–

Megkezdte a szomszéd is a home office-át, flexszel neki a Zsigulinak. Begyűrűzött a járvány nála is, lesz ideje szétszedni a roncsautókat.

Én éppen egy meetingre készültem, amikor elment az internet.

Csend.

A szomszédban is. De csak egy pillanatig, az istenit, mondja.

Szóval nincs áram. Fasza. Így nehéz lesz home office-olni, jutok a következtetésre, és kimegyek megnézni a biztosítékot, ami tök hülyeség, hiszen a szomszédnál sincs áram. Azért megyek, találkozom a szomszéd nénivel, aki sosem köszön, viszont átdobálja a gazt.

– Magánál van áram? – kérdezi, és én válaszolom, hogy nincsen.

– Kiolvad a fagyasztó – motyogja maga elé, hipnotikus állapotban, és bemegy a házába.

– Nincsen áram sehol – közlöm a családdal az előszobában, és hozzáteszem a kérdést: szerintetek a szomszéd nyanyának mi lehet a fagyasztójában?

Senki sem válaszol, nem is hallották.

Kiporszívózok akkor, ja, nem, nincs áram.

A meeting elmaradása miatt tanácstalan, elesett lettem, mi az istent csináljak. Főleg, hogy a telefonban egy robot azt mondta, délutánig ne is várjam az elektromosságot.

Most aztán csinálhatom, amit a Facebookon olvastam, hogy ezekben a nehéz napokban, szakítsunk időt arra, hogy magunkba nézzünk.

Emlékszem, régebben mondta nekem egy lány, hogy nézzél már magadba, ez, azt hiszem, azóta sem sikerült.

Itt az alkalom, gondoltam; bár hogy kezdjem?

Lelombozódtam.

Gyorsan inkább egy másik villanykörtét gyújtottam meg a fejemben.

– Főzök egy gulyáslevest! Kell zöldség!

A lányom az internet eltűnése miatt a szomszéd nénihez hasonló transzállapotba került, a feleségem meg már nem emlékszem… szóval.

Bevásárlás, nem egyszerű, fertőtlenítő, maszk, oké, de úgyis csak Marikához megyek, a zöldségesnek álcázott szupermarketbe.

Marika nem egy zacskó málna. Törékeny nő, akiről nem gondolnád, hogy zöldséges, a mellette lévő kocsma közönségét úgy regulázza, mint az a matek- vagy testnevelő tanár, aki néha eszedbe jut, de aztán gyorsan el akarod felejteni.

Egy ideig haragudtam rá, mert első látogatásomkor rám rivallt: Zárja már be azt az ajtót! Az ajtót, amit nem lehetett teljesen bezárni, mert szorult az alja.

Bezártam, de kívülről. Jól kitoltam vele. Aztán visszamentem, mert tudtam, Marikában van valami, amit meg kell fejtenem. Látni akarom, ahogy nevet.

Most már barátok vagyunk.

Tudja a PIN-kódomat, bár titkolja, és olyan aranyos, amikor elnéz oldalra, ezredjére.

Marika nem beszél, sóhajtozással fejezi ki magát, meg is lepődtem, amikor megfeddett, mert nejlonzacskót vettem.

Azóta, ha kérek, hosszan elnyújtott nnnnaaaaa-val reagál, volt, hogy azt mondta: Kell a mosogató alá, mi?

Késő volt, amikor egyszer betértem hozzá, nem volt már senki a bolt előtt, már hazamentek, hogy holnap fel tudjanak kelni, és vagy dolgozzanak valami alibit, vagy ne is, hanem beálljanak egyből a bolt mellé.

– Láttam a tévében – köszöntött.

– A Kék fényben? – jött valahonnan a bensőmből meggondolatlanul a szánalmas poén, de ugyanakkor eszembe jutott, hogy amikor a börtönben dolgoztam, milyen nagy lelkesedéssel, büszkeséggel közölte a kis Patai, hogy előző este benne voltak a Kék fényben az apjával. „Tanár úr, persze hogy végighúztuk az utcán a kocsival, maga is ezt tette volna, de nem akartuk, hogy nagy baja legyen, nem is lett, csak lefizette az orvosokat, itt se kéne lennem.”

– Nem – folytatta Marika –, este hazamentem, aludni akartam, bekapcsoltam a tévét, erre mondom, ez ismerős nekem, aztán néztem magát, nem tudtam aludni, úgyhogy maga tehet róla, hogy sokáig fenn voltam. Valami oktatásról beszélt. 

Majdnem mosolygott, nem, nem, tényleg mosolygott.

Már messziről megláttam, rendezgette a zöldségeket, Józsi állt mellette egy ládával, abba dobálta a rosszat.

Józsi, aki minden lakótelep kocsmájában, zöldségesének környékén van. Józsi félig hajléktalan alkoholista, viszont a maga módján becsületes, legalábbis tudja, hogy oda nem szarunk, ahol eszünk. Ezért amolyan kabalaként meg-megbízzák ezzel-azzal, el kéne pakolni ezt, Józsi, vidd már a raktárba azt a rekeszt, pakold már be a dinnyét. Józsi cserébe megbecsült tagja a közösségnek, használhatja a mikrót, megkap visszaváltható üvegeket, az élet része, és nincs baj vele. Ez már előny, főleg ha látod a többieket.

– Jó napot kívánok! – köszöntöttem őket.

Marika kicsit úgy nézett rám, mintha szellemet látna. 

– Maga ide be nem jön.

Jaj. Belém hasított a mondata, hogy kerül ez ide, ez a mondat? Régebben mondtak ilyet vagy húsz éve, de akkor tegeztek. Összezavart, mert általában nem zöldségesek mondták ezt, hanem inkább kocsmárosok meg ilyenek.

– Hatvanöt éves maga?

– Mi? Ja, nem. 

– Tudja, van ez a vírus. De ha arrébb megy, és elmondja, mit akar, kihozom.

Oké. Beálltam a virágzó valamilyen fa alá. A kocsma zárva, de ez nem okozott gondot a srácoknak, a szegélyköveken ültek, és élték az életüket. Maszk nélkül. Ott volt Ordibálós, aki most is ordibált valamit, az öreg festő a festőruhájában, most is egyedül támasztotta a falat, sörrel a kezében. Fradista, a sapkájában, most a rasztahajúnak magyarázott, akit tavaly nyáron csúnyán megvertek.

Senkin sem volt maszk.

Cigizni sem tudtak volna.

Józsi kihasználta Marika távollétét, és újra meggyújtotta a szivarkát, ami nem volt szivarhangulatú.

A kis összeaszott öreg nagyon panaszkodott a másiknak, ki is köpött, ami nemhogy nem volt szép, de elővigyázatos sem.

Marika közben átadta a zöldségeket, elvette a pénzt, ezerötből kérek, és elbúcsúztunk.

A kocsi felé menet hallottam, hogy a szomszéd négyemeletesben valaki, egy nő, szinte artikulálatlanul üvölt: „Nem bírom már tovább, mér nem takarodsz már el, elegem van belőled.”

A leves jól sikerült.

Zebegényi Péter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images