„Ha kérdezték, jól voltam, csak álmos, fáradt vagy kimerült” – Húszévnyi küzdelmem a depresszióval

–

A betegségem kezdetekor nemhogy influenszerei nem voltak itthon a témának, hanem a közbeszéd is kerülte. Az emberek nem feltétlenül rosszindulatból, hanem értetlenségből fordították el a fejüket, de ha érteni akarták, sem igazán sikerült nekik. Kaptam olyan kérdéseket is, hogy „mi fáj?”, „ma már jól vagy?”.

Mi fájna? Az élet, a reggelek, a felkelés, a fogmosás, a fény, a felöltözés, az evés, a külvilág, bármi, akármi…

De nem fáj, csak alig-alig megy, vagy sehogy sem. Ezt hogy lehet jól elmondani annak, aki nem ismeri? Hogy lehet önmagunknak bevallani, hogy kikecmeregni ebből egyedül, szakmai segítség nélkül nem fog menni? Hogy lehet, hogy sorolod magadban, mennyi mindent túléltél már, megcsináltad, kemény vagy, ez is meglesz… aztán csak bukdácsolsz, túlélsz, elbuksz, felállsz. Néha minden nap minden percét csak túléled, és próbálod mindezt csendben, senkit nem zavarva csinálni. Amíg egyszer csak nincs az az isten, hogy felkelj és járj…

Manapság már – tényleg óriási szerencse – legalább nem tabu, lehet és kell is róla beszélni. Ennek ellenére még mindig kevesen kérnek segítséget az első jeleknél. Pedig az egyik legfontosabb dolog, amit ennyi idő alatt megtanultam, hogy rögtön, a legelején, amikor gyanús, hogy valami nem stimmel… na, akkor kell lépni! Nem tudhatom, hogy most jobban lennék-e, de azt igen, hogy olyan másfél, kétévnyi rettenetet spóroltam volna meg magamnak, és ezzel együtt a környezetmnek is.

Megspóroltam volna az egész napos titkos sírásokat, a pulóver alatt véresre kapart karokat, és azt, hogy egyedül nem bírtam elmenni kétsaroknyira sem. Ha viszont a kislányommal voltam, akkor a babakocsi fogantyúja, a házak falai, a játszótéri játékok és az ő nevetése, sírása, éhsége voltak a stabil pontok az életemben.

Ő tartotta, szegény, bennem a lelket, hogy képes legyek egyáltalán jól-rosszul, de nevelni, helytállni, a lehető legjobb anya lenni, miközben amint elaludt, jött a pánik, a szomorúság, a szorongás, a melankólia és a rettegés mindentől, ami új vagy más. Ezt sűrítettem össze egy kis önváddal, amin még jó nagyot rántott, hogy naponta elképzeltem, mennyivel jobb lenne neki, nekik nélkülem. De szólni nem mertem. Ha kérdezték, jól voltam, csak álmos, fáradt vagy kimerült. Ha magamat kérdeztem, akkor pedig erős, aki mindent kibír és meg fogja oldani, kijön ebből. Egy évig játszottam magammal és a környezetemmel, aztán feladtam: elérkezett a pont, amikor reggel nem sikerült felkelni az ágyból. Meg másnap reggel sem. Akkor megadtam magam, kerestünk segítséget, és heti három terápiával pár hónap alatt lassan jobban lettem. Nem jól, jobban. 

Négy hónap múlva már teljesen egyedül képes voltam elmenni a doktornőhöz. Úgy ünnepeltem, mintha legalább egy olimpiai aranyat nyertem volna. Fokozatosan javultam, a környezetem is, és együtt tanultuk a tempót, hogy mit lehet és mit nem lehet erőltetni. A szorongás, a depresszió alábbhagyott, de a pánik csak nem múlt el igazán. Csak pihent… mindaddig, amíg a hirtelen jön magabiztosságomban fel nem akartam szállni az akkor még Moszkva téri metróra.

A mozgólépcsőre rálépve már éreztem, sőt tudtam, hogy mire leérek, meg fogok halni: a szívem kiesett a helyéről, minden ízemben remegtem, ömlött rólam a hideg verejték, belül meg fel akartam gyulladni.

Leguggoltam és az út közepétől már nem emlékszem semmire. A következő kép, hogy fent vagyok a téren. Valaki vagy valakik felvittek, vizet adtak, segítettek. Nem emlékszem arcokra, de ezúton is köszönöm, hogy 2003-ban mellettem voltak! Egy év belső szenvedés, majd még egy év terápia után minden ellenkezésem ellenére beadtam a derekam, és elkezdtem szedni a gyógyszert.

