Igen, a negyedik felesége vagyok a férjemnek, volt házastársakból, sőt volt szerelmekből tehát nincs hiány, van körülöttünk közös gyerek, előző házasságból származó, már rég nem gyerekkorú gyerek (és unoka) meg egy csomó exanyós, exapós, nagymamák, nagypapák, mindenféle rokonok, sőt tovább adott régi barátok.

Azt hiszem, elég rutinos vagyok tehát ezen a területen, de gyanítom, lesz olyan hozzászóló, aki majd leszedi rólam a keresztvizet, és megmondja, miért könnyű nekem, ellentétben azzal, aki tényleg megjárta a hadak útját, mert az új/régi férj/feleség egy rém.

És abból a szempontból bizonyára igaza lesz, hogy tényleg nem voltak rendőrségi ügyek, évekig húzódó gyámhatósági vagy bírósági huzavonák, csúnya perek és hajtépések a történetünkben.

De ez nem jelenti azt, hogy a konfliktusok is elkerültek bennünket.

Hogyan is kerülhettek volna el?! Létezik talán emberi kapcsolat, amely problémamentes? Amely mindig sima ügy? Amelyben soha nem kell meghúzni, és újra meg újra meghúzni határokat, alakítani a játékszabályokat, ahogy változik az élet?

Ugye hogy nem létezik?

Frontvonalban harcoló katonák vagyunk mi mindannyian, emberek, és néha, szerencsére, tudunk együtt karácsonyozni két csata közt, összeborulva, egy tűznél melegedve, szépen, mint az első világháború szívszorító legendájában.

Ezek az áldott, kegyelmi pillanatok visznek minket olykor tovább, hogy ne adjuk fel.

Hogy kibírjuk a hétköznapokat, a saját gyarlóságunkat és a másik rigolyáit, hibáit, sőt eszetlenségét néha. Hogy azt tudjuk mondani időnként: oké, lapozzunk, nem számít. Legközelebb majd te légy velem nagylelkű, ahogy most én voltam veled, légy szíves!

A férjemnek tehát én a negyedik felesége vagyok (több mint húsz éve egyébként), ő nekem az első férjem (legalábbis hivatalosan). Kérdezhetitek, miért vágtam bele egy ilyen kapcsolatba annak idején. Miért akartam bebizonyítani, hogy majd velem sikerül?

Az igazság az, hogy nem akartam bizonyítani semmit.

Amikor azt mondták nekem jóakarók, hogy majd elválik tőlem is, vagy én tőle, bólintottam. Hogy igen, lehet, sőt nagy esély van rá statisztikailag és lélektanilag, hiszen az én férjem egy pokoli házasságban született gyerek, soha nem élt ép családban, így felnőni sem tudott igazán, sem leválni, és a házasságai is ennek megfelelően rendkívül viharosak voltak, leginkább őmiatta, aki csodálatos ember sok szempontból, de kimaradt egy csomó fontos lecke az életéből kiskorában.

Miben reménykedtem?

Nem tudom.

Talán a szerelemben?

Egy dolgot tudtam csak biztosan, ilyen emberrel még nem találkoztam, kíváncsi vagyok rá, meg akarom ismerni jobban, aztán még jobban, aztán meg mivel már ismerem, nem akarom elveszteni, akkor sem, ha időnként nagyon nehéz vele.

Pontosabban neki nagyon nehéz a démonjaival, és míg velük hadakozik, tarol maga körül.

De ezt ő is el tudná mondani rólam, azt hiszem, ahogy mindenki a saját szerelméről. Nem hiszek benne, hogy vannak „könnyű” emberek. Mindenkit bántott valaki, mindenki vérzik titokban (vagy nem titokban), mindenkinek a saját sebe fáj, különbség legfeljebb az aktuális körülményekben van, és az önfegyelemben meg a gyógyulásra való képességben, a lelki immunrendszerben. Azt hiszem.

Persze én sem arról álmodoztam kislány koromban, hogy egy férfi negyedik felesége leszek. Mind úgy képzeljük, hogy egy nap betoppan herceg, és olyan életünk lesz együtt, mint a Szerelmünk lapjai hőseinek. Minimum.

És egyenes út a boldogtalansághoz, ha nem vagyunk hajlandók meglátni a mesét a saját életünkben, ma már így gondolom. 

 

De tudom azt is, ez azért piszok nehéz feladat, időnként szinte lehetetlen.

Főleg, ha az ember nem látott mintát arra, hogyan lehet békében élni – divatos szóval – mozaikcsaládban.

Az én családomban nem volt válás, így újraházasodás sem, illetve egyszer mégis csak volt. A dédapám első felesége meghalt, ezért elvette a sógornőjét, volt asszonya testvérhúgát, aki a félárva gyermekét gondozta, amíg a fronton volt.

