„Azon az éjszakán már megnyugodott a kis teste, de többé nem volt velünk” – Búcsú Izustól
Időről időre beszámoltunk nektek a magyar kislányról, aki a családjával Svájcba költözött, majd amikor úgy tűnt, minden sínen van, szépen berendezkedtek az új életükbe, derült égből villámcsapásként kellett szembesülniük a diagnózissal: Izus szervezetét megtámadta a rák. Az édesanya elmesélte, milyen gyötrelmes küzdelmet folytattak a betegséggel, és hogyan kezdtek el felkészülni az elkerülhetetlenre. Ez pedig most az utolsó képkocka – tiszta szívünkből kívánjuk, bár soha ne került volna sor rá –, a búcsú Izustól. Az édesanya, Ottó-Kovács Zsuzsanna vendégposztja.
–
Már több mint két hónapja, hogy a kislányunk örökre itt hagyott minket. De sehogyan sem lett könnyebb. Az egész másfél év nehéz volt: az aggódás, az elszigetelődés, a nehézségek, a fájdalmak, a családunk szétesése az állandósult rossz hírek miatt. Tartottuk magunkat mindvégig a kislányunkért, a fiainkért, magunkért.
Aztán eljött december tizenharmadika vagy tizennegyedike – nem is tudom már –, és minden teljesen megváltozott. Kézzelfoghatóvá vált hirtelen, amit hosszú hónapok óta tudtunk, éreztünk: hogy közeleg az elválás. Világossá vált, hogy ez az iszonyú nehéz időszak milyen szép is volt, mert így vagy úgy, de együtt voltunk. Nem akartunk szembenézni azzal, ami villámgyorsan száguldott felénk.
Ez elől már nem lehetett félreugrani. Túl késő volt.
A kislányunk állapota hirtelen annyira leromlott, annyira más lett, hogy mi is, és a zürichi orvosaink is úgy vélték, az utolsó napoknak nézünk elébe. Szinte folyamatosan aludt az ölünkben, innentől kezdve nem evett semmit és szinte nem is ivott. A színe, az arca, az addig kifogyhatatlan energiája nagyon megváltozott. A fájdalmai hirtelen sokkal erősebbek lettek, és hogy azokat enyhíteni tudjuk, gyorsan áttértünk a morfiumra.
A három fiunk az iskola téli szünete előtti utolsó héten otthon maradt. Ott is pontosan tudták, hogy min megyünk keresztül, kértük őket, hogy a kislányunk utolsó napjait hadd töltsük együtt. Maximálisan támogattak minket. A kemény másfél évünk alatt egyszer kértünk csak a fiúknak extra kimenőt az iskolából, amikor a transzplantáció miatt ismét Genfben töltöttünk több hetet. Mindig a genfi időszakok viselték meg érzelmileg a legjobban a családot, ezért olykor a fiúk leutaztak hozzánk néhány napra. De azért az mégis csak négy óra utazás volt egy irányba. Többször előfordult, hogy a férjem vagy én ezt az utat egy nap alatt oda és vissza is megtettük. A fiúk miatt, hogy ne maradjanak sokáig egyedül.
Visszakanyarodva a mostani karácsonyhoz, előre hozott karácsonyt tartottunk december 15-én. Az orvosaink is támogatták a gondolatot, mivel néhány napot jósoltak neki. Azt gondoltuk, hátha tud még egy kicsit játszani néhány játékkal, vagy csak a kezébe szorítani, míg alszik. Úgy is lett.
Amikor egy kis időre ébren volt, karácsonyoztunk. Ki tudott bontani néhány ajándékot, de már semmivel sem játszott, csak visszaaludt hamar.
Zürichből, a kórházból vagy a helyi házinővér-szolgálattól mindennap hívtak minket, írtak nekünk, konzultáltunk, eljöttek hozzánk, segítettek, ahogy tudtak. Hoztak gépeket, amivel a gyógyszereket könnyebben és hatékonyabban beadhatták. Küldték a recepteket az irgalmatlan mennyiségű morfiumhoz. Jöttek, hogy velünk legyenek, megnézzék, miben segíthetnek. Jó lenne, ha mind tudnák, hogy ezzel segítettek a legtöbbet. Hogy általuk soha, egyetlen pillanatra sem éreztük magunkat magunkra hagyva, hogy általuk állandó törődés vett körül minket.
