Este hét órára ötven vendéget vártunk évi rendes Nimi & Kristóf’s Kitchen Pride pop-up vacsoránkra, ám délután négy órakor az egész épületben beütött az áramszünet. Döntenünk kellett: néhány órával kezdés előtt lemondjuk a lakomát, vagy… egyszerűen pozitívak és nyugodtak maradunk, és hiszünk benne, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. 

Aki ismeri Nimit és engem, valószínűleg tudja: rendszerint fél méterrel a föld fölött lebegünk – tudunk praktikusnak és racionálisnak lenni, ha nagyon muszáj, de többnyire kreativitással és alternatív megoldásokkal operálunk. Ám mivel ez volt magyarországi turnénk legeslegutolsó napja, és rengeteg feladatunk volt, ezúttal vasakarattal és hideg fejjel vágtunk bele a búcsúnapba.

Reggel hatkor ébredtünk, hogy idejében meglegyen a PCR-tesztünk, majd miután kellemesen felnyomták az orrunkba a vattapálcikát, a Humen magazin augusztusi számának címlapfotózására igyekeztünk. Négy outfitváltás és több száz kattintás után uzsgyi bevásárolni a pop-up vacsira, így déli egykor már a Szeglet Közösségi Tér konyhájában süröghettünk, hogy mind a hét fogás idejében meglegyen. 

Két előétel, két főétel, egy desszert, és egy búcsúkoktél – csurgott az aranysárga, görög olívaolaj, szállt a levegőben a füstölt paprika, pukkant a pezsgősüveg –, aztán mindössze három órával a szervírozás előtt puff, az áram fogta magát, és… lemondott.

Se fény, se légkondicionáló, se sütő, se tűzhely, se botmixer… semmi!

Az első egy órában ügyet sem vetettünk a parára – egyszerűen előrevettünk minden feladatot, amihez nem kellett áram: hámoztunk, aprítottunk, gyúrtunk, reszeltünk, kiválasztottuk a tálalóeszközöket és tányérokat, berendeztük a termet, majd a második órában kezdett megkörnyékezni minket a kétség: vajon visszatér-e az áram egyáltalán, és ha nem, mégis mitévők legyünk. A harmadik órában pedig… döntenünk kellett.

Vettem hát egy mély levegőt, behívtam a konyhába a teljes csapatot: Nimit, társséfemet s szerelmemet, Kingát és Olíviát (barátnőinket, akik itt készítik a piacokon és termelői, gourmet-boltokban kínált tunki-tunki krémeket és szószokat,) valamint Áront és Bélát (akik a Szeglet alkalmazásában állnak, amely megváltozott munkaképességűeket, fogyatékkal élőket foglalkoztat), és mosolyogva jelentettem be: megtartjuk a vacsorát.

Kizárt dolog, hogy kiábrándítsunk félszáz éhes és izgatott lelket, akik hónapok óta várják ezt az estét.

Így született meg a B terv. Áron és Béla átpakolta a Kristinus Borbirtok mennyei nedűit a hűtőből a még mindig hűvöskés fagyasztóba, Kinga kirohant jégért és gyertyákért, Olívia pedig keresett egy gigaméretű hosszabbítót, és amíg Nimi feljegyezte, hogyan módosítjuk a menüt, én beszédbe elegyedtem a szomszédasszonnyal…

 

Történt ugyanis, hogy egy kedves és mosolygós hölgy kiszállt a kocsijából közvetlenül a konyhaablak alatt, majd miután felismert, és azt a tényt is konstatálta, hogy hulla sötét van minálunk és szakad rólam a víz, őszintén érdeklődve megkérdezte, mégis hogyan főzünk áram nélkül, majd meghallgatva a nem mindennapi sztorit, felajánlotta a segítségét. 

Így költözött elektromosság egyetlenegy indukciós főzőlapba, amelyen megfőztük az édesburgonyás vörös lencse curryt és a spenótos rizst – az egyetlen olyan fogást, amelyhez még hozzá sem láthattunk korábban. Közben pedig elhatároztuk: az erdei gyümölcsös csokoládétrüffel – amelynek a mélyhűtőben kellett volna megkeményednie – átlényegül csokoládémousse-szá.

