Doffek Gábor: „Nekifutásból, sírva fogjuk ölelni egymást” – Ilyen lesz, amikor végre kinyílnak az ajtók előttünk

–

Nagyon vágyom rá, hogy arról írjak, mi lesz, ha vége lesz. Mert nemsokára (de IGEN!) vége lesz.

Azt hisszük, hogy tudjuk, mi lesz utána. Pedig nem, mert már elfelejtettük. Mert az agyunkat, a memóriánkat, a képzeletünket is akaratlanul korlátozzuk egy éve, hogy ne gondoljon, ne akarjon, mert az csak hiányérzetet, fájdalmat, ürességet hoz magával. De most ott tartunk, csakazértis muszáj ott tartanunk, a kurva életbe, ahol a lovak tartanak, amikor megérzik a szabadság első fuvallatát, és teli tüdőből beleszagol újra, és kitágul a pupillája, megrázza a sörényét, és toppant a patájával kettőt-hármat, aztán nekiindul, tiszta erőből vágtázik.

Most ott tartunk, hogy lassan felemeljük a fejünket a sárból, kitöröljük a csipát, és egymásra nézünk. Látod te is? Hallod ezt? Érzed a bőrödön? Emlékszel még? Megvan még, milyen ez? Szabadnak lenni? Póráz nélkül lenni? Megvan, milyen érzés lesz mindjárt, amikor kinyílnak az ajtók? Amikor eltűnnek a korlátok? Amikor nem lesz kijárási tilalom? Nem lesz érintési tilalom? Hogy nem lesz kussolás, vigyázás, óvatosság, rettegés, maszk, kézfertőtlenítés, körülményeskedés, baszakodás?

El tudod képzelni, mi lesz, amikor fokozatosan, hétről-hétre megszűnnek, eltűnnek mindezek a dolgok, amik annyira belénk épültek, körénk nőttek, a testünkre és a lelkünkre szorultak, hogy már elképzelni sem tudjuk magunkat, a napunkat, az életünket nélkülük?

Megmondom, mi lesz.

Nekifutásból, sírva fogjuk ölelni, szorítani egymást órákig. Puszilni, akit nem puszilunk egy éve, megsimogatni a haját, az arcát anyánknak, apánknak. Szorítani a nagyszülőket újra, szorosan, boldogan, bőgve. Ülni fogunk az étterem, a bár, a bisztró, a kocsma teraszán, és hitetlenkedni fogunk, hogy ti látjátok, hol vagyunk? Meg fogjuk hívni a szomszéd asztalt egy sörre, és meg fogjuk ölelni őket, mert nem öleltünk meg senkit ezer éve, és vinnyogni fogunk, jaj, annyit fogunk nevetni, hogy a könnyünk kicsordul. És belemarkolunk az asztalon a mogyoróba EGYSZERRE, és körbeadjuk a borosüveget a parkban a barátokkal, és belezabálunk egymás kajájába, és rohadt koszos korlátokat fogunk szándékosan fogdosni, és meg fogjuk szólítani a másik kutyást, pedig sose tettük, de most kapcsolódni akarunk, élni akarunk majd, érezni akarjuk, hogy létezünk.

Le fogunk menni este tizenegykor még egyet sétálni a háztömb körül, és kint leszünk egész nyáron, egész éjszaka, és a meleg éjszakai levegőben fogunk bámulni bele a sötétbe, hogy utcán vagyunk, kint vagyunk, egyáltalán mégis vagyunk, úristen. Szanaszét izzadtan, vadidegen arcokkal összekapaszkodva fogunk rekedten üvöltve táncolni a kocsmában, a szórakozóhelyen hajnalig, és beleiszunk egymás italába, és hullámzunk a meccsen ötezren, és sírni fogunk, jaj, annyiszor fogunk sírni!

Amikor végre élőben látjuk a koncerten a kedvenceinket, amikor ránk szakad egy zongoraszóló, egy szimfonikus zenekar vagy egy karizmatikus előadó élő varázslata, ahogy a bőrünkön át lélegezzük be, engedjük át a testünkön az élményt, ahogy a szívünk meg az agyunk végre a kongó üresség helyett élményekkel, eseményekkel, élő és létező emberekkel telik meg. Ahogy a játszótéren a barátunk gyerekét végre nyugodt szívvel öleljük-pusziljuk meg, a szétrágott kifliből egy falat megy ide, egy meg oda, ahogy majd nem izgulunk, hogy ki után ül fel a csúszdára és a hintára, ahogy más anyukákkal dumálhatunk végre egyet, amíg a játszóházban egymás fején gurulnak majd tízen.

Uramisten, mennyire jó lesz! Mennyire jó lesz, ha végre lehorzsolja a térdét, mert kint van, együtt van, élményt gyűjt.

Mennyire jó lesz a nagy gyereknek azt mondani, hogy PERSZE, MENJ CSAK. Mennyire más lesz elengedni a tinédzsert úgy, hogy nem kell hozzátenni, hogy nyolcra haza kell érni, hogy ne érj hozzá senkihez, hogy vigyázz, hogy maszk legyen nálad.

Mennyire jó lesz nézni a fotóit, ahogy a barátaival végre együtt lehet, ahogy végre nevetni fognak. Mennyire jó lesz befizetni egy koncertre, hogy menjél, gyerek, visítsál, lélegezd be a világot, legyen újra életed, a rohadt életbe, udvaroljanak neked végre a fiúk (ezt tényleg leírtam?!) a kibaszott Zoom meg Skype meg Messenger meg Google Meet helyett. Menjél a barátaiddal, igen, maradj a többiekkel edzés után, igen, nyugodtan aludj a barátnődnél, igen, átjöhetnek hatan, igen, elmehettek a tízórás filmre, igen. 

És igen, ott fogunk ülni a legjobb barátok nappalijában éjfélkor, és kurvára sütünk még egy szelet húst a teraszon, és kurvára be fogunk rúgni a nyaralóban együtt, és annyira, annyira semmi másra nem lesz szükségünk idén. Nem kellenek majd bonyolult dolgok, nem kellenek majd csilivili ruhák, nem kellenek majd extra programok. És mennyire készséges és boldog lesz majd a pincér is, udvarias lesz a szekrény méretű biztonsági csávó is, vigyorogni fog a taxis, és az éjjel-nappaliban a boltos is, mert végre ők is ott lesznek nekünk, és mi is ott leszünk nekik. 

Nem is tehetünk mást, mint hogy minden sejtünkkel, érzékünkkel, idegszálunkkal felkészülünk a világ összes ajtajának kinyílására.

Használjuk ki a maradék időt, és döntsünk úgy, hogy nevetve és nem vicsorogva fogunk rohanni. Hogy örülni fogunk egymásnak, a helyzetnek, a pillanatnak. Hogy a régi sérelmeink, és régi, rossz beidegződéseink helyett most tényleg ünnepelni fogunk. Egymást, magunkat, a pillanatot, a szabad levegőt, az érintést, a helyzetet, az alkalmat. 

Ha így teszünk, felejthetetlen nyár vár ránk. Ha egy kis eszünk van, ha még maradt egy pici szeretet a szívünkben, akkor azzá fogjuk tenni. Már nincs sok hátra addig. Ennek a szörnyűségnek ugyanis, akármilyen hihetetlen, mindjárt vége.

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/FG Trade