Molnár Lamos Krisztina: Át a gyászon, túl az emlékeken – Történet a nővérpultból

–

Rövid, de meleg a nyár, alig pár hét csupán, de ez az idő elegendő ahhoz, hogy az idősek otthonában a rezidensek által ültetett paradicsompalánták mind felnőjenek és lassan teremni kezdjenek. Apró, bogyószerű koktélparadicsom érik rajtuk, és ezek a kisebb tövek praktikusan mind elférnek a terasz párkányán, a cserepekben, így könnyű lesz szüretelni őket. A kertemben bezzeg az otthonról hozott, és tavasszal elvetett paradicsom már az égig nő. Nem vettem észre, hogy faparadicsom volt a címkére írva, vagy csak nem vettem komolyan a feliratot?

Az én palántáimon a vaskos szárakon öklömnyi zöld termések alatt hajlanak az ágak. Szerencse, hogy a kerítés mellé ültettem, még így is karózni kellett mindegyiket. Támasztékra van szüksége annak, ami bőven terem. És annak is, ami az égre tör. De a támaszték, az erős bambuszrudak és -karók már nem is látszanak a paradicsomok között, körbefonták őket, és elrejtették a vastag szárak, a húsos levelek.

Véget ért az egy éve elhalasztott nyári olimpia.

A tévécsatornákon nonstop ment a közvetítés, délelőtt, délután, késő éjszaka. A híradó előtt, alatt és után is. A közvetítés pedig nemcsak az élő, egyenes adás volt és nem csupán a sporteseményeket foglalta össze, hanem riportokkal volt tele. Ezeket szerettem a legjobban. A brit olimpiai válogatott minden tagját megismerhettük az elmúlt két hét alatt. A résztvevők családjával, baráti körével is készültek interjúk, láthattuk őket, ahogyan drukkolnak, elmesélték, hogy milyenek voltak a győztes családtagok kicsi gyerekeknek, mit szerettek, szeretnek, és a mindennapjaikban mivel foglalkoznak. A legtöbb sportolónak ugyanis itt civil foglalkozása van, nem a sportból él. Kevesen nevezhetik magukat főállású profi sportolónak, az csak bizonyos teljesítmény után jár, de akkor sem mindenki vállalja, hogy feladja a sportért a polgári karrierjét.

A BMX-es lány, Beth Shriever például rögtön a győztes futama után adott interjúban azon tűnődött el, hogy milyen furcsa lenne, ha nem szolgálhatna fel többé az étteremben, ahol jelenleg is dolgozik. Egyelőre nem is tudja elképzelni, hogy milyen élet lenne az, mondja. Persze nagyon örül az olimpiai aranyéremnek, csak még nem tudja, merrefelé vezet ez az út, ami éppen most nyílik előtte. Ő huszonkét esztendős.

A húszéves futó, Laura Muir, aki egyetemi hallgató, és kriminológus lesz, sem hagyta abba az egyetemi tanulmányait egyetlen szemeszterre sem, miközben az olimpiára készült. A futam után, amiben ezüstérmet szerzett, elsírta magát a kamera előtt a boldogságtól. Amikor a riporter kérdezi tőle, hogy mit jelent számára az olimpiai ezüstérem, sírás közben elnevette magát: „Hát ezt! – mutat az arcára.

– Engem még soha senki nem látott sírni, tudja? Például ezt jelenti számomra az érem. Mindenkinek köszönöm! Hogy részt vehettem, hogy itt lehettem, hogy érmet szereztem. Mindenkinek köszönöm, aki támogatott ebben.”

Igen, a bajnokok közül sokan sírnak.

Majdnem mindenki. Sír a toronyugró Tom Daley is, aki két érmet szerzett, és a versenyre való felkészülés közben a kispadon, a medence partján – most már elhíresülten – pulóvert kötögetett. Könnyezik a triatlonos srác, Alex Yee és Joe Choong, az öttusázó olimpiai bajnok is. Lauren Price, a bokszoló nem sír. Legalábbis a kamerák előtt. Helyette a nagymamája sír otthon a kertben, ahová az unokáját hazavárja, és ahol a BBC riportot készít vele. Laurent a nagyszülei nevelték fel, egyhetes korától kezdve. A nagypapa az unoka győzelmét már nem érhette meg, a koronavírus áldozata lett tavaly. „A legbüszkébb ember lenne most a városban!” – mondja a nagymama, és elcsuklik a hangja.

Bajnokok és családtagjaik, barátaik. Az ő arcukkal és az ő szavaikkal a gondolataimban járok dolgozni. Drukkolok, szurkolok. Haza is gondolok, de ott már csak csapatokban, csapatgyőzelemben reménykedem.

Itt is, ott is és mindenhol nehéz,

rettenetesen küzdelmes volt az elmúlt 18 hónap. Szakmailag és magánéletben, minden szférában, minden szinten. Mindenkinek. Idő kell hozzá, hogy újra lendületet kapjunk. Nagy inspirációk kellenek, erősebb impulzusok, amelyek kizökkentenek a hosszan tartó bénító aggodalomból. Új élményekre van szükség, amelyek tovább visznek.