De nem csak általuk. Ebben a borzasztó időszakban, épp karácsonykor, amikor mindenkinek a saját szeretteire kellene fókuszálnia, ismét összefogtak a helyiek, és nap nap után hozták házhoz a friss, ínycsiklandó ebédeket, vacsorákat, apró figyelmességeket. A fiaink osztálytársai meglepetéseket készítettek, kedves leveleket írtak, rajzoltak, a tanáraikkal együtt. A barátaink, szomszédaink segítettek a bevásárlásban, patikába járásban. Mi, a férjem és én, az utolsó négy hétben egyetlen pillanatra sem mozdultunk ki a lakásból. Nem volt hozzá erőnk, annyira féltünk.
Egy idő után a kislányunk fájdalmain minden erőfeszítésünk ellenére sem tudtunk sokat enyhíteni. Semmilyen gyógyszerrel. Eljött közben a valódi szenteste. Azt is megtartottuk, de örökre bennünk marad a mikéntje. Ő étlen-szomjan, erőtlenül, sok fájdalommal aludt rajtunk naphosszat. Hiába a sok alvás, mindenféle zajt, szisszenést pokolként élt meg. Így mi négy hétig csendben voltunk. Semmi hangos játék, vagyis inkább semmi játék, semmi tévé, se zene. Olykor, ha suttogva beszélgetni kezdtünk, ő nyöszörgött, hogy hagyjuk abba. Ez olyasmi élmény lehetett nekünk, mint amikor valaki a belső békéjének meglelése érdekében elvonul egy távol-keleti kolostorba.
Ez volt a kislányunk ajándéka nekünk. Megtapasztalni a csendet, a nyugalmat, a zajmentes, ingerszegény létet. Szép volt, megvolt a varázsa, csak teli szomorúsággal.
Ő aznap este, az apukája ölében aludt a nappaliban, míg a három fiunkkal csendben, hang nélkül, ének és zene nélkül kibontottuk az ajándékokat, ők a szemükkel kifejezve az örömüket, nehogy felzavarják a kishúgukat a pihenéséből. Szívszaggató élmény volt.
Vége lett a téli szünetnek, a kislányunk három hét után étel és ital nélkül, tele morfiummal, még mindig haldoklott. Velünk maradt. A fiúk mindhárman úgy döntöttek, hogy bemennek az iskolába, legalább pár órára másra koncentrálnak. Minden délben úgy jöttek haza ebédelni, hogy nem tudták, életben van-e a kishúguk. Előfordult, hogy a kislányunk vért hányt, miközben ők ebédeltek. Csak a végtelen szenvedést látták, így mentek vissza tanulni az iskolába. Hihetetlenül erősek voltak mindvégig.
Gyötrelmes volt nézni szülőként, testvérként a hosszan tartó szenvedést, de közben rettegtünk, hogy melyik napon lesz vége.
Január kilencedikét írtunk, amikor már több napja sem ő, sem mi nem aludtunk, mert annyira elhatalmasodott a fájdalom. Úgy döntöttünk, hogy be kell mennünk a kórházba, hátha ott más gyógyszereket tudnak beállítani, amivel aztán hazaengedhetnek. A kórházban hetek óta ránk várt egy szoba. Mondták Zürichből, hogy bármelyik pillanatban pakolhatunk és indulhatunk, ha úgy gondoljuk. Azon a szombaton, délután ötkor elindultunk. Egy óránk volt arra, hogy kigondoljuk, hogyan oldjuk meg a fiúk következő napjait. A két idősebb végül otthon maradt egyedül, a legkisebb a barátjánál alhatott. Napközben együtt voltak. Nem tudtuk, hány napra megyünk, hányan jövünk haza. Mindenki nagyon-nagyon sírt az induláskor. Elbúcsúztak a kishúguktól.
Miután elmentünk, megint a legidősebb fiunk, a maga tizennégy évével vállalta a pótszülő szerepét, és nyugtatta meg az öccseit. Ezt csinálta másfél évig.
