–

Egyáltalán nem számít, mit gondoltam korábban Istenes Bencéről, gondoltam-e róla egyáltalán valamit. (Jó, legyünk nyíltak: mivel már alig nézek tévét, nem ismertem különösebben, jóformán csak a nevét.) Amit azzal elért, hogy rábízták a német X-Faktor műsorvezetését, vagyis hogy mindjárt egy ilyen hatalmas téttel bíró feladatot kapott külföldön, hogy ekkora bizalmat szavaztak neki – ezzel máris nagyobb király, mint bárki ebben a szakmában az elmúlt harminc évben Magyarországon.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

X Factor (@xfactorde) által megosztott bejegyzés

Nem tudom, tisztában van-e mindenki azzal, milyen óriási dolog ez, mennyire nem természetes, de ha nem, gondoljatok azokra a színészeinkre, akik évek óta Hollywoodban próbálnak szerencsét. Jó, az amerikai piac még sokkal nagyobb, ott még több az eszkimó, kevesebb a fóka, nagyobb a verseny; meg azt is lehet mondani, hogy Bence nem a nulláról kezdte, legalább nyelvileg, hiszen kint töltötte a középiskolás éveit, és tévésként sem kellett visszaállnia a startkőre, hiszen „cégen belül” váltott. De higgyétek el, így is fantasztikus.

Pusztán a lehetőség megszerzése akkora teljesítmény, hogy én csak ámulok és örvendezem.

És máris itt a következő dolog, amiért emelem kalapom előtte: állva maradt az első adásban. Megcsinálta. Majdnem azt írtam, hogy túlélte, de nem azért, mert ennyi volt és semmi több, hanem azért, mert ez is – megint csak – önmagában teljesítmény.

Gratula, Bence! Azt hiszem, én elájultam volna. És láttam, hogy azért te is átélted a pillanat súlyát. Tudatában voltál annak, mi történik veled. Az lett volna a baj, ha nem így van. Ha pontosan úgy tudtál volna viselkedni, mint itthon, ahol végigjártad a szamárlétrát, és mire ugyanerre a színpadra kerültél, már jóformán meg sem kottyant neked.

Nem, szerintem nagyon fontos, hogy te most láthatóan (legalábbis a mi szemünknek érzékelhetően) észlelted a szintugrást. És nem roppantál bele, ez baromira nem természetes. Innentől csak felfelé visz az út!

De még mindig kérdés, hogyan férkőzhet közel egy magyar srác a német média húsosfazekához? Akármilyen tehetséges is – mert a tehetség csak egy dolog. Erre már a német X-Faktor ad választ. Elég csak félórát nézni ahhoz, hogy az ember egy másik univerzumba érkezzen. A zsűri bemutatásával kezdődik a műsor, és a négy tagból egy máris külföldi. Persze nagyon más, ha valaki Amerikából érkezik ejtőernyősként, mint Iggy Uriarte, aki mégis csak a show business hazájából landolt ott. A popszakmában az amerikai akcentus mindenhol előny, a németet viszont Iggy tényleg csak töri. Nagyon cuki, de azért zsűritagként számíthatna, mennyire tudja kifejezni a véleményét, a mondandója árnyalatait – hát, nem számít. Más számít.

A versenyzők jelentős hányada is külföldi, közülük többen még Iggynél is nehezebben bírják a nyelvet, aki pedig német, az meg épp külföldről jött haza, mint a Yes zenekar frontembere, akinek családja öt generáció óta Afrikában él, ő maga Namíbiában született, és Afrikában már mindent elért, amit zenészként lehetett, ezért próbál most szerencsét az „anyaországban”. Addigra már túl vagyunk  másik kedves német lány bemutatásán, aki meg azért választotta az ukelelét hangszerül, hogy a fél világot beutazhassa vele – ő is mintha csak látogatóba ugrott volna haza.

Itt van végül a két műsorvezető, akik közül Bence vállaltan külföldi, a társa meg nagyon németnek tűnik – de hopp, ő is meglehetősen multikulti.

Charlotte Würdig édesanyja norvég, ő maga is Oslóban született, majd 14 éves koráig Taiwanon élt a családjával. Ebben a műsorban még azt is bevállalják, hogy a férje, egy Sido nevű német rapper bent ül a zsűriben – de persze ő sem tiszta árja, neki meg egyik ágon cigány ősei vannak, és iráni vérrel is büszkélkedhet.