Át a gyászon, túl az emlékeken. Lassan alakul, nehezen fordul vissza a rendes kerékvágásba az élet. Pont olyan lassan, ahogy a paradicsom érik az esősebb éghajlaton, a kevesebb napfényben. Ám ha nehezen is, de biztosan megérik, beérik. Magunkhoz térünk majd.

A kis ápolási otthonban, amely a pandémia alatt a lakóinak háromnegyedét elveszítette, újra lehet látogatni, másfél év után végre jöhetnek a hozzátartozók, és szinte ugyanolyan rendszerességgel tehetik ezt, mint a járvány előtt. A bejárat melletti kisasztalon azonban még ott vannak a gyorstesztek és a kitöltendő papírok, a maszkok és a kesztyűk, azok nélkül senki nem léphet be, nem mehet fel az emeletre. És ez a rendszer még hosszú ideig megmarad.

Az otthon lakói és a dolgozók mind, valamint a látogatók nagy része is kétszer oltott ugyan,

de „túl sokat veszítettünk már” – ezt mondják a kormány járványügyi szakértői –, jobb az óvatosság.

Új lakóink is vannak, akik nemrég érkeztek, még a harmadik hullám előtt.

Egyik közülük Evie, akinek a férje Alfie. Alfie rendszeresen jön látogatni Evie-t, sőt a múlt hónapban vett egy autót, amivel a feleségét tolószékben szállítani is tudja. Amióta enyhítettek a szigorításokon, és erre lehetőség nyílt, hetente kétszer-háromszor viszi el Evie-t a közeli kisvárosba ebédelni. Az asszony parkinsonos és korai demencia is jelentkezett nála, már nem nagyon tud beszélni, és mozogni, önmagát ellátni pedig egyáltalán nem képes. De állandóan mosolyog. Kérdezzük tőle, milyen volt az ebéd. Válasz helyett mosolyogva megvonja a vállát. Kérdezzük tőle azt is, hogy szép volt-e az étterem. Arra sem felel.

De abban a pillanatban, amikor a főnököm megkérdezi, hogy jó volt-e Alfie-val lenni egy kicsit, és vajon megcsókolta-e Alfie őt, akkor Evie elpirul, és felnevet: Ó, igen! Igen! Többször is! – kiált fel hangosan. Összenevetünk a határozott és hangos válasz felett.

A másik új vendégünk Angela.

Az ő férje is jön, hetente többször. Keith is úgy tervezte, ahogy Alfie, hogy saját maga ápolja majd a feleségét. Megbirkózik majd az amputációval, a korai demenciával és a műtét után elszenvedett agyvérzéssel. De nem úgy alakult, ahogy szerette volna. Az ő fizikai ereje is fogytán volt már. És a korszerű berendezések, segédeszközök ellenére sem tudta megoldani az immár teljesen ágyhoz kötött felesége gondozását és huszonnégy órás felügyeletét egymaga. Így nem maradt más, mint helyet találni Angelának, ahol lehetséges a rendszeres és rugalmas látogatás, a szinte korlátlan együtt töltött idő.

Keith nem adja fel. Jön, hetente háromszor-négyszer, kezében virágcsokorral, Angela kedvenc virágaival és a gyümölcsökkel, édességekkel, amiket az asszony egész életében szeretett.

Alwyn nem tartozik az új lakók közé, ahogy itt is mondják, ő már régi bútordarab.

A férfi mostanában reggelente és esténként is kimegy a teraszra meglocsolni a paradicsompalántákat. Amikor nem esik az eső, akkor fülledt meleg van, forróság, a paradicsomnak pedig jelentős a vízigénye, hamar kiszáradhat. Alwyn arra gondol, hogy nem hagyhatja ezt, ha már annyira sokan, sokat és olyan nagy örömmel dolgoztak vele. Így hát kimegy a teraszra, kisétál a járókerettel, később pedig a bottal.

Az alig hetvenéves férfi egyik napról a másikra esett ágynak tavaly, még a világjárvány előtt. A betegség hirtelen tört rá. Hosszú heteken át mozdulni sem tudott, pedig erős, nagydarab ember, és mert teljesen egyedülálló, családja nincs, a háziorvos a szociális hálózaton keresztül ápolási otthonba utalta. Alwyn itt élte túl azután a koronavírust és bónuszként még egy infarktust is átvészelt, mielőtt újra járni tanult volna.

Múlt héten eljöttek hozzá a szociális munkások, hogy felmérjék az állapotát, mert Alwyn vágya, hogy újra a saját kis lakásában élhessen, a könyvei és a festményei között. Az orvosi vélemény és a felmérés alapján a férfi otthonápolási csomagot kapott, napi háromszori látogatással mennek majd hozzá a házi gondozók, és pár héten belül hazamehet. Alwyn rettenetesen örül a hírnek, hiszen ez volt minden vágya, de este, miközben elmeséli a fejleményeket, mégis gyanúsan csillog a szeme. „Hosszú idő volt ez, de olyan rendesen bántak itt velem, nővér, mindenki olyan jó volt hozzám!” – dünnyögi lehajtott fejjel.

