–

Két évvel ezelőtt írtam két, magyarul frissen megjelenő regényről, amely gyerekek szexuális átnevelőtáboráról szólt, és amelyből film is készült (Emily M. Danforth Cameron Post rossz nevelése és Garrard Conley Eltörölt fiú).

Ezek a táborok az úgynevezett konverziós, más néven reparatív terápia részét képezték,

amely egy áltudományos módszeren alapul, és célja az LMBTQ-emberek szexuális viselkedésének, irányultságának a megváltoztatása, a heteróvá nevelés.

Nem új keletű szándéka ez az emberiségnek, barbár ötletek és kegyetlen kísérletek mindig is voltak: a kasztrálástól a lobotómiáig, a hormonkezeléstől az elektrosokkig, a veréstől a meleg pornóhoz kapcsolt kínzásig sok mindent bevetettek már a cél érdekében.

Pszichoterápiát is használtak, sőt használnak a mai napig ezen a területen, ami agyrém, nemcsak laikus szemmel, hanem tudományos szempontból is: az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) már 1973-ban kimondta, hogy a homoszexualitás nem mentális betegség.

Igaz, akkoriban még lehetett egy terápia célja az „átszoktatás”,

ám ma már az APA is hirdeti a hetero- és homoszexualitás egyenértékűségét, és kizárólag az önelfogadásban, önmegismerésben segítő terápia létjogosultságát ismeri el. Ugyanakkor a reparatív irányzat legismertebb szorgalmazójának, a 2017-ben elhunyt Joseph Nicolosi pszichológusnak a könyvei ma is kaphatók, magyarul is megjelentek nagy vihart kavarva a közelmúltban, és az Exodus utódszervezetei szabadon garázdálkodhatnak a világban – de azért nem mindenhol, Európában például Máltán törvény tiltja az átnevelő terápiákat.

Kristine Stolakis dokumentumfilmjében,

amely pár napja elérhető a Netflixen, négy amerikai túlélő meséli el a történetét. Döbbenetes, de valamennyien az Exodus International vezetői, „arcai” voltak valaha, egykori „exmelegek”, akik ma valamennyien volt melegként élik az életüket.

Nagyon különböző karakterek, de van a személyiségüknek egy meghatározó közös eleme: a bűntudat. Csak míg fiatalon a vágyaik miatt ostorozták magukat, immár Exodus-beli tevékenységüket szégyellik.

Maga a szervezet egyébként feloszlott, többek közt azért, mert a médiában legtöbbet szereplő, tanúságtételével tévéshow-ról tévéshow-ra járó, új keletű heteróságával haknizó férfi 2007-ben lebukott egy melegbárban. (A dokumentumfilm ezer szálon kapcsolható a mai magyar valósághoz, ezért is üt akkorát.)

A dokumentumfilm mind a négy szereplője könnyek közt ismeri el: súlyos károkat okoztak a saját közösségüknek.

És saját maguknak is, amikor a Bibliát lobogtatva azt hirdették: az egyén döntésén múlik, homoszexuális-e, vagy sem, transznemű-e, vagy sem. Mentségükre szólhat, hogy valamennyien hittek az „ügyben”, és abban is, hogy vezekelniük kell korábbi életük miatt. Homoszexualitásuk súlyos terhet-stigmát jelentett a keresztény-konzervatív közösségekben, amelyekben felnőttek, volt, akit az anyukája cipelt el kamasz korában az Exodushoz. Mindannyian sokat szenvedtek a kirekesztettség és a bűntudat miatt: önmagukat is bűnös tévelygőnek tartották, hiszen a közeg, amelyben szocializálódtak, így tekintett rájuk.

Igaz, az Exodus vezetői nem éppen társadalmi munkában tevékenykedtek, hanem ebből éltek, nem is rosszul (és volt köztük, aki komoly politikai karriert köszönhetett csodás pálfordulásának), ahogy azok a pszichológusok-pszichiáterek is, akik „gyógyulást” ígértek-ígérnek a szenvedőknek, és ezen a ponton már kissé elbizonytalanodik az ember, mit higgyen el a kamera előtti aktuális mea culpázásból…

Döbbenetes nézni az archív felvételeket.

A ma boldog homoszexuális kapcsolatban élő férfi állítja évekkel ezelőtt párás szemmel („gyógyult” leszbikus neje, gyerekei anyjának kezét szorongatva), hogy már eszébe sem jut „bűnös” késztetése, és megtanult (?!) szexuális vágyat érezni egy nő iránt (a hangsúly az egy szón van, a metódus egyik fontos tétele ugyanis, hogy nem kell valamennyi ellenkező neműt vonzónak találni, elég egyet felkutatni, és vele élni).

Aztán kiderült, hogy mégse tanult meg, vágyai letépték az álszentség maszkját róla. Erről is beszél. Meg arról is, sajnálja, hogy emberek ezrei vállaltak az ő (és társai) hatására annak idején önmegtartóztató vagy gyökeréig hazug, másokat, a családtagjaikat is boldogtalanságra kárhoztató életet.

Ahogyan az az egykori transzszexuális lány is,

aki ma az Exodus helyébe lépő egyik szervezet illusztris alakja, fiataloknak szóló tömegrendezvények szervezője, utcai prédikátora, aki büszkén hirdeti, az ima megváltoztatta.

A dokumentumfilm számomra egyik legerősebb-legszomorúbb jelenete, amikor ez a pszichológiailag tökéletesen képzetlen ember telefonos lelkisegély-szolgálat keretében meggyőz egy anyát arról, hogy jól tette, amikor elüldözte otthonról a homoszexuális gyerekét, és nem fogadta el őt olyannak, amilyen, mert egy szülő feladata az, hogy erővel „lerángassa” a gyerekét a bűnös útról, ahogy kicsi korában tette, amikor fizikai veszélybe keveredett…

A film túlmutat az LMBTQ-kérdésen. Arra világít rá, hogyan és miért szippanthat be bárkit (BÁRKIT!) egy mozgalom, egy eszme, egy demagóg, áltudományos tézisekkel megtámogatott, hittel, hiszékenységgel, félelemkeltéssel és bűnbakképzéssel operáló rendszer, amely jelentős médiatámogatással bír, pláne, ha az aktuális helyzet is ráerősít a szorongásokra (ahogy az AIDS tette a nyolcvanas években a homoszexualitással kapcsolatban).

Befolyásolhatóságunk oka pedig nem egyéb, mint hogy minden egyes ember arra vágyik, hogy valahol elfogadják, befogadják, tartozzon egy közösséghez és ott szeretetet kapjon, odafigyelést és megbecsülést. És ezért hajlandó nagy áldozatokat is hozni. Akár meg is halni érte: szó szerint vagy (az erkölcs nevében) erkölcsi értelemben.

Kurucz Adrienn

 Képek: Netflix