Aki tavaly február–márciusban, a járvány magyarországi kitörése idején elsős volt egy középiskolában, az gyakorlatilag egy fél évet járt az új sulijába, mielőtt bezárták őket, és átálltak digitális oktatásra. Mire – a májusi egy hónapot leszámítva – ezek a fiatalok visszamennek újra a suliba, addigra harmadikosok lesznek ugyanebben a középiskolában. Azaz a gimnáziumi éveik felét ellopja a vírus. Nem ismerik a felsőbb évfolyamokra járókat (egy évfolyam közben leérettségizett, és el is tűnt, szinte nulla kapcsolattal. Megvan még, hogy elsős voltál, és hogy néztél a negyedikesekre? Na, ők nem is ismerték őket), nem alakulnak ki barátságok, kötődések, közösségek. 

Persze, tudom, hogy a járvány ugyanennyi időt lop el mindannyiunk életéből, mégis a kamaszokat pont abban az életszakaszban kapta el ez az egész, amikor egy csomó pótolhatatlan dolog történik, egy csomó csodálatos „először” élménye van az embernek normális körülmények között. És nyilván senki sem hal bele, ha az első csók nem 14, hanem 15 évesen találja meg, vagy az első hatalmas buli, vagy az első szex tolódik későbbre, de ettől ez még szörnyű nehéz lehet, és nem csak ezekről van szó.

Érdemes belegondolni idősebb fejjel így utólag: hogyha a gimnáziumi élményeid felét most kitörölnék a fejedből, akkor mennyi mindent törölnének ki. Uramisten, nem?

Az első ottalvós bulik, egyáltalán az első igazi házibulik, az első szórakozóhelyek, az első rekedtre üvöltés, az első berúgás, az első zokogás fiú/lány miatt, az első koncert, az első fesztivál, az első MINDEN! És akkor nem is beszéltem azokról a kamaszokról, akiket nem első gimiben kapott el ez a szar. Akiknek elmarad a szalagavatójuk, érettségijük, elmarad a búcsú a gimnáziumtól, csak kipottyannak belőle, mint egy automatából, egy karanténban töltött péntek délután. Akiknek elmarad(t) az utolsó év, AZ AZ utolsó év a középiskolából. Amikor tele vagy izgalommal, felvételikre jársz, ahogy minden barátod és ismerősöd, és készültök, izgultok, közben már nagyok vagytok (sőt, a suliban egy teljes évig ti vagytok A nagyok!), ezért buliztok, amikor pedig közeledik az év vége, az érettségi, akkor egyszerre hatalmas készülés, izgulás, de együtt a barátokkal, meg azért buli is van, mert buli 16-18 évesen mindig van, és aztán VÉGE, és nyár, és úristen, a negyedik, az érettségi utáni nyár! 

 

Huszonhét évvel öregebb fejjel mondom: nem sok ennyire maradéktalanul, tökéletesen és csodálatosan szabad nyár van az életben. Nem sok ennyire makulátlanul tiszta, ennyire hosszú ideig tartó euforikus szabadság-, felnőttségérzés vagy életszakasz van az egész életünkben. És újra el kell mondani, hogy igen, majd jövő nyáron hasonló lesz nekik, de az akkor sem AZ lesz. Nem ÚGY lesz. És nem, ez egyáltalán nem mindegy.

Tizenhét évesen, kis túlzással, egy hetet nem tudtam várni semmire, 17 évesen szeptember hatodikán belegondolni, hogy mikor lesz a téli szünet, és hogy arra több mint három és fél hónapot kell várni – emlékszem az érzésre, hogy mennyire lehetetlenül sok időnek tűnt.

Ezek a gyerekek lassan egy éve kifordultak a komplett életükből. Nem lehetnek suliban, nem mehetnek edzésre, nem találkozhatnak egymással, nem csinálhatnak semmit, nem mehetnek sehova. Tizenhét évesen már csak a puszta érzésért, hogy kint vagyok az utcán éjjel egykor, sokszor kint maradtam az utcán minden cél nélkül éjjel egyig a haverjaimmal. Ültünk egy kövön a Duna-parton, és megváltottuk a világot. Pótolhatatlan élményeim fűződnek ahhoz a két dologhoz, hogy tizenéves vagyok, és éjszaka van. Ugyebár. Ők most egy éve nem lehetnek az éjszakában. Könnyű legyinteni rá. De még emlékszem, hogyha két egymást követő hétvégén nem tudtam menni az éjszakába, hülyét kaptam 18-20 évesen.

