Amikor tavasszal lefoglaltam a repjegyem, euforikus állapotba kerültem, hogy több mint másfél év után végre újra utazhatom. Az már csak hab volt a tortán, amikor eldöntöttem, hogy az egyhetes tábort még megfejelem egy négynapos római elővakációval egy korábbi online írókurzusról megismert lánnyal, Lucával.

Állítólag van egy olyan mondás, hogy az olasz fővárosba nem szabad nyáron menni, mert a pusztulat meleg sokat levon az élvezeti értékéből (ismeretlen szerző). Ezt csak megerősíteni tudom, és bár így is kibírtam azért nagy duzzogva, hogy időről időre fagyis jegeskávéval, Negronival, Aperollal és proseccóval kellett megszakítanunk a városnézést, tényleg inkább tavasszal vagy ősszel érdemes menni, hogy az ember igazán átadhassa magát az olasz életérzésnek. Viszont, ha vesszük a fáradságot, hogy hajnalban keljünk, akkor elviselhető hőmérsékletben csattoghatunk oda a látványosságokhoz, plusz a turistacsoportokat megelőzve készülhet az Insta-komptabilis fotóanyag is. A leghíresebb látnivalókat úgyis ismeri mindenki, ezeket most nem sorolom fel (de ha azt gondoljátok, hogy a Villa Borghesében hülyeség kiskocsit bérelni, amit együtt kell tekerni, mint a biciklit, hát nagyot tévedtek – nagyon vicces, főleg, ha behajtotok egy olyan körforgalomba, ahol viszont autók és buszok is járnak már), úgyhogy rá is fordulok inkább a gasztróajánlásokra.

Az, aki annyira szeret enni, mint én, ha rám hallgat, a Trastevere-negyedben foglal szállást, és a Prosciutteria la Cantina dei Papiban eltölt legalább egy fél délutánt, megkóstolva a legfinomabb sajt-, sonka- és szalámikülönlegességeket, például egy ilyen kis visszafogott tál keretében, mint amilyet mi kaptunk a tulajtól, annak örömére, hogy visszatérő vendégként szó szerint az első utam ide vezetett a reptérről. Bűn kihagyni továbbá a Tonnorello–Nannarella-lánc helyeit. Az éttermeikben nem lehet foglalni, de érdemes kivárni a sort, és aztán benevezni egy Polpette pastára, ami házi tésztát jelent húsgombócokkal. Végetek van, annyira jó. Idei felfedezésem pedig a falatnyi Il Maritozzo Rosso nevű hely, ahol mortadellás-ricottás-pisztáciás maritozzit kell enni, ami lényegében egy édes tésztájú kis puffancs, megtöltve az előbbiekkel. Mivel a negyven fokban reggeltől estig gyalogoltunk, és rengeteget ittunk (úgy értem, vizet a közkutakból, nyugi!), így a ruháim nem feszültek a római vakáció végére.

Akkor még nem tudtam, hogy Todiban minden ebédre és vacsorára is lesz tészta. De olyanok, hogy minden szégyenérzet nélkül kértem harmadjára is a vargányás lasagnéból, ahogy a pincér körbekínálta a tálat. A felszolgálók rövid időn belül már kérés nélkül szedtek nekem mindenből dupla adagot. Hamar kiismertek.

A szívem, vagy legalábbis a gyomrom mélyén tuti, hogy olasznak születtem.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Na de, még azt gondoljátok, hogy engem csak a kaja érdekelt az egész útból, pedig nem

Péterfy Gergely és Péterfy-Novák Éva, aka bajuszos nő Todiban (ennek a rövid története csak annyi, hogy egy jó szándékú kommentelő kedves hangnembent felhívta Évuka figyelmét, hogy jó lenne, ha kerítene Umbriában egy kozmetikust, és legyantáztatná a bajuszát) kiköltözésük után Todiban szervezték meg a kreatívírás-táborukat, ahova én tudásra éhes kisdiákként érkeztem, Szentesi kolléganő pedig előadóként.