Ha van pokol a világon, akkor az az időszak, amíg a pirulákat beállítják. Két rettenetes év után viszont eljön a mennyország, amikor elkezdenek működni, és a szerotonin újra termelődni kezd a szervezetben, összekapcsolja a leblokkolt részeket az agyban, és feloldozza a testet-lelket.

Lassan és finoman visszatérsz a világba, és azon kapod magad, hogy az idejét sem tudod, mikor nevettél szívből utoljára, mikor engedtél igazán közel magadhoz valakit, és mikor húztad fel utoljára a redőnyöket, hogy beömöljön a fakó napfény a koszos ablakokon át.

Aztán lassan, de biztosan még az ablakot is lemosod, újra dolgozni kezdesz, és mindennek örülsz, aminek csak lehet. Utáltam és a mai napig utálom a gyógyszereket, ugyanakkor hálával tartozom nekik. Hálás vagyok, hogy visszatérhettem, hogy azt érezhettem, hogy visszakaptam a régi önmagam, a régi, kedves, figyelmes, nevetős, mindenre nyitott Krisztát!

Fürdőztem is ebben az állapotban hosszan, egyre hanyagolva a terápiát, és idővel, már megerősödve – és orvosi segítséggel, nagyjából zökkenőmentesen – letettem a gyógyszert.

DE!

Attól még, hogy látszólag rendben voltam, belül nem végeztem a dolgommal. Pár év múlva lassanként visszatértek az erre utaló jelek.

Hogy mit tettem? A jól bevált ellenség-baráthoz fordultam: a gyógyszerekhez. Gyakorlottabban, hamarabb, kevésbé megterhelő módon.

Újra segítettek, de ezzel párhuzamosan elkezdtem szembesülni a ténnyel: a mélyen ülő problémákat nem oldják meg, csupán képessé tesznek arra, hogy elkezdjek magamon igazán dolgozni.

A gyógyszer segít, megtart, mint egy jó járókeret, de nem szünteti meg az okokat.

Visszatértem a terápiákhoz, amiket egyébként szeretek is, és amiknek sokat köszönhetek. Általuk találtam meg azokat a mérgező növényeket, amik újra és újra megtámadnak belülről. Ennyi idő alatt azt is felismertem, hogy számomra nem elegendő visszanyesegetni az ágaikat, mert újra és újra kinőnek és olyan válaszreakciókat vonnak magukkal, amikhez már hozzászoktam, és amik által a növény csak egyre erősebb gyökereket ereszt.

Mi hát a feladat? Nem metszegetni, mert abban már jó vagyok.

A feladat minden egyes növény, inda, minta aljáig lemenni, és kiirtani.

Hosszú és kemény folyamat, de párat már kihúztam, és addig tuti nem hagyom abba, amíg ki nem tudom dobni a kukába a gyógyszereket, és biztos nem vagyok benne, hogy soha többé nem kellenek.

Ha ezt csak a halálom napja hozza el, akkor is jól fogok járni. Az a bizonyos bicebóca mentális állapot ugyanis egyre egyenesebben jár, és ez még annál is nagyobb örömmel tölt el, mint amikor két év szenvedés után a gyógyszer elkezd hatni. Ez a munka fáj, ez a munka lemorzsolja a felesleges embereket körülöttem, ez a munka újfajta kötődéseket, utakat alakít ki, ez a munka végre arra az útra visz, ami tele van veszélyekkel, buktatókkal, nehézséggel, de minden gyomlálás végén biztonságosabban érzem magam. Ez a munka szembesít azzal, hogy az élet tele van gödrökkel, de azokból ki lehet mászni. Ez a munka megtanít kezelni a nehézségeket, és megtanít jól rosszul lenni. Eszközt ad a kezembe, hogy ne hónapokra, hanem egyre rövidebb időre „süllyedjek” le. Megtanít kezelni a néha felbukkanó pánikot. Megtanít türelemre magam iránt és elutasításra azokkal szemben, akik gyengítenek, és arra is, hogy közelebb engedjem azokat, akik olyannak fogadnak el, amilyen vagyok.

Megtanít arra, hogy kimondjam az én igazságom, még ha ezzel elveszítek is embereket. De megtanít bocsánatot kérni is, és legfőképpen szépen lassan elfogadni, talán-talán megszeretni magam.

Ha néha megbotlom, elsüllyedek, rosszul vagyok újra, akkor már tudom, hova fordulhatok, és melyik utat válasszam. Nem lettem tökéletes, talán nem is leszek soha, de egyre többször vagyok képes megtalálni a belső békémet. A most már Széll Kálmán téri metróban pedig bármikor tesztelhettek! Még mosolyogni is fogok talán…

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Darius Bashar