A szabadnapokon továbbra is a legkedvesebb időtöltésem a séta maradt,

a hosszabb séták az erdőben vagy a tengerparton. Megszoktam az esőt, és már a szél sem riaszt el. A tenger mellett állandóan fúj a szél, társamul szegődött, elfogadtam. A szél hozza a változásokat, ezt is felismertem. Neki köszönhető a felhők vonulása, a hullámok tánca.

Az elmúlt 12 év, és benne leghangsúlyosabban az elmúlt kettő, a személyes életemben is éppen a változásról szólt. Az állandóság megszűnéséről, a biztonság elhagyásáról. A veszteségekről, új kapcsolatokról, találkozásokról, új ismeretekről, folyamatos tanulásról. Minden megérintett, sok minden majdnem elsodort engem. Elbuktam, elestem, összetörtem, felálltam újra, majd megint elestem.

Nem volt alkalom, amikor ne lettek volna kétségeim, hogy újra tudom-e kezdeni

Nem volt alkalom, amikor ne féltem volna és ne éreztem volna úgy, hogy egyre kevesebb az erőm. Egészen addig, ameddig fel nem ismertem, hogy az erő nem tőlem függ. Rajtam csak az akarat múlik. Az erő máshonnan, máshogyan érkezik, máshogyan teremtődik, nincs hatalmam felette. Kérhetem, de nem biztos, hogy megkapom. Ez a tudat bántott kezdetben. De később mégis könnyebbé tette a gondolataimat. Akármilyen problémával kerülök szembe, rajtam csak az múlik, magamtól csak azt kérhetem számon, hogy akartam-e igazán megoldani. Akartam-e megkeresni rá a megoldást, teljes szívvel, őszintén, elszántan? Mindegy, hogy miről van szó. Szerelmi csalódásról, betegségről, egy disszertáció megírásáról, álláskeresésről vagy éppen egy borderline-os családtaggal való boldogulásról… 

 

A gördeszkás kislány, Sky Brown, a brit olimpiai válogatott legfiatalabb tagja, csak 13 éves.

Tavalyelőtt óriásit esett az egyik versenyen, eltörött a keze, lába, belső sérülései voltak, hónapok kellettek a felépüléséhez. Senki sem hitte, hogy valaha újra edzeni kezd, hogy egy ilyen baleset után egyáltalán visszamegy a pályára. De már pár héttel a baleset után bepakolt a hátizsákjába, és hóna alá csapta a deszkát. Most pedig két vesztes futam után a harmadik körben bronzérmet szerzett az olimpián. Ennek a kislánynak egy rendkívül egyszerű üzenete van a világ számára, a riporter kérdésére meg is fogalmazza:

„Higgyetek magatokban, és csináljátok, amit a legjobban szerettek, ami a szívetekből jön, akkor nem számít semmi fájdalom! A fájdalom elmúlik, az öröm és az eredmények kárpótolnak majd mindenért!”

A kislánynak ragyog az arca, boldogan nevet a kamerába, őszinte, nyílt, bátor és érett. Csupán a vékony kis hangja emlékeztet arra, hogy nem egy felnőttet látok a tévé képernyőjén.

A két és félszer idősebb díjlovagló lánnyal nem láttam interjút, az ő történetét csak az írott sajtóból ismerem. Neki nyolc évvel ezelőtt egy lovasbalesete volt, olyan súlyos fejsérüléssel, ami után hetekig kómában feküdt, és azt sem lehetett tudni, hogy életben marad-e. Végül felépült, majdnem teljesen. Laura Collett a fél szemére megvakult, de már szinte a kórházból az első edzésre vezetett az útja, ahol azonnal lóra ült, és az egész világjárvány alatt keményen edzett minden áldott nap. Az olimpián most ő is első helyezett lett.

  

Hatvanöt érem, a világranglistán a díszes negyedik hely. Sokak szerint a brit olimpiai válogatottat és annak tagjait egyenként az juttatta ehhez a győzelemhez, hogy el akarták érni az álmaikat. Tizennyolc hónap bizonytalanság, félelem, bezártság és az összes korlát között végig azt akarták megvalósítani, amiben hittek, amiről valaha álmodtak.

A tengerparton sétálva nekem heteken át csak ez a két szó jár az eszemben: akarat és támaszték. A támaszték a szeretet, ami olyan sokszor láthatatlanná válik. Amikor éppen betölti a küldetését, szinte mindig észrevétlen marad. Hőseim Alwyn és Keith és Alfie. Akikre az olimpiai bajnokok fénye most rávetül és láthatóvá teszi őket is. Mindannyian hősök vagyunk, akik nem adjuk fel. Sírni pedig nem csak a győztesnek szabad.

Molnár Lamos Krisztina

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/shapecharge