Szóval amikor fél órával a kezdés után elhangzik a műsorban, hogy „Let’s celebrate that we’re different” („Ünnepeljük, hogy mások vagyunk!”), akkor ezt mindenki a személyével hitelesíti. Mert egy olyan társadalomban, ahol a bevándorló nem szitokszó, ahol a sokszínűség érték, ahol a problémák ellenére is hisznek az együttélésben (és abban, hogy ebből úgy gazdaságilag, mint kulturálisan profitálnak), ott egy mainstream műsornak is ezt kell visszatükröznie. Mondom, más világban élünk. Lehet rá mondani akármit innen, a mi világunkból, de úgy tűnik, egy magyar fiú épp ennek köszönheti, hogy a fejlődésben új szintre léphetett. (És más területeken sok más honfitársunk is.)

Én meg hiába hagytam ott a tévézést jó pár éve, ilyenkor azért nem tud lecsukódni a tévés szemem. Speciel a német tévézést talán még tovább is követtem, mint a magyart, mert ez volt az egyetlen kapcsolatom a nyelvvel. Az X-Faktor első két évadára (ami 2010-ben és 2012-ben ment) ugyan nem emlékszem, de a Deutschland sucht den Superstarra igen, így arra is, hogy a végén már egy trópusi sziget homokos tengerpartján forgatták a válogatókat, annyira nem tudták kitalálni, hogyan dobhatnák fel a műsort. Én ezen a ponton szálltam ki a német tehetségkutatókból.

Erre most itt van egy újragondolt X-Faktor, amit műsorként is élvezek. Amikor Istenes Bence azt nyilatkozta a magyar Forbes-nak, hogy ha ez az irány nem jön be, akkor ő elveszti a hitét a tévé jövőjében, illetve a saját szakmai meggyőződésében, tök igaza volt.

Eljött végre az idő, amikor a mainstream sem illúziót akar árulni, hanem csak a valóságnak egy jobb változatát. Nincsenek azok a rémes stúdióban forgatott, beültetett, bevilágított, kiglancolt interjúk, amikben senki soha nem volt természetes – helyette kézi kamerás, elkapott interjúkat látunk, soha nem túl hosszan.

A műsor közben folyamatosan forog a „werk”, vagyis látjuk, amikor a zsűritag kiszalad vécére, amikor beül a helyére egy stábtag, vagy amikor sminkelik őket. A sminkes is beleszólhat a beszélgetésbe, nem csak biodíszlet. „Jé, ő is ember”.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Istenes Bence (@benistenes) által megosztott bejegyzés

A versenyzők is sokkal emberibbnek tűnnek. Nyilván halálra izgulják magukat a produkció előtt, és nyilván csalódottak, ha kiesnek, mégis tartaniuk kell magukat – de minderre most nincs úgy rájátszva, hogy az ember egy színjátéknak érezze az egészet. Viszont továbbra is van a zsűriben évődés, műsorvezetői jópofáskodás (offline komment), és persze dobpergés meg sunyi zene a feszültség növelése érdekében. De nincs órákig ketyegő óra, mire kinyögik az eredményt. Igaz, a produkciókra sem jut több egy percnél (nagyon pörgetik a műsort), de ez most valamiért nem bántó, inkább arra emlékeztet, amikor a The Voice-ban csak a versenyzők hangját hallottuk első körben. (Az volt a kedvenc tehetségkutatóm, el is bukott hamar.) Jó, még csak a válogatóknál tartunk, de az irány – igazad van, Bence – határozottan ígéretes.  

Még az sem tűnik szánalmas koppintásnak, hogy míg a Deutschland sucht den Superstarban Dieter Bohlen engedte magát újra felfedezni és újraértékelni, most Thomas Anders kapott hasonló esélyt, és ülhetett be a zsűribe. Tök igazságos, hogy mindkét Modern Talking-tag megmutathatja, hogy ennyi év után azért valamicskét mégis csak ért a szakmához. Szinte sajnálom, hogy még nem vettem jegyet Thomas Anders legközelebbi budapesti koncertjére, ha már életem első poprajongása hozzá kapcsolódik. Na, jó, itt még azért nem tartunk.  

Most valószínűleg kicsit elragadtattam magam, de csak azért, mert annyira drukkolok, hogy Istenes Bence megtalálja itt a helyét, a németek meg a számításukat benne.

Egyelőre nagyon óvatosan bántak vele, beraktak mellé egy rutinos rókát, aki séróból nyomja azt, amit ő is tud itthon, és nem egyenlően osztották el köztük a műsoridőt sem. De ha túl van az első sokkon, amit az új közeg, új feladat és új kihívás jelent, akkor már könnyebb lesz ellazulni. Mert végül is Istenes erről híres, nem? Szerintem Németországban is lehet belőle mindenki kedvenc laza csávója. 

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Charlotte Würdig és Istenes Bence a német X-faktorban - YouTube