Teljesen magunk alatt vagyunk! – kripta a város szívében és a Csepeli Büszkeség

–

A Tamariska-domb alatti bunker

Már a neve miatt is úgy éreztem, azonnal meg kell látogatnom Csepel nevezetes, 116 centiméterre kimagasodó homokbuckáját. A domb 12 ezer évvel ezelőtt, a jégkorszak legvégén alakult ki, és tulajdonképpen elmondható róla, hogy a szél fútta össze. 2012-ben nyilvánítottak természetvédelmi területté, és a vadregényes, buja növényzetű tájon valóban látszik is a bő tízéves kímélet. A keresztséget a tamariska, avagy tamariszkusz nevű cserjéről kapta, amelynek fátyolszerű lombjából tavasszal gyönyörű rózsaszín virágok burjánzanak elő. 

Hogy a domb mélyében bunker bújik meg, arról a piknikezésre is használt fennsíkon álló szellőzők is árulkodnak. Az óvóhelyet a két világháború között kezdték el építeni, hogy ide húzódhassanak be a bombázások elől a környékbeliek, akiknek otthona veszélyesen közel volt a kiemelt célpontnak számító csepeli gyárakhoz.

Az óvóhely két részletben készült. Az első szakaszra a második világháború első éveiben került sor, ez falazott pinceboltozatú; a másik pedig az 50-es évek elején épült, az üreget vízágyúval és kézi erővel ásták ki, a falat pedig ezúttal már vasbeton elemekkel erősítették meg.

A 4-6 méter vastagságú homokréteg, illetve a 30 centi vastag beton alatt pár ezer ember tudott elbújni, biztonságban.

A helyszín autentikusan van berendezve, a padokat a Papírgyár óvóhelyéről hozták ide, és a folyosón több helyen is ki van téve hanganyag, így egy gombnyomással meghallgathatod Nagy Imre 1956. november 4-én elhangzó, „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak…” kezdetű rádióbeszédét, két aggódó asszony beszélgetését, vagy fiúk focijátékába fülelhetsz bele, akik a bőrt rugdosva próbálnak elfeledkezni róla: odakint az 1956-os szabadságharc folyik épp.

Megtekintheted a tőzeges mobil latrinákat, a konyhát, az élelmiszerraktárt – utóbbi egy üveg kovászos uborkával is fel van szerelve, több visszaemlékezésből is az derül ki ugyanis, hogy a savanyúság sokak nehéz sorsában jelentett pár percnyi boldogságot.

A bunkerben állandó a 12-14 fokos hőmérséklet, így békeidőkben, a 60-as években zöldségraktárként funkcionált, a 70–80-as években viszont jobbára hajléktalanok, drogosok búvóhelyeként szolgált. De állítólag voltak olyanok is, akik bátorságpróbákat tartottak a mélyben: az volt a feladat, hogy mindösszesen három darab gyufával kell végigmenni a vaksötét folyosókon. 

Két kiállítást is megtekinthetsz itt: a Csepel 1944 című a második világháborús bombázás emlékeit őrzi, az 1956-os Csepeli Büszkeségpont pedig a csepeliek ellenállásának állít emléket.

A bunker ingyen látogatható, annyi dolgod van csupán, hogy a vizitről egyeztess a Királyerdei Művelődési Házzal telefonon 278-2747) vagy e-mailben (kirá[email protected]).

Utoljára az 2010-es években volt temetési szertartás a Magyar Nemzeti Galériában

Biztosan jártál már többször is a várbeli Magyar Nemzeti Galériában, de azt talán nem tudtad, hogy miközben a földszinti kiállítótérben sétafikálsz és gyönyörködsz a képekben, alattad egy három teremből álló, 25 méter hosszú, 2,5 méter széles, felszentelt kripta tátong – benne bebalzsamozott holttestekkel.

A Nemzeti Galéria épületét a törökök kiűzése után kezdték el építeni III. Károly korában, és Mária Terézia idején fejezték be 1767-ben. Az 1769-ben befejezett Vártemplomhoz építették a kriptát, ahová 1777-ig az anyakönyvi bejegyzések szerint tíz halottat földeltek el.

Első „lakója” semmiféle nemesi származással nem bírt: Affolter Péternek, a palota felügyelőjének csecsemőkorában elhalálozott leányát helyezték ide örök nyugalomra, a második eltemetett személy pedig Hoffmann János, az új királyi palota Bécsből küldött kapusa volt.

1777-től azonban jó darabig nem használták a helyet, egészen addig, amíg József nádor számtalan családi tragédia után engedélyt nem kért arra az uralkodótól, hogy a Zsigmond-kápolna kriptáját családi temetkezőhellyé alakíthassa át.

Amikor a sírboltot átépítették a nádor igényei szerint, akkor a „civilek” holttestét nemes egyszerűséggel beásták a földbe, és azóta is ott fekszenek a padló alatt, illetve az oldalüregekben.

