Molnár Lamos Krisztina: Tündérfények és lidércek

–

Advent harmadik vasárnapja volt, és én a szoba közepén a padlón guggolva próbáltam kibogozni a fényfüzéreket. Igyekeztem káromkodás nélkül megúszni a műveletet. Elvégre ez a szelíd csend időszaka. Volna.

A fényfüzér a szoba díszítéséhez kellett, hiszen korán volt még bármi mást ünnepelni. Angolszász szokás szerint már advent elején felállítják itt a karácsonyfákat, de én nem követem ezt a hagyományt, nem tudtam átvenni az évek során. A világosság azonban rohamosan csökkent nap mint nap, és én télen ettől szenvedek a legjobban. Sötétben kelni, sötétben érni haza. Díszítsük hát fel a szobát, árasszuk el fénnyel, legalább odabent legyen minden világos, egyszerű és szép! – erre gondoltam, és arra, hogy mennyire fognak majd örülni!

Elképzeltem, ahogy majd jönnek, behozza őket az apjuk és az anyjuk az ajtón, és felderül a kis arcuk, amikor meglátják a fényeket. Láttam előre magam előtt, ahogy széles mosolyra húzódik a szájuk, és kinyújtják felém a karjukat, hogy vegyem át őket, jönnének az ölembe, mutassam meg nekik közelről is az apró lámpácskákat. Az unokáim, a kis viking és a manócska, a kislány.

Tudtam, hogy mennyire örülnének, így hát nekiláttam

De nem tudtam, mire vállalkozom, amikor lecipeltem a padlásról a dobozokat. Valahogy mindig elfelejtem, mennyi cécóval járnak az ünnepek.

A tündérfények pedig trükkösek. A legmegátalkodottabb díszek.

Nagy gubancba tekerednek, hiába csomagoljuk el őket gondosan, és tekerjük fel mindegyiket külön-külön az összehajtogatott újságpapírra, a fényfüzérek valahogy különös módon képesek rendetlen gubacsba göngyölődni a nyári hónapok alatt.

Ahogy kibontottam a dobozokat sorban, már láttam, hogy mivel állok szemben. Erőt vettem magamon. Végül is ünnepre készülődünk. Hamarosan fény lesz, finom illatok, meleg és szeretet. Puha ölelő karok. Ezt reméljük, és így is lesz, ameddig csak lehet. Ha kell, mindennek ellenére.

Az otthonban Wendy az ágyában feküdt összegömbölyödve

Mellette a lánya térdepelt a padlón. Bevittem egy plusz széket a karosszék mellé, de a lány nem fogadta el, azt felelte, neki úgy kényelmesebb. Tudtam, hogy imádkozik. Csendben becsuktam magam mögött az ajtót.

Wendy ezt a második sztrókot már nem fogja túlélni. Mindketten tudtuk ezt, és azt hiszem, Wendy maga is tudta. Akkor sem élné túl, ha a mentő időben jönne. Akkor sem, ha egyébként egészséges volna. De a mentő nem jön. Sem időben, sem egyáltalán. Sztrájk van. És „short staff”. És prioritások. És triázs. Wendy pedig 76 éves. Demens. Súlyos szívbeteg évek óta. Az életminősége nem javítható, ha ebből az agyvérzésből fel is tudna épülni, akkor sem várna rá semmi jó.

Az órákkal később érkező ügyeletes orvosnak maga a lánya vezette le ezt a gondolatmenetet szépen, logikusan. Az édesanyja nem kezelhető. Sajnos nem. Az orvos megértően bólogatott. Én pedig lemondtam a megrendelt mentőt, amit 16 órája hiába vártunk. Az ügyeletes orvos ezek után receptet írt az end of life gyógyszerekre, amikkel Wendyt majd kényelmesen tartjuk, nyugalomban, hogy ne érezzen sem fájdalmat, sem szomjúságot, sem félelmet. Hogy ne érzékelje, ahogy egymás után sorban leállnak a szervei, először a veséje, az emésztőrendszere, azután a szíve.

Wendy szépen, méltósággal fogja itthagyni ezt a földet. És ez minden, amit tenni tudunk érte. 36 év szakmai múlttal és teljes hittel sem tudom ezt könnyedén elfogadni.

Wendy lánya tanár. Az alacsony, fiatalos nő a vidám mintás karácsonyi pulóverében térdepelt az édesanyja ágya mellett. Néztem a kezét, a két apró törékeny tiszta kezet, ahogyan ölelték azt az idős, megfáradt, egykor dolgos másikat. Akár a virágszirmok, úgy hajlanak össze és próbálják megtartani az elillanó páracseppet. Tavasszal tulipánok, nyáron rózsák, ősszel a krizantém. Télen a magyalbokrok tüskés szélű levelei. Az igyekezet minden évszakban ugyanaz. 

 

Ülök a földön, próbálom kihajtogatni a fényfüzért

Erőszakosan feszegetve, húzogatva semmire sem megyek, ez hamar kiderül. Kicsit megoldom a csomót, beledugom az öklöm a legnagyobb gubancba, szétnyitom az ujjaimat. Azután felemelem a két végénél fogva, és finoman megrázom az egész köteget. Gyengéden rázogatom, hátha kioldódik magától a csomó. Az nagyon fontos, hogy a két vége meglegyen az apró lámpácskákat tartó vezetéknek. Az eleje az aljzattal, ami bekerül majd a konnektorba, ahonnan a fény a forrását kapja, és a vége, aminél fogva kihajtogathatjuk az egész füzért és amivel elkezdhetjük a díszítést. Türelmesen várom, hogy fáradozásom elnyerje méltó jutalmát, és a vékony, egymásba tekeredett drótok kiegyenesedjenek. De őszintén szólva, ha megtehetném, hagynám az egészet, ott, ahol van. Lemennék a boltba, és vennék új dekorációt. Pár évvel ezelőtt még talán így is tettem volna. De most ez nem lehetséges. És sajnálnám is csak úgy félretolni, dobozba rakni a már kipróbált régi fényfüzért.

Ki gondolta, hogy ez fog történni, ami történik? Pár évvel ezelőtt gondolta volna bárki ezt az őrületet? Most bezzeg már pislákoló nosztalgiával gondolunk a Covidra, az első lockdownra, a rémületre a globális járvány felett. Nevetséges, de visszatekintve biztonságosnak tűnik még az újkori pestis is. Rémisztő a gondolat, groteszk az érzés. De most háború van, gazdasági válság, sztrájkok, és újabb járvány, a Strep A, ami gyerekeket öl előszeretettel, már 15 kisgyerek veszítette életét az Egyesült Királyságban emiatt a nyomorult baktérium miatt. És ha még mindez nem lenne elég, erdőtüzek és árvizek vannak, miközben néhány narcisztikus pszichopata őrült szédülettel próbálja vezetni (félre) ezt az egész világot.

Nem engednek a csomók és a gubancok, átizzadom a trikót a hátamon, és egyre idegesebb vagyok, hogy feleslegesen telik az idő ezekkel a tündérfényekkel, pedig azt hittem, hogy hamar készen leszek, de nem, és mennyi dolgom lenne még!

Az orvos Wendy lányának azt mondta, tudomásul kell vennünk, hogy az élet veszélyesebbé vált, és nem rajtunk múlik, hogy bárkit megmentünk-e benne. Egyre kevésbé múlnak rajtunk ezek a dolgok. De hiszen erre esküdtünk fel, suttogtam magam elé. Ez így van, fordult felém az idősebb férfi, de az utolsó szó sohasem volt a miénk. És ez most egyre nyilvánvalóbban, tisztábban látszik, tette hozzá halkan. – Eszközök hiányában pedig még tehetetlenebbek vagyunk.

Tudom, hogy az orvosnak igaza van, de nem könnyű tudomásul venni. Ezt sem. Nem jött a mentő a kolléganőmhöz sem, aki harmincöt éves, és egyszerűen összeesett az emeleten az egyik műszak közepén. Mérhetetlenül alacsony volt a vérnyomása, hideg verítékes a teste, hófehér az arca. A diszpécser azt mondta a telefonban, amikor a mentőt hívtam hozzá, hogy minimum hat óra a várakozási idő, és, ha nagyon aggódom, hát akkor vigyem be én a kollégámat saját magam az ügyeletre. Kiabáltam a telefonban, nekem úgy tűnt, pedig igazából csak alig emeltem fel a hangom. De hiába. Elmondtam, hogy kik vagyunk, hol vagyunk, hogy dolgozunk éppen, másokat gondozunk. Gondoznánk. És hogy az egyik legjobb kolléganőmről van szó. A diszpécser sajnálta, de nem tudott segíteni.

Bincyt ráfektettük azután egy paplanra a földön. Vércukrot mértem, próbáltam itatni, kérdezgettem, hogy fáj-e valamije. Felpolcoltuk a lábát, rajta hagytuk a vérnyomásmérőt. Lassan magához tért, fél óra múlva már jobb volt a színe. Végül bejött érte a férje az éjszaka közepén, és ő vitte be az A&E-re. De nem sikerült kideríteni, miért lett rosszul, valószínűleg „csak” kimerült, túl sokat dolgozott az elmúlt időben, elfelejtett közben eleget enni-inni, ezért esett le a vérnyomása kritikus értékre, ezért esett össze. Ez lett a hivatalos orvosi vélemény.

Sztrájk van országszerte, hullámokban, hetente, kéthetente

A vasutasok, a postások, a nővérek, a mentősök mind béremelést követelnek. Tíz-tizenöt-tizenkilenc százalékot. A gazdasági miniszter és más hatalmon levő képviselők sajnálkozva tárják szét a kezüket: nincs a költségvetésben ennyi pénz, mondják, pedig higgyük el, ők szívesen kitöltenének egy vaskos csekket, hogy mindenkit boldoggá tegyenek. De nincs pénz, nincs ennyi pénz sehol a világon.

A replika ott lóg a levegőben, de nem mondjuk ki, a riporter sem. Pénz csak arra volt, és arra mindig akadt, hogy a képviselők a saját fizetésüket megemeljék. A miniszter ezek után azt kéri, hogy a sztrájkolók és az érdekképviseletek ne tegyék tönkre mások karácsonyát. Pardon?

Egy pillanatra leteszem a fényfüzért és csak ülök a földön, a képernyőt figyelem. A képviselőnek sápadt, ferde arca van. Magára vonja az ember tekintetét. És ahogyan beszél, a nyál szépen lassan összesűrűsödik, vékony csíkban nyúlik a fehér lepedék a két ajka között. Nagyokat nyelek, nem ettem ma még semmit, hányingerem van. Azt hiszem. Kikapcsolom inkább a tévét. Bizonyos dolgok nem változnak, ameddig ember él ezen a földön. A hatalomtól kevés kivétellel végzetesen és végletesen torzul el az emberek lelke… 

 

Nagy levegőt veszek és felállok a földről. Most már befejezem, amit elkezdtem, mielőtt enni mennék. Óvatosan veszem vissza a kezembe a tündérfényt. Vigyázni kell ezekkel a fényfüzérekkel, nem szabad őket erősen rázni, hamar szakadnak a vékony vezetékek és pattannak el az apró égők. De egészen jól haladok, a nagy gubacs egyre kisebb lesz, hamarosan talán kibomlik.

Nem kapcsolom ki a tévét, mindjárt jönnek a hírek, és azokat szeretném látni. De a politikai műsort addig is, amíg tart, lehalkítom. Helyette hallgatok egy kis Bohemian Rhapsodyt. Kár, hogy már nincsen hangom, valahol az is elveszett, pedig most is együtt énekelnék Freddie-vel. Senki sincsen itthon a kutyán kívül, megtehetném…

Ma már senkinek nem kell meghalnia AIDS-ben. A gyógyszeres kezelésekkel minden beteg ugyanolyan hosszú életre számíthat, mint egészséges kortársai. Ez jár a fejemben, míg az utolsó pár centiméter is elsimul a fényfüzéren. Behozom a létrát, a mennyezet alá egy arasszal fel is rögzítem a tíz méter hosszú tündérfényt, körbeéri majdnem az egész nagyszobát. Itt így hívják tényleg. Fairy lights. Míg lemászom a létrán, egy pillanatra megrémülök a gondolattól: mi van, hogy ha nem is működik?! Ki sem próbáltam. Az is lehet, hogy elszakítottam, megszakítottam a füzért, miközben tekergettem összevissza! De hála istennek nem így történt, és a fények azonnal életre kelnek. Talán egy méternyi szakaszon pislákol csak egy-két apró izzó, azt pedig észre sem venni. A fény elárasztja a szobát. Piros és kék és fényesen fehér fények.

  

A híradóban a mai legnagyobb szenzáció az új rákellenes vakcina bejelentése

Kiderült, hogy a Covid elleni kutatómunkával kikísérletezett mRNS-alapú vakcina, ami az immunrendszernek hord üzeneteket és ellenanyag-termelésére indítja az emberi sejteket, ez mint technológia és módszer a daganatos betegségek ellen is sikerrel felhasználható. Mindössze az üzenet tartalmát kell megváltoztatni, és a koronavírus helyett a daganatsejtek tulajdonságait kell a vakcina mRNS-sejtjeibe kódolni, és azok azután az emberi szervezetbe juttatva az immunrendszert a daganatsejtek leküzdésére fogják motiválni, indítani!

Annyira ujjongok ezen a híren, hogy el is felejtek odafigyelni, melyik rákcsoporttal folytak a kísérletek, és hol születtek az eredmények. Azt sem jegyzem meg, hogy mely kutatócsoportok mely gyógyszergyárakkal dolgoznak együtt a projekten. Csak ugrálok örömömben, és két karomat összefogva aztán szépen elsírom magam a szoba közepén állva…

Szentimentális öregasszony lettem, azt hiszem, de nem bánom. A remény, hogy az unokáim generációjának már sokkal több esélye lesz túlélni a rákot, az életem egyik legnagyobb öröme. És ez a remény mindent el is feledtet velem.

És persze eszembe jut anya. Ha még kicsivel tovább élhetett volna, ha neki is lett volna esélye. Mindez éppen elég ok a könnyekre.

Hanuka lesz és karácsony és újév. Bizonyos dolgok nem változnak soha, ameddig ember él ezen a földön. Szeretet, hit, remény, csodavárás. Hogy eljön, egyszer csak eljön! Ha kell, mindennek ellenére, de itt lesz. Több ezer éve várjuk. Generációról generációra. De a csodákra néha várni kell, sokszor késnek, nem is keveset. De hogy eljönnek, afelől soha, senkinek kétsége ne legyen. Áldott ünnepeket minden jószándékú embernek!

Gyógyulást, békét, igaz szeretetet!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/anandaBGD

Molnár-Lamos Krisztina