Ebben az életszakaszban az életörömöt, az izgalmat, a mindent jelenti, hogy folyamatos mozgás van, új embereket ismersz meg az új iskolában, edzésen, este buliban, új és új társaságok, arcok, kalandok. Tizennyolc évesen beültünk egy régi Ladába, lementünk a délegyházi tóra, és meztelenül csobbantunk, és tisztára valami amerikai romantikus filmbe képzeltük magunkat, hogy ez most pont olyan. Tizennyolc évesen átmentünk a Radnótiból az Eötvösbe, beültünk ott egy órára, és ha kibökte a tanár, és az egész osztály előtt megkérdezte, hogy mi mégis kik vagyunk, az a „lebukás” igazából egy rohadt vagány dicsőségnek számított. Tizennyolc évesen elszívni egy cigit az utcán azzal a tudattal, hogy ezért most nem ugathat senki nekünk – már az is vagány dolognak számított.

Most azt hagyjuk is, hogy amikor én 16-18 éves voltam, akkor jött először Magyarországra a Guns N’ Roses, a Metallica, az Aerosmith és mindenki. Akkor indultak a fesztiválok Magyarországon.

Belehaltam volna, ha akár egy-két koncertet is ki kell hagynom, nemhogy egy évig otthon üljek. Egy évig? Normális vagy? Tizennyolc évesen ha három hétig nem láthattam a barátaimat, vagy a barátnőmet, magzatpózban hevertem az ágyam sarkában, hogy mégis mi a fasz van már. Amikor 16 évesen megbuktam félévkor kémiából meg töriből, a szüleimmel közösen úgy döntöttünk, hogy pár hónapig nagyon keményen ráfekszem a tanulásra, mert ilyen ostobaságot nem lehet csinálni, hogy megbukom. Még az érzésre is emlékszem, ahogy ülök az íróasztalomnál a kis lámpa fényénél, nézem a falat az asztal fölött, és arra gondolok, hogy sose lesz nyár. Hogy csapdába estem, hogy vége, basszus, hogy egyszerűen belegondolni is hátborzongató, hogy még legalább négy hónap van az év végéig, és én börtönbe kerültem.

Ahelyett, hogy legyintünk a fiatalokra, szerintem elég némi empátia, és némi saját emlékek között turkálás, hogy helyén kezelhessük az őket ért veszteséget, hogy megérthessük őket, hogy ők is érezhessék, látjuk ám őket, meg látjuk a helyzetüket.

Érdemes beszéltetni őket, amennyiben hajlandók erre, érdemes velük közösen „álmodozni” egy sort arról, mi is lesz, ha megnyílik a világ, hogy mi mindent csinálhatnak majd akkor, és hova mindenhova fogjuk elengedni őket, és mennyi varázslat meg csoda várja őket. Érdemes tartani bennük a reményt, hogy nem maradnak le az életükről, hiába érzik most úgy. Szerintem ez a generáció amúgy is extra hálás, ha azt érzi, hogy a fafejű, őskori felnőttek végre észreveszik őket, meg a problémáikat, ha van valódi párbeszéd és nyíltan kimondott gondolatok. Talán meg tudjuk előzni, hogy nyitás után ne egy ajtócsapódás legyen a teljes válasz, amit a „hova mész?” kérdésre odaböknek. Talán értékelni fogják, hogy a problémáikra nem legyintünk, hanem komolyan vesszük őket. 

  

Ennek a korosztálynak amúgy is (némi joggal) az az egyik legnagyobb problémája a felnőttek világával, hogy úgy érzik, nem vesszük őket komolyan. Meg észre. Hát most itt az alkalom mindkettőt helyre tenni. Veszíteni nem tudunk vele, ők meg pláne. Nyerni viszont elképesztően sokat.

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/vitapix