Fotó: Pengő Edit

Az már a legelső este, a bemutatkozó körből is kiderült, hogy végtelenül színes társaság verbuválódott össze a huszonkét jelentkezőből. Huszonegy nő, egyetlen férfi, húszastól hetvenesig, egyedülálló, párkapcsolatban élő, házas, elvált, volt minden, mint a búcsúban. Volt, aki félelmekkel tele érkezett, mert eddig csak a fióknak írt, sokakban a kíváncsiság, vagy éppen a tanulnivágyás buzgott a leginkább, volt, akit az anyukája fizetett be, hogy jöjjön már el, és volt, akit a párja is elkísért, hogy lelki támogatást nyújtson pusztán a jelenlétével. Eltérő életszakaszokban, különböző háttérrel, érdeklődéssel, személyiséggel, sorstragédiákkal érkeztünk, hogy egymás munkáit elemezve tanuljunk meg jobban írni, az ugyanis

mindannyiunkban közös, hogy valamiért olthatatlan vágyat érzünk, hogy papírra vessük a történeteinket, mindazt, ami bennünk munkálkodik.

És mennyi minden van ebben a közel két tucat emberben! Olyan mélységekig pillanthattunk be egymás életébe, hogy az a fajta misztikum, amiről a cikk legelején írok, a szálloda egyszerű konferenciatermében is megszületett a tábor minden egyes napján. Ebből kifolyólag az volt a furcsa, ha valaki le tudta húzni egyetlen könnycsepp nélkül ezt a hetet. Hihetetlen élmény, amikor megérkezel, és egy rakat idegen emberrel tekingettek zavartan körbe, majd óráról órára ismeritek meg egymást egyre jobban. Érdemes lett volna az első és az utolsó este készíteni egy csoportképet, és megfigyelni, micsoda kontraszt van a kettő között. (Ehhez képest jó hülyék voltunk, és egyet sem csináltunk.)

Számomra a legkülönlegesebb az volt, hogy nem az érdekelt a leginkább, hogy az én anyagomról mit mondanak majd mások, milyen kritikákat vagy éppen elismeréseket kapok. Egyre inkább arra voltam kíváncsi, hogy a többiek milyen történetekkel a hátuk mögött érkeztek, és újra rádöbbentem, hogy gyakran a legéletigenlőbb karakterek hordozzák magukban a legsúlyosabb terheket. A legszörnyűbb dolgokat talán nem is lehet másképp kibírni, csak humorral, optimizmussal, különben nagyon hamar beleőrülnénk.

Az egyéni íráselemzések mellett projektfeladatot is kaptunk, amelyet csapatokban kellett megoldanunk. Kezdetben ehhez senkinek nem fűlött a foga, sokkal szívesebben vette volna fel mindenki a sellőpózt a medence mellett, aztán valahogy mégis mindenki összerakta a maga előadását, és olyan felejthetetlen élményben volt részünk egy borbirtokon, ami tényleg egyszeri és megismételhetetlen, és egyszerre volt tele nevetéssel, sírással és végtelen kreativitással.

Az egész úgy hangzik, mintha valami őrült szekta tagjai lennénk, akik elvonultak valami isten háta mögötti olasz kis faluba, hogy irkáljanak meg bőgjenek, aztán még jobban sírjanak, amikor el kell válniuk, hiszen olyan csodálatos egy hetet töltöttek együtt?

Lényegében igen, erről van szó, és ha mindez nem volna elég, az utolsó este még egy lánykérést is ünnepelhettünk, hiszen a korábban említett társ, aki támogatni érkezett a párját, utolsó este felállt a vacsoraasztaltól, azzal a címszóval, hogy a tábor alatt még ő is kedvet kapott kísérőként az íráshoz, és felolvasná a művét. Ehelyett egyszer csak letérdelt, és megkérte a barátnője kezét. Tudom, hogy az elején azt ígértem, hogy nem lesz gejl és ömlengős ez a sztori, de hát te kibírtad volna sírás nélkül?! Mi nem, úgyhogy ott bömböltünk mindannyian.

Különleges energiák mozogtak körülöttünk, de nem volt ebben semmi okkultizmus. Egész egyszerűen arról van szó, hogy egy író házaspár kiköltözött Olaszország egyik legszebb vidékére, és szerveztek egy tábort, ahova minden résztvevő kellő nyitottsággal, érzékenységgel és érdeklődéssel érkezett, eltöltve az alkotás vágyával. És úgy tűnik, ilyen jól sül el, ha az alkotás és az élmények mellé szeretet és támogatás is társul.

Krajnyik Cintia

A képek a szerző tulajdonában vannak