Időközben beköszöntött a hét óra – a vendégek egymás után szállingóztak, köztük kedvenc „vászonzsákos lányunk”, Vica (kedvenc magyar ökobarát és zero waste influenszerünk, aki a kedvesével érkezett), és „Vega Mama” Eszter, a #NemAkarokBeleszólni-csajok csapatából, és természetesen senki sem tudott semmit a szokatlan szituról, csupán annyit tapasztaltak, hogy még a falakon is folyik a víz a negyven fokban.

„Ha sikerül átvészelnünk ezt az éjszakát, akkor ez lesz az egyik legemlékezetesebb és legsikeresebb esemény, amiben valaha részünk volt”

– mondta Nimi egy másodperccel a vendégeink köszöntése előtt, én pedig megcsókoltam őt, és mosolyogva kisétáltunk a kávézóba, hogy üdvözöljük a megjelenteket. Őszintén, könnyedén, mókásan elmeséltük az apokaliptikus helyzetet, és azt mondtuk: egy különösen izgalmas este részesei leszünk együtt. 

A hálásan és izgatottan somolygó arcok egyértelművé tették: nincs miért aggódnunk – ez pedig még több inspirációt fecskendezett belénk. Florian Zaruba és Dóber László borász barátaink átvették a színpadot, és mindenki megkóstolhatta az első bort, miközben mi feltálaltuk az első ételt: a muhammarát, avagy sütőben sült paprikát és koktélparadicsomot mandulával.

Ám még mielőtt szervírozhattunk volna, megérkezett az egyszemélyes felmentő sereg: Hlatky-Schlichter Hubert barátunk, a Kiosk és a Bábel alapítója és lelke, aki egyszeriben megjelent mellettünk, és megkérdezte: „Segíthetek, srácok?” És bár elsőre határozottan visszautasítottuk, hogy az egyik díszvendégünk beálljon mellénk robotolni, Hubi hajthatatlan volt – 

így történt, hogy a Michelin-csillagos pasi velünk verejtékezett, melózott, és tűzoltott a tányérokkal telepakolt konyhában, három fogás feltálalásakor és felszolgálásakor.

„Ezért vannak a barátok” – mondta mosolyogva, miközben saját bevallása szerint az alsónacijából is facsarni lehetett a vizet, mi pedig hálásan öleltük meg mentőangyalunkat. Szivárvány-menü lévén, a piros után jött a sárga – a mogyoróvajas kukoricakrémmel kevert káposzta- és sárgarépasaláta, majd a narancs: indiai dal batátával, és sáfrányos rizzsel, azután a zöld: medvehagymával párolt karfiol és sütőben sült cukkini kelkáposztával. Végül megérkeztünk a kékhez, amely a csokikrémmé avanzsált trüffel volt kék áfonyával, míg a lilát a rózsaszirmokkal és levendulával ékes vörösborfröccs képviselte.

Szívünkre tett kézzel mondhatjuk, az étel elképesztő volt, és mire az utolsó fogást is szervírozni készültünk, az áram – tádááááám! – egyszeriben visszatért közénk, így a koktélt már a légkondi duruzsolása mellett szürcsölhettük el, miközben kacarászva fotózkodtunk, dedikáltuk a szakácskönyveinket, és könnyes ölelések közepette elbúcsúztunk a Szeglettől, ezzel együtt pedig Budapesttől is. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Hogy mégis hogyan sikerült megmenteni a megmenthetetlent? Először is nem gőzöltünk be, nem hisztériáztunk, és nem keseregtünk. Másodszor: lehetetlent nem ismerve fókuszáltunk minden lehetséges megoldásra. Harmadszor pedig – és talán ez a legfontosabb –, körül vagyunk véve csodálatos emberekkel, akik segítettek nekünk: ha kellett, mosolyt csaltak az arcunkra, és tartották bennünk a lelket, hogy mi is lelkesíthessünk másokat. 

A szivárvány minden színével, a világ összes fűszerének ízével, és a remény, hit, bizalom szavaival köszönjük mindenkinek ezt a sosem feledhető élményt, amely bebizonyította számunkra: az összefogás ereje még a legsötétebb pillanatokba is becsempészi a fényt. Ez pedig nem csupán egy vegán vacsorára, vagy a Budapest Pride-ra, hanem a teljes társadalmunk minden egyes kilátástalannak tetsző helyzetére… IGAZ!

Steiner Kristóf

Képek: Péter Zsolt