-

Ilyenkor, amikor közeleg az ünnep, kétféle karácsonyi rendezvényen szoktam részt venni: a céges karácsonyi partikon (mint fellépő), és az iskolai karácsonyi ünnepségen (mint néző). A céges karácsonyi partin előszilveszterezős hangulatban lévő vendégek kiabálják be nekem, hogy „mongyá vicceset”, esetleg, hogy „megb.szlak, teee”… (Megelőzve a találgatásokat jelzem, hogy a két vágy közül csak az elsőnek szoktam eleget tenni. Főleg, mert a másodikért nem nagyon akarnak fizetni.) Aztán számlázok, és irány haza. Tudom, tudom, talán azt hiszed, az iskolai karácsonyozás ennél csak felszabadítóbb lehet. Hát tévedsz!

És elkerülve a megkövezési vágy felhorgadását (amit persze valójában még egyetlen írásommal se sikerült elkerülnöm), szeretném leszögezni, hogy a tanárok valószínűleg erejükön felül teljesítenek ilyenkor, mindent megtesznek, hogy felkészítsék a gyerekeket, hogy betanítsanak nekik egy mesét, egy verset vagy néhány tánclépést. Biztos. És ezért hála és köszönet jár nekik. Ez is biztos.

Épp ezért azt is szeretném hangsúlyozni, hogy minden, ismétlem minden, amiről az alábbiakban írok, az én hibám. Csak az enyém!

Na.

Most, hogy letudtam a kötelező papírformát, hadd valljam be, hogy

az iskolai karácsonyi ünnepnél talán csak egy gyötrőbb kínt tudok elképzelni: ha gyantázás közben csípőfogóval egyesével letépnék a körmeimet, közvetlenül a fogaim kiverése után.

(Valószínűleg miután ez az írás megjelenik, erre is sor kerül, így majd erről is tapasztalati úton szerzett infókat tudok megosztani veletek.)

Minden egy átveréssel indul. Méghozzá egy írásos átveréssel. Azzal, hogy az ünnepség délután ötkor kezdődik, és hatkor véget is ér. Hogy HATKOR VÉGET is ér!!! A nagy esemény előtt napokig mantrázom, hogy egy órát kibírok, egy órát kibírok, egy órát kibírok. Mivel az írott szó számomra szent, minden rohadt évben beszopom, amit a meghívóban ígérnek.

Jó és kötelességtudó szülőként odaérek ötre. Beérkezve az iskolába, rögtön szíven üt a felismerés, hogy a következő hatvan percben nemcsak a saját gyerekeimet kell majd elviselnem, hanem másokét is. Tudtam ezt persze előre, de hát annyival nehezebb a tapasztalás, mint a felismerés. Ahogy azzal is nehéz szembesülnöm, hogy nemcsak az én lányaimnak vannak szülei, hanem a többi gyereknek is, akik erős és határozott felnőttként elérkezettnek látják a pillanatot, hogy bebizonyítsák: ők mindenkinél hangosabban és artikuláltabban tudják üvölteni a saját elkószált gyerekük nevét.

Pár pillanat alatt egy olyan tömeg kellős közepén találom magam, amelyikkel mindössze egyetlen dolog köt össze, hogy mindannyiunk utódja ugyanabba az iskolába jár. Miután a telefonomon csekkolom a magántanulói státuszra való áttérés költségvonzatát, és szembesülök azzal, hogy az összes szervemért se kapnék annyit, amennyibe egy félév kerül, megtörten bevonulok az ünnepség helyszínére: a tornaterembe. Abba a tornaterembe, ahonnan a szellőztetés már sose fogja kimosni a sokéves gyerekizzadtság, a gumitalpú tornacipők, a műszálas tornadresszek szagát, és ahol most körülbelül nyolcszáz szülő ül műanyag székeken, várva, hogy a gyerekkórus szájából felcsendüljön minden iskolai karácsony himnusza: a szürke patás.

Összehúzom magam a széken, mert félig az ölembe lóg pár gyerek a mellettem lévő bordásfalról. Kamerák, fényképezőgépek, tabletek világítják be romantikusan a ünnepi dekort, ami picit olyan, mint a gyerekekkel sütött mézeskalács: ronda is, szar is, de a miénk. Talán négy dal is elhangzik, pedig én már az első után is olyan reménykedéssel tapsoltam, mintha az lenne az utolsó. (És jelezném, hogy ezek mind-mind több strófás nóták, holott az én tűrőképességemen egyetlen kétsoros dalocska is pont másfél sorral lógna túl.)

Aztán beindul a házi Ki mit tud? Amiből sajnos mindössze annyi derül ki, hogy senki nem tud semmit, viszont azt a feltűnés elkerülése végett tanácsos tapssal jutalmazni.

Meg hát szülői szolidaritás is van a világon: ha te megtapsoltad, ahogy az én gyerekem fejre esett cigánykerekezés közben, akkor én is megtapsolom, ahogy a tiéd a furulya rossz végét fújja. Félreértés ne essék! Természetesen az én szemembe is könny szökik, amikor a saját utódaim megmutatják, hogy mit nem tudnak. Azt a tizenhat másodpercet, amíg az egyikük látványosan unatkozik a csoportos zenei produkció alatt a gitárra könyökölve, és azt a harminchatot, amikor a másik hiába próbálja ágaskodva felérni a mikrofont, és a vers helyett végül pantomimot nyom, sose fogom elfelejteni. A baj az, hogy a többi produkciót sem.

Az én vincseszterem tárhelye véges. És nagyon, de nagyon sajnálom azokat a perceket, melyeken idegen gyerekek elfurulyázzák, elgitározzák, elciterázzák a mennybőlazangyalt.

Szentül hiszem, hogy vannak produkciók, melyek csak a szülői szemet/fület gyönyörködtetik, az idegenét inkább sértik.

Mint ahogy azt is, hogy vannak produkciók, melyeket nem illik megszentségteleníteni azzal, hogy olyanok is előadják, akik csupán abban tehetségesek, hogy… ja, nem… abban sem, és most nem a kiskorúak tévedéseire gondolok. Nem biztos, hogy a jó szándék mindenre mentség, de tényleg. Amire például biztosan nem, az az egy óra két és félre nyújtása.

Fél nyolc! Fél nyolc volt, amikor bekövetkezett az, amiről minden normális ember azt gondolná, hogy ott, ahol fáradt, bágyadt, türelmetlen emberek szoroskodnak egymás hegyén hátán (több mint két órája), ott nem fog bekövetkezni: a műsorvezető felkonferálta a sütiverseny eredményhirdetését.

Így, ahogy írom: A SÜTIVERSENY EREDMÉNYHIRDETÉSÉT.

Bizton állíthatom, hogy köztünk, szülők közt ekkor, ekkor képződött még egy közös pont azon kívül, amit már fentebb említettem, és ezt a pontot a „picsába a sütiversennyel” pontnak neveznék el a pontelnevezők.

Majd jött a következő mondat, ami még egyet rúgott a már kitépett, szűkölő türelmünkbe, ez pedig így hangzott: elsőként szólítom a verseny hetedik helyezettjét!!!! Hetedik, baszki! Még az olimpián is csak az első hatot említik. Amikor végre eljutunk az elsőig, úgy pattanok fel, mint akit seggbe csíptek, állva tapsolok, hogy ennek, végre ennek is vége. De tévedek. Jön az újabb infarktust okozó műsorvezetői mondat: most pedig jöjjenek a szépségkategóriában díjazott sütemények.

Na, itt feladtam. Kifelé csörtettem, légszomjjal küszködve igyekeztem az udvar felé, abban reménykedve, hogy a fagyhalál talán előbb ér majd utol, mint az agyvérzés. De hiába. Nem értem ki, ugyanis elibém toppant a lányom a kis barátnőjével, hogy lécci, adjak háromszáz forintot iskolaújságra. Adtam. És esetleg egy keveset sütire is. Apróm már nem volt, hát rábíztam egy ötszázast a kilencévesre azzal az intelemmel, hogy: de vigyázz rá, mert ez sok pénz. Erre a barátnő summázta: háromszáz meg ötszáz… úúúú, Emma, az egy ezres. Méltó utolsó csepp volt ez abban a pohárban, amiből már régen kicsordult az, amiből én egy fél kortyot se kívántam.

Zárásként pedig csak annyit, hogy néhány hete írnom kellett egy cikket arról, mit kérnék a Jézuskától, és zavarba jöttem, mert semmi nem jutott eszembe. Hogy én mekkora hülye voltam!

Jézuska! Ha még nem késő, kérlek, kérlek intézd el, hogy a karácsonyi műsor soha, soha, soha többé ne tartson egy óránál tovább, és senkinek (de legalább a gyerekeimnek) ne tűnjön fel, ha véletlenül kések ötvenkilenc percet.

Kormos Anett

A fotó illusztráció, nem a történetben szereplő iskolában készült.

Forrás: flickr