No de ki is volt ez a József nádor? Sőt, egyáltalán mi az, hogy nádor?

Nyugi, nem kell felidézned az érettségire betanultakat, már mondom is: a nádor, avagy nádorispán a feudális Magyarországon az ország első zászlósura, a király után a legnagyobb országos méltóság volt. Habsburg József idejében ez egy különlegesen érzékeny pozíció volt: neki kellett elsimítania a Habsburg-uralkodók abszolutizmusa és az egyre inkább izmosodó magyar nemzeti öntudat okozta ellentéteket.

(Teljes nevén) Habsburg József Antal János nádorról azonban nem hiába mondták, hogy ő volt a „legmagyarabb Habsburg”, vagy ahogy életrajzírója, Domanovszky Sándor fogalmazott: Habsburgnak született, de magyarként halt meg. És hogy ez így történt, annak tulajdonképpen egy tragikus baleset volt az okozója. 1795-ben ugyanis még bátyja, Sándor Lipót volt a nádor, aki azzal akart kedveskedni Amália főhercegnőnek, hogy vegyész képességét latba vetve tűzijátékot készít a számára. A dolog azonban balul sült el, aminek áldozatául esett a lakája, a komornyikja, a vadásza, és ő maga is. Ezek után Józsefet a firenzei nagyhercegi udvarból hívták Magyarországra, utódjának. (Míg Sándor Lipót a vegyészetben igyekezett jeleskedni, vesztére, addig József nádor biztonságosabb terepet választott: a régészet és a kertművelés mellett kötelezte el magát, több mint 6000 növényt ismert, azok latin nevével és rendszertani besorolásával együtt.) 

Na de vissza a kriptába… vagy legalábbis az arrafelé vezető lépcsőkre! József nádor első felesége Alexandra Pavlovna Romanova volt, az orosz I. Pál cár lánya, Nagy Katalin unokája, akit bár politikai okokból adtak férjhez, a házassága a nádorral mégis jól sült el, a két fiatal mély szerelembe esett egymással. Sajnos azonban a boldog frigy mindössze másfél évig tartott: a hercegnő ugyanis gyermekágyi lázban elhunyt, csak pár nappal élte túl újszülött kislányát.

József nádor második feleségével is hasonlóképpen járt: Hermina Anhalt-Bernburg-Schaumburg-Hoym-i hercegnő szintén a szülésbe halt bele, miután ikergyermekeinek életet adott. Amikor a harmadik feleségétől, Mária Dorottya főhercegnőtől született két gyermekét is elveszítette (a 23 napos Erzsébet Karolinát, és a 13 éves Sándor Lipótot), József a családi sírkamra építése mellett döntött. Az átépítés stílusában érzékelhetők firenzei gyökerei, a díszítés a Medici-sírbolt márványfalának mintájára készült.

Érdemes közelebbről is megvizsgálni a szarkofág tetején lévő, fél térdre ereszkedő „márványnádor” szobrot:

van, aki szerint a kezét óvón helyezi a magyar korona fölé, de olyan is akad, aki inkább a hatalom mohó megszerzését látja a mozdulatban. Bécsben ugyanis József nádort azzal vádolták, hogy Magyarországot el akarja szakítani a Monarchiától, és ő kíván a trónra ülni.

A Habsburgoknak ez az ága a mai napig szívesen visszajár Magyarországra, és itt is szoktak temetkezni – legutóbb épp a 2010-es években volt gyászszertartás.

A többiek a bécsi Kapucinusok templomában lelnek örök nyugalomra, de csak miután átestek a kopogtatási ceremónián, azaz az Anklopfzeremonie szimbolikus folyamatán. Ez pedig így zajlik: amikor az elhunyttal megérkezik a temetési menet a templom ajtajához, azt zárva találják. Akkor bekopogtat egy tisztviselő, a bent lévő szerzetes pedig kiszól: „Ki van itt?”, mire elsorolják az elhunyt teljes (és igen cirkalmas) nevét. A válasz azonban elutasító: „Nem ismerjük őt.” Akkor újra kopogtatnak, a „Ki van itt?” kérdésre már csak egy rövidebb névvel és címmel felelnek, ám ezzel sem nyernek bebocsátást. Akkor újra kopognak, a kérdésre ezúttal ez lesz a válasz: „egy szegény, bűnös ember”, mire a kapu kinyílik, és a menet a koporsóval bebocsáttatik. 

A második világháborúban a kriptát lezárták… ám mint kiderült, nem eléggé. Először 1966-ban törték fel a helyet, majd még párszor, mire 1973 januárjában Zolnay László régész (hivatalból) behatolt a kriptába, ahol iszonyatos állapotok fogadták.

A sírrablók felnyitották a szarkofágokat, kihajigálták belőlük a holttesteket, e barbár rombolás nyomán még szegény József nádor is elveszítette a fejét… szó szerