Őslakos csepeli – definiálta magát nekem anno Zsuzsi, aki sokakhoz hasonlóan átlagos turistaként, előre befizetett, szervezett utakkal kezdte utazói életét, mára azonban „full time” hátizsákos világjáró lett, aki legszívesebben a természetben tölti az időt, a civilizáltnak nevezett világban pedig egyre kevésbé találja a helyét.

„Minél többet vagyok úton, annál kevésbé értem ezt a társadalmat, az embereket, egyre jobban eltávolodom ettől az egésztől. Néha már a totális kivonuláson gondolkodom, és ha így halad tovább a világ, akkor egy nap az is lesz a vége” – mondja Zsuzsi.

De nem volt ám ez mindig így

Sokáig ő is élte a „normális” életet, igyekezett megfelelni az elvárásoknak. Tanult, szerzett két jóféle közgazdasági diplomát, amit azonban nem tudott jól menő állásra és szépen ívelő karrierre, pláne boldogságra váltani.

Munka, párkapcsolat, önbecsülés híján tényleg nem volt vesztenivalója, amikor úgy döntött, hogy szinte semmi pénzzel kiköltözik Angliába. Alkalmi munkákat vállalt, bébiszitterkedett, aztán egy kisebb csoda folytán bekerült a BBC bárjába pultosnak.  Szorgalmának és lelkesedésének köszönhetően szépen lépegetett felfelé a ranglétrán, míg végül már a csatorna legnagyobb élő show-inak szervezésében segédkezett. Siker, pénz, csillogás… aztán jöttek a leépítések. Őt nem küldték el, de megkopott a varázs, már csak a fizetésért járt be dolgozni. Tudta, hogy ideje továbblépni. Egy barátja példáját követve összegyűjtött annyi pénzt, amennyit csak tudott, és szó szerint világgá ment, majd két év alatt körbejárta a világot.

A bakancslistája már korábban is megvolt

Úszott cápákkal a Bahamákon, lefutotta a New York-i maratont, karácsonyozott pálmafák árnyékában tengerparton, tangózott Argentínában és evett bogarat Kambodzsában. Világ körüli útja közben pedig az egykori célok nélküli, elveszett lányból, magabiztos, eltökélt nő lett.  Ma már nem célja az élmények halmozása, vagy az, hogy minél többet kipipáljon a világ országainak listájáról. Úgy érzi, megtalálta a kedvenc tájait, ahová újra és újra visszatérne: Nepált és Patagóniát. Ugyanis a hegyek szerelmese lett (innen a bloggernév is, a Female Yeti), a Himalájára már túrákat is vezetett, most pedig arra készül, hogy nekivág élete első nyolcezresének. A tengerszint feletti 8163 méter magas Manaslu csúcsra akar felmászni, oxigénpalack nélkül. Laikusként adódik a kérdés: mennyire veszélyes ez a kihívás?

„Az ott fönt már a halálzóna. Ez a világ ötödik legveszélyesebb nyolcezrese, tehát jóval veszélyesebb, mint például az Everest.”

Hogy mégis ezzel kezdi a nyolcezereseket, annak elég prózai oka van: jelenleg ez az egyik legolcsóbban elérhető ilyen csúcs, márpedig még így is egy kisebb vagyon lesz az expedíció, ami akár másfél hónapot is igénybe vehet. Néhány hónapja van a felkészülésre, úgyhogy a maradék spórolt pénzét tartalékolja, alkalmi munkákat vállal, támogatókat keres. Az alaptáborig szervezett kereskedelmi expedícióval menne, onnan pedig egyénileg, serpával.  

„Mivel nem ismerem a hegyet, nem tudom, hol kell lavinára, szakadékokra számítani, nagyban növelné a túlélési esélyeimet, ha lenne velem egy serpa” – de, mint mondja, ha lesz rá pénze, lesz kísérő, ha nem, hát nem. Ezen nem múlhat. Korábban is előfordult, hogy alternatív megoldásokkal állt elő: az egyik hegyi útjára nem tudott megfelelő, csúcsminőségű kabátot szerezni, ezért két kabátot vett egymásra, az Everest alaptáborba pedig kölcsön XXL-es síkabátban ment.

Ha eddig nem derül volna ki, azt hiszem, most már világos, hogy Zsuzsi elég laza, már-már úgy tűnhet, hogy félvállról veszi az egészet. De nem erről van szó, egyszerűen ilyen (lett az évek során) a világképe: nem aggódik olyan dolgok miatt, melyekre nincs ráhatása. Például amikor arról kérdezem, hogy mi lesz, ha a járványhelyzet miatt el sem indulhat, azt feleli, hogy azon majd gondolkodik akkor.  

„Lehetne számos B-tervet készíteni, agyalni azon, hogy mi lesz majd, ha…

De ezt teljesen feleslegesnek tartom, mert akkor nem a lényegre koncentrálsz, elveszted a fókusz és nem látod az utat. Most azzal foglalkozom, amire van ráhatásom és teszem a dolgom.”

Tulajdonképpen ennek a szemléletnek köszönhető, hogy most egyáltalán az expedícióra készül, ugyanis próbált a bezártságból is előnyt kovácsolni.

Zsuzsi már korábban is mászott magashegyet, az Argentínában található 6962 méter magas Aconcaguat, ami Amerika legmagasabb hegye. Amikor felért a csúcsra, kicsit csalódott volt, úgy érezte, hogy tudna még menni tovább. Viszont ott, akkor – ahogy ő fogalmaz –, megszólította a hegy, beszélt hozzá. Tudta, hogy lesz folytatás, és hogy egyszer eljön a nyolcezresek ideje. Csakhogy egy magashegyi expedíció hosszas és komoly előkészületeket igényel, világjárás során pedig nehéz a szervezéssel foglalkozni. A járvány miatt nem utazhatott, így végre koncentrálhatott erre a feladatra. Egészen pontosan a járvány második hullámától kezdve. A lezárások ugyanis Patagóniában érték. Egy barátjánál húzta meg magát, a tervek szerint néhány napig maradt volna, három hónap lett belőle. Végül egy kihalt és szomorú világon át verekedte haza magát.

Itthon elvégzett egy idegenvezető tanfolyamot, és belevetette magát az újabb kaland szervezésébe, elkezdte a felkészülést

Egy ilyen túra ugyanis komoly fizikumot igényel. Sziklát mászik, vagy ha nincs jobb, megpakolja a táskáját, és fel-le lépcsőzik egy irodaház kihalt lépcsőházában. Amikor csak teheti, túrabakancsot húz, és beveszi magát az erdőbe, úgyhogy senki ne lepődjön meg, ha a Börzsönyben vagy a Pilisben szembejön vele a Yeti.  Egy 20–30 kilométeres túra meg sem kottyan neki, még télen is gyakran kint aludt az erdőben vagy egy barlangban.

„Szerintem az a legjobb felkészülés, ha súllyal mész túrázni. A hegyen fontos a megfelelő fizikum, amihez nem árt, ha vasakarat társul. A magashegy ugyanis nemcsak fizikai kihívás, hanem egy mentális harc. A test azért könyörög, hogy lefelé menj, de neked felfelé kell haladnod.”

Miközben beszélgetünk, folyamatosan próbálom megfejteni Zsuzsit. Mi mozgatja? Honnan ez a kalandvágy? A blogját pörgetve találtam egy gyerekkori fotót: a szüleivel és testvérével áll egy Volkswagen kisbusz előtt, valahol Norvégiában. Vajon ott kezdődött?

„Az az utazás biztos, hogy nagy hatással volt rám. Három hónapig jártuk így Európát. Azt képzeld el, hogy egyetlen kazettánk volt a Pokolgéptől, annak az A és B oldalát hallgattuk végig újra és újra. Nem is kellett más szórakozás.”

Kérdésemre pedig, hogy meddig lehet menni, újabb és újabb kalandokat keresni, lesz-e egy pont, amikor azt mondja, hogy elég volt, vagy ez egy soha véget nem érő utazás, Zsuzsi önmagához hűen csak annyit felel: megy ameddig mehet, amíg kedve van, és amíg adottak a feltételek. Mindenesetre nem tervezi, hogy visszatérne a konszolidált élethez. Lehetősége lett volna már rá, nem is egy irodai állásajánlatot kapott az utóbbi években, de nem fogadta el őket. Két utazás között alkalmi munkákat vállal, volt már olyan, hogy takarított, hamarosan konyhai kisegítő lesz, jobb napokon pedig túrákat vezet.

Nem állítja, hogy könnyű a szabad élet, de ez egy döntés volt a részéről

„Sokszor mondják azt nekem: milyen jó, hogy így élhetek, hogy én milyen szabad vagyok. Csakhogy épp ez az, amit a legtöbb ember nem vállal fel valójában. Hogy mindennap felkelsz, és eldöntöd, hogy mit kezdesz az életeddel. Hogy nem automata üzemmódban létezel. Ez baromi nehéz, és baromi nagy felelősség” – véli Zsuzsi, aki elmondja, azért az ő élete sem tökéletes, vannak hiányosságok. Például hiába ez a nagy szabadság, nincs kivel megosztania. De ő nem is vár senkire, ha menni akar, akkor megy. Akár van (úti)társa, akár nincs.

„Most például valamiért hív a hegy, úgyhogy muszáj mennem, megtudni, hogy mit akar mondani nekem.”

A hozzám hasonló halandók számára, akik hajlamosak a rágódásra és a dolgok túlgondolására, amellett, hogy furcsa, mégis irigylésre méltó ez a fajta eltökéltség és karakánság, ami Zsuzsit jellemzi. Megnyugtat, hogy nem volt mindig ilyen, ez fejleszthető, ő az utazás során tanult meg hallgatni az ösztöneire.

„Nem spilázom túl a dolgokat. Szerintem ez is a magashegyekből jön. Ott minden olyan egyszerű. Tényleg visszamész ősemberbe. Az alapvető életfunkciókra korlátozódik az élet: enni kell, inni kell, menni kell tovább. Nincsenek ennél szofisztikáltabb gondolatok. Ha probléma adódik, megkérdezem: megoldható? Ha igen, dolgozom rajta, ha nem, akkor továbblépek. Ha kudarc ér, nem kérdezgetem, hogy miért jött. Jött és kész.”

Az említett „ősemberség” pedig már elég jól megy neki, hegyi patakban fogmosás, vizes zoknival tisztálkodás, bokor alatt alvás nem probléma. És nem is csinál titkot ebből, a blogján kendőzetlenül beszámol a nomád élet szépségeiről és nehézségeiről. Legutóbbi bejegyzésében például azt vesézte ki, hogyan kell kulturáltan intézni a kisebb-nagyobb dolgokat az utazóknak a természet lágy ölén vagy a magashegyekben, ahol az oxigénhiány miatt nehezen bomlanak le az anyagok. 

„Eddig senki nem vette a fáradságot, hogy erről írjon. Szomorú, hogy ennyire prűdek az emberek. Mert hogy tudod, mi milyen civilizáltak vagyunk… De ez civilizáció? Mi vagyunk civilizáltak? Elpusztítjuk a saját élővilágunkat. Egész életünkben azért robotolunk, hogy éljünk. Az ősembernek nem kellett azért fizetnie, hogy éljen. Most akkor hogy is van ez?”

Megvallja, mostanában a hatodik érzéke már kezd halványulni

Az emberek között, a városban túl nagy a zaj, van egy olyan stressz-szint, egy alapzsongás, amiből újra és újra ki kell menekülnie. Úgyhogy ő nem „csak úgy” mondja, komolyan is gondolja, hogy egyszer talán tényleg egyirányú lesz az út, ami a vadonba vezet.

„Már ki is néztem magamnak Patagóniát. Nem tudom, miért vonz ennyire az a táj. Valahogy tele van mágikus energiákkal. Lehet, hogy ott éltek az őseim, vagy én éltem ott egy korábbi életemben. Szóval előfordulhat, hogy fogom magam, telefon és minden nélkül, a civilizációt hátrahagyva egyszer elvonulok ott a vadonba. Mint Chris McCandless.” (Róla készült az Into the Wild című híres film – a szerk.)

Bevallja, a nyolcezres kihívás annyira vonzza, hogy ha nem sikerül összegyűjtenie rá a pénzt, még akár hitelt is hajlandó felvenni érte. Kérdésemre, hogy az eladósodás hogyan egyeztethető össze a szabad élettel, válaszából végre megértem: itt nincsenek elvek, elméletek, világmegváltó gondolatok és bölcsességek. Itt egy ember van, aki újra és újra kitűz maga elé egy célt, és addig megy, amíg azt el nem éri. Illetve mindent megtesz azért, hogy elérje, hiszen még így is megtörténhet, hogy nem ér fel a csúcsra. De már sejthetjük, hogy nem is ez a lényeg.

„Nem az a lényeg, hogy mit értünk el. Hanem hogy mennyire keményen próbáltuk” – mondja.

Iliás-Nagy Katalin

Képek: Kovács Zsuzsi