A kislányunk pedig tőlünk búcsúzott aznap. Amikor vittem az ölemben a kórházba, egyszer csak megszólalt. Azt mondta: „Anyu, szeretlek!” Pedig napok óta nem beszélt. Amikor beértünk a kórházba, ugyanezt elmondta az apukájának is. Utána nem beszélt hozzánk többet. Kapott még erősebb gyógyszereket, kis altatót, hogy pihenhessen végre. Ott, a kórházban két nagy ágyat összetolva tölthettük el az utolsó közös esténket.
Mellettünk voltak a legfontosabb emberek a kórházból, a kedvenc orvosaink, nővéreink. Meghitt este volt, hiába voltunk egy kórházi szobában. Az elmúlt másfél évünk legmeghatározóbb emberei vettek minket körül, gyöngédséggel telve. Azon az éjszakán már megnyugodott a kis teste, de többé nem volt velünk. Még beszélt egy ideig magában, nevetett is. Mindig a bátyjaihoz szólt. Másnap hazamentünk, befektettük a saját ágyába, ahol éjjel örökre elaludt.
Most, túl egy gyönyörű temetésen, szertartáson, a szívünknek sok fontos emberrel, egy meseszép helyen talált örök nyugalomra. Igazi hercegnőhöz illő helyen. Szerencsére nagyon közel van hozzánk a templom és a sírkertje. Épp a fiúk iskolájánál. Egyelőre mindennap kijárunk hozzá a férjemmel, mindig ég a gyertya. Mások is gyakran látogatják őt. A legkisebb fiunk olykor elmegy hozzá köszönni, hazafelé az iskolából. A többiek inkább kintről lesik.
Már két hónapja is van, de úgy érzem, hogy egyre nehezebb. Éljük az életünket, mások számára kevés látható a személyes gyötrelmeinkből, de a fiúk is küzdenek időnként, ki-ki a maga módján. Mi mindig ott vagyunk nekik a maximális megértésünkkel, támogatásunkkal.
És még mindig nem hiszem el, hogyan voltak képesek ilyen éretten végigcsinálni ezt a hosszú időszakot.
Az iskolában nem romlottak a jegyeik, sőt. Beilleszkedtek az új életükbe, nélkülünk. Megtanulták a nyelvet, együtt haladnak az osztálytársaikkal, már régóta. A büszkeség gyenge szó erre, hogy kifejezzem, amit érzek irántuk. Végtelenül jó szándékú, tiszta, egyenes, erős, önálló gyerekek, kemény tapasztalattal a hátuk mögött. Ezek a mai világban egyre kevésbé számítanak értéknek, de nekünk a legfontosabbak.
Olyan sokat tanított nekünk a kislányunk az élet fontos dolgairól, a barátságról, a családról, az együttérzésről, a segítésről és még sorolhatnám… Látom, hogy sok mindent másképp látunk már, mint a legtöbben körülöttünk. Egészen mást tartunk emberi értéknek, fontosnak a mindennapokban. De szerencsénkre – kevéske csalódástól eltekintve – remek emberek vesznek körül minket a családunkban, a barátaink körében és itt, az új hazánkban, Svájcban is. A hálánk miatt, amit ez az ország a családunk segítéséért egy embertelen helyzetben nyújtott nekünk (az állam, az iskola, a munkahely, az új barátaink), mindig is a második hazánkként fogunk rá gondolni. Ez az érzés örökre megmarad. Mi pedig, remélem, itt.
2021. január 11. egyre messzebb lesz. Egyre jobban hiányzik a nap, amikor utoljára láthattuk őt.
Napról napra távolodik az élmény, és ezáltal nő a fájdalom.
Boldogok vagyunk most is nagyon sok minden miatt, amit felsorolni is nehéz. De ez a fájdalom, ez itt marad. A hiány érzése, a szomorú visszaemlékezés, hogy milyen régen találkoztunk vele, egyre nő. Mindennap sírunk a férjemmel. Tisztulunk. Feldolgozunk. Jön a kérdés, hogy jobb már? Két hónap után? Nem. És talán sosem lesz jobb. De egyszer talán átalakul picit a bánat formája.
Eddig rettegtem a halál gondolatától. Mostanra egyáltalán nem félek tőle.
Szeretlek, Izus!
Ottó-Kovács Zsuzsanna
A képek a szerző tulajdonában vannak