal jobban elmélyednek a saját területükön. De én mindenevő vagyok, és szeretek néha barokk zenét játszani, máskor meg kortársat – ha jó a zeneszerző. És nemcsak hegedülök, hanem brácsázom is, és a quartet nélkül nem lennék teljes ember. A tanítást meg azért is imádom, mert közben én is tanulok. Most akkor mit csináljak?

K. B.: Egyébként akad még olyan hegedűs, aki quartetben is játszik, meg olyan is, aki a fellépések mellett tanít, meg olyan is, aki fesztivált szervez, sőt olyan is, akinek nagy a családja. Csak olyan nemigen akad több, aki mindezt egyszerre csinálja.

Fotó: Emmer László

GY. D./WMN: Gazsi fiatokat elengedni a Virtuózokba versenyezni dilemma volt számotokra, vagy sem? Nem féltetek, hogy nyolcévesen nem lesz rá jó hatással a tévés szereplés, az ismertség? 

K. K.: Ezzel a kérdéssel gyakran találkoztunk akkoriban, de tudni kell, hogy ez a szakma arról szól, hogy az ember öt-hatévesen kezébe veszi a hegedűt, és onnantól fogva emberek előtt kell fellépnie. Természetessé válik számára, hogy színpadra áll, és ott megmutatja, mit tud. A verseny is az életünk része, Gazsi például életében először hatévesen versenyzett. Ezalatt nemcsak azt tanulja meg, hogyan kell adott pillanatban jól teljesíteni, de lát más gyerekeket is, akiknek ez fontos, és akikhez képest el tudja helyezni magát. Ha nem kap jó visszajelzést, az is csak segítség abban, hogyan kell tovább haladni. Ehhez képest a Virtuózokat inkább játéknak fogtuk fel.

GY. D./WMN: És milyennek láttátok őt ott?

K. K.: Azt láttam, hogy szinte fürdik a helyzetben, nagyon szeret szerepelni. Jópofa volt és frappáns, még olyan extrém szituációkban is, amikor több kamera körözött a feje körül. Azon gondolkodtam, te jó ég, mit tudtam volna én ilyen kérdésekre válaszolni, ő meg csípőből reagált, és olyan jól, hogy azt mondtam magamban: „a végén még elmehetne politikusnak”. Azt láttam, hogy ez a dolog neki való. És ha volt is olyan mezőnyben, aki technikailag többet tudott nála, de a gyereket „egészben” nézve el kellett ismernem a teljesítményét. Bátran muzsikált, és tudta élvezni, amit csinált.

GY. D./WMN: Hannát nem terelitek a zenélés irányába?

K. K.: Őt nem lehet erőltetni, már az első perctől fogva pontosan tudta, mit akar az élettől. Háromévesen elmondta, hogy nem akar betonrengetegben élni, és folyton utazni, ő inkább egy állatfarmot szeretne, ahol Mozartot zongorázna, és énekelne az állatoknak, köztük a teheneknek, hogy finom legyen a tejük. Ezen kívül nagyon érdekli a színészet, azon belül a musical-színjátszás. Láttam már színpadon, és szerintem meg is fogja tudni valósítani az álmát, mert van hozzá tehetsége. De az a pálya nem olyan, amiben én bármit tehetnék. Most inkább az a dolgom, hogy egy egészséges anya-lánya viszonyunk maradjon köztünk akkor is, ha ő 14 éves. Merjen hozzám fordulni minden problémájával, és meg tudjuk beszélni. Emellett be kell vonnom a házimunkába, meg kell tanítanom erre is – ami nem feltétlenül könnyebb, mint odafigyelni arra, hogy Gazsi hegedűtechnikáját kidolgozzuk. Hanna most sok mindent megtanul, ami egy kisbaba mellett szükséges, mert Olgánál besegít nekem, és tudom, hogy ez később mekkora áldás lesz neki, hiszen a húgom és köztem ugyanennyi korkülönbség van.

K. B.: Azt még tegyük hozzá, hogy itt, Kölnben felvették a kölni dóm kórusába, és erre nagyon büszkék vagyunk.

GY. D./WMN: A zenészek óhatatlanul kozmopolita életet élnek? Legalábbis, ha sikeresek…

K. B.: Sokféle zenész létezik, és sokféle boldog zenész van. Olyannal is találkozni, aki bár híres, mégsem boldog, mert sosem elég neki a siker; vagy mert nem szeret annyit utazni. Szerintem az a fontos, hogy mindenki ki tudjon teljesedni abban, amit csinál.

K. K.:

A színpadon az a dolgunk, hogy érzelmeket közvetítsünk, és ha nem élnénk teljes életet, nem tudnánk megélni ezeket az érzelmeket, amiket aztán a hangszerből elő kell hívnunk.

GY. D./WMN: Hol szerettek a legjobban fellépni?

K. K.: A Zeneakadémia nagyterme biztosan az egyik ilyen helyszín, annak ellenére, hogy ha ott játszik az ember, abba mindig vegyül egy kis extra feszültség. Egyrészt, mert ott olyan embereknek játszunk, akik már jól ismernek minket, és nekik mindig újat kell tudni mutatni, így mindig egyre feljebb kerül a léc. Másrészt pedig nagyobb a nyomás bennünk, mert ott fellépett előttünk Bartók, Yehudi Menuhin, Kocsis Zoltán is… Szóval olyan művészek, akiknek megfelelni óriási teher. Egyszerűen nem lehet nem érezni a jelenlétüket.

K. B.: Más hely talán nem inspirál ennyire, de nem is támaszt ennyi kimondatlan elvárásokat felénk.

Kati: De a Pesti Vigadó is egy különleges helyszín, ahol Brahms tartott ősbemutatót, ahol Liszt is fellépett. Hihetetlen, hogy Magyarországnak ilyen koncerttermei vannak, ilyen tradíciókkal.

GY. D./WMN: A Vigadóban pénteken milyen műsorra lehet számítani tőletek?

K. K.: Egy igazi családi zenélésre. Barnabás nagyapja, Pertis Pál az ország egyik leghíresebb cigányprímása volt, ami a családunkban nagyon fontos dolog. Gazsi is gyakran játssza a Pertis-nótákat, és a magyar népzene is közel áll hozzá, nyaranta jár a Szalonnáék népzenei táborába, amit imád. (Szalonna Pál István, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője – a szerk.) Ez szerintem is fontos, mert kottából zenélni egy dolog, de ha valaki hallás után tud játszani, az egy másik képesség, egy másik kultúra, és mindegyiktől gazdagabbak leszünk. Szóval nagyon várjuk a koncertet, amin együtt játszunk Gazsival és Szalonnával, és Hanna is énekel majd. Egy nagy családi összejövetelre, és bulis hangulatra lehet számítani.

GY. D./WMN: A fiatalokat szerintetek hogyan lehet rávenni arra, hogy kinyissák a fülüket a klasszikus zenére?

K. B.: Nekünk azokkal van dolgunk, akik már eljöttek meghallgatni egy koncertet. Velük találkozunk, és meg kell győznünk őket arról: legközelebb is érdemes eljönniük. Érdekes összehasonlítani a két ország zenei kultúráját: míg Magyarországon az alapszintű zeneoktatás szinte ingyenes (csak egy jelképes összeget kell befizetni félévenként), addig Németországban a zeneiskola sok pénzbe kerül. Viszont míg Magyarországon a Zeneakadémia komoly pénzébe kerül egy külföldi diáknak, addig Németországban ez ingyenes. Ennek következtében a kölni egyetemen egy olyan 14 fős osztályt vezetek, amelyből egyetlen növendékem sem német. Aminek az az előnye, hogy összeválogathatom a világ legjobb osztályát, a világ legjobb hegedűseiből, amit Budapesten nem tehetnék meg, mert a legtöbben nem engedhetnék meg maguknak. Viszont a Zeneakadémián a magyar növendékek is világszínvonalon hegedülnek, mivel az alapszintű zeneoktatás ingyenes.  

K. K.: Évek óta szervezünk egy olyan turnét a quartettel, aminek során ragaszkodunk ahhoz, hogy a főpróbát ingyenesen látogathassák a közeli iskolák diákjai. Így volt ez Gyulán is, ahol minden évben egyre többen látogatták a főpróbát, a harmadik évben már a csilláron is lógtak. Megjelentek például egy szakmunkásképző intézet diákjai, a legnehezebb korosztály: 15-17 évesek. Megkérdeztük őket, akad-e köztük olyan, aki valaha tanult zenét, erre ketten feltették a kezüket. Kicsit megijedtünk, hogy hogy fogják Bartókot értékelni, de Laci rögtön vette a lapot, megfordította a székét, ráült lovaglóülésben, és elkezdett velük beszélgetni. Barnabás pedig – aki nagyon jól szájdolbol – elszájdobolta nekik a mikrofonba a bolgár ritmust, amihez Laci jazzesen pengette a basszust, és azt mondták: figyeljétek meg, ez köszön majd vissza a Bartók-vonósnégyes harmadik tételében. Azonnal érezni lehetett teremben, hogy kinyílt a gyerekek antennája, úgy figyeltek, és mindenre reagáltak, amire aztán mi is válaszoltunk. Végül olyan visszajelzést kaptunk tőlük, hogy csak ilyen koncertekre szeretnének járni ezentúl. Szerintem egyedül a művészek képesek arra, hogy megszólítsák a fiatalokat, a politikusok dolga legfeljebb az, hogy támogassák az ilyen kezdeményezéseket – ahogy támogatják is, nekünk még sosem volt részünk elutasításban, amikor ilyen tervvel álltunk elő. A művészeknek pedig kötelessége lenne iskolásoknak játszani. Németországban ezt komolyabban veszik, és mi is kezdjük megtanulni. Persze nem a katedráról okoskodva, hanem az ő nyelvükön, és annyi ideig, amíg bírják, ahogy nekik jó. Az biztos, hogy nekünk kell alkalmazkodnunk.     

Szöveg: Gyárfás Dorka/WMN

Olvasd el Gyárfás Dorka írását a Polgár-lányokról készült dokumentumfilmről és Kárpáti Judit interjúját Polgár Judittal.