Szerelmi házasság volt? Nem hiszem. De az lett, ötven évig éltek együtt nagyon boldogan.

Igen, elsülhetett volna másként is, de nekik sikerült, és talán miattuk sem féltem attól, hogy valaki „helyére” lépjek. Mert láttam, hogy születhet szép történet romokon is, és összetört szívek is meg tudnak gyógyulni, vagy ha meggyógyulni egészen nem is, de attól még képesek lehetnek szeretni, sőt változni.

A jó példa azért nem segített persze át minden helyzeten. Sokszor hibáztam, és még fogok is, minden házasság más, nincs bevethető recept (bocsánat az ordas közhelyért).

A férjem sem „mintaférj”, ahogy már mondtam, cipeli a hátán a sorsát, amelynek része a sok párkapcsolati kudarc, vergődés, hogy is várhatnám el tőle, hogy mindig bölcsen reagáljon egy-egy helyzetben, ha amúgy én sem tudok mindig bölcsen reagálni, aki sokkal több igazi szeretetet, támogatást kaptam világéletemben, mint ő.

A házasságok története, én így látom, nagy csaták, sőt háborúk története, jobb esetben összefogva, vállvetve harcolásoké, győzelmeké és veszteségeké, de időnként egymás ellen fordulnak a szövetségesek, nincs mese, túl kell élni azt is. Illetve nem kell, de lehet… Ez is egy opció, ahogy persze a szakítás is.

Én még sose mertem kijelenteni, hogy ez nincs benne nálunk a pakliban.

Szerintem mindig benne van, és ez nem is baj, de bizonyára máshogy látják ezt sokan.

Én szeretem feltenni időről időre a kérdést magamnak: hozzámennék-e ehhez a férfihoz ma is?

Fontos éreznem, hogy igen, hozzámennék, és tudnom, hogy nem volt ez így a sok év minden percében, és észnél (szívnél?) kell lenni, mert nagyon könnyen kisodródik az ember a nagy kanyargásban. Sokkal könnyebben, mint gondolná.

És ha már kanyar: elkanyarodtam kissé az eredeti témánktól is, attól, hogy milyen egy második, harmadik, ikszedik feleség élete.

Azt hiszem, kudarcos és fájdalmas, ha valaki a már említett Szerelmünk lapjai típusú szerelemképpel vág bele a házasságba. A Fodor Ákos-i haiku közelebb áll talán a valósághoz: „Nekem nem kell, hogy enyém legyen: legyen – és kapjak belőle.”

Ez persze egy idea, és ehhez képest van az élet, a maga abszurd, bolond helyzeteivel, idegrohamaival, szorongásával és zavaros reakcióival, rossz mondataival és mérgező csöndjeivel.

Mondok egy egyszerű példát, efféle történet volt millió amúgy az elmúlt években.

A férjem, még fiatalasszony (de a dátum alapján már nem annyira ifjú) koromban azt mondta egyszer ábrándos tekintettel, hogy a volt felesége isteni zöldségleveseket főzött.

Mondta ezt nekem, aki nem vagyok éppenséggel a konyha királynője, akkoriban meg pláne nem voltam.

Tapintatlan volt? Igen.

Kiakadtam? Igen.

Összevesztünk? Igen.

Kibékültünk? Igen.

De ennél izgalmasabb, hogy amikor legközelebb találkoztam a volt feleséggel, elmeséltem neki egy pohár bor mellett, hogy mit mondott a férjem a zöldségleveséről.

Elkértem a receptet? Dehogy kértem!

A volt feleség legyintett, és annyival zárta le a sztorit (szeretettel a hangjában): „Ez hülye.”

Nevettünk. Részben kínunkban persze, de mindegy, nevettünk, elvesztette a súlyát a sérelem.

Mi történt itt valójában? Nem kimondva arra jutottunk együtt, hogy nem számít, le van szarva a leves, ha mi nem versenyzünk, hanem nevetünk ezeken a dolgokon, akkor nincs baj. (Pláne úgy, hogy a férjem is igyekezett szűrni attól kezdve az ilyen kikívánkozó megjegyzéseit.)

Persze nem voltunk ám mindig ilyen okosak és barátságosak egymással.

Voltak nagy viták, mosolyszünetek, duzzogások is, és a levesnél sokkal nagyobb téttel bíró események és döntések is, amelyeket le kellett meccsezni olykor. De hogy a fenébe ne lettek volna?! Két család (ugye van egy közös gyerekük nekik is) életét kellett szinkronba hozni, no meg az eltérő válaszokat bizonyos kérdésekre, érdekek csaptak össze. Megvívtuk a magunk csatáit, aztán az évek során megtanultuk elég tűrhetően egymás nyelvét. A konklúzió az lett, hogy szövetségesként erősebbek vagyunk, mint ellenségként, ha legjobb barátnők nem leszünk is a férjem volt feleségével, de tudunk segíteni egymásnak egy csomó dologban.

Ehhez persze felül kellett emelkedni bizonyos dolgokon, nem állítom, hogy sima ügy volt mindig. Szerencsére nem én voltam a válóok kettőjük közt, úgy nehezebb lett volna az összecsiszolódás, de azért meg kellett emésztenünk mind a kettőnknek bizonyos helyzeteket. Például neki, amikor kiderült, hogy összeházasodunk a volt férjével, és babát várok. (Nagyon fájhatott neki, azt hiszem, nem gyászolta el még teljesen akkoriban a kapcsolatukat.) Vagy nekem azt a tényt, hogy sokkal rutinosabb anyuka, hiszen felnevelt már egy gyereket, és más területeken is jelentős előnyökkel bír: nagyon okos, tehetséges és még gyönyörű is, szóval hazudnék, ha azt mondanám, nem hasonlítgattam magam hozzá olykor, sose éreztem kevesebbnek magam nála, pedig alapjáraton egyáltalán nem kioktató vagy fölényeskedő, de a hangsúlyokat könnyű félreérteni, ha van az emberben egy alapsérelem vagy bizalmatlanság.

Mondhatjátok, hogy mázlim van, mert lehetne a férjem exe egy fúria is. Igen, ez igaz. Lehetne. Vagy lehetnék én is egy fúria, az sem jobb leosztás.

Kijózanító, ha az ember időnként megpróbálja felcserélni gondolatban a szerepeket, és látni magát kívülről vagy a másik helyzetét belülről…

Ugye, nem lehet könnyű neki sem?

Szerencse az is, hogy a korábbi (nagyon rövid) házasságok már nem zavartak be különösebben az életünkbe, azokhoz a nőkhöz nem kellett alkalmazkodni, olyannyira nem, hogy az első feleséggel nem is találkoztam még személyesen, nem járnak össze a férjemmel, a második meg külföldön él. Persze a régi albumban ott a képük, a férjem, az anyósom és a közös ismerősök szóba hozzák őket időnként, ha részei egy történetnek, nincsenek tabusítva vagy ilyesmi.

Hozzátartoznak a kettőnk meséjéhez, ahhoz, akikké lettünk – én is voltam szerelmes korábban, ha férjhez nem mentem is, tehát pontosan tudom, a múlt minden szépsége és minden szarsága a részünkké válik, és leválaszthatatlan rólunk.

Mit tudja ez, milyen az igazi mozaikcsaládos háborúskodás, mondják majd, gondolom, a kommentelők…

Igaz, mi átvergődtük magunkat a nehézségeken, konfliktusokon, nem pusztult senki bele, még szóba állunk egymással, nem durvult el soha a harc, legfeljebb a tollrázásig, macskafújásig-kutyamorgásig jutott. De higgyétek el, nem élek buborékban, a baráti körben látom, hogy milyen kétségbeejtő állóháborúk alakulnak ki családokban, hogyan tüzelnek egymásra könyörtelenül a felek, és milyen kevés az esélye a békének.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Nem azért, mert „rossz” emberek állnak egymással szemben, hanem mert emberek. Fájdalmak, hiányok, csalódások, dühök nem mindig egyeztethetők.

Hallva a történeteket, én is érzem néha: szerencsés vagyok. Leginkább azért, mert nem fogyott el menet közben a muníció, és még mindig együtt akarunk lenni a férjemmel (akkor is, amikor épp nem). De szerencsések vagyunk azért is, mert bizonyos helyzetekben, amikor sem okosak, sem bölcsek, sem kedvesek, sem nagylelkűek nem tudtunk lenni, valamiképp el tudtunk mégis kúszni addig, hogy megsajnáljuk a másikat.

Emlékeztek arra a sokat idézett Popper Péter-jegyzetre, amelyben elmeséli, mit mondott neki Pilinszky János egyszer? Ideteszem a végére, mert nekem sokszor, sok helyzetben segített, és talán így van ezzel más is.

„[…] az emberek többsége úgy érzi, csak ő olyan hülye, hogy nem tudja megoldani a szexuális problémáit, a szüleivel való viszonyát, a házasságát, az egzisztenciális ügyeit, a politikai orientációját stb. – és összeomlik.

A valóságban – mondta Pilinszky – az élet dolgainak többsége nem megoldható. Legfeljebb jól-rosszul elviselhető.

Óriási a különbség közöttünk. Ti (tudniillik a pszichológusok, köztük Popper – a szerk.) úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.”

Aradi Edit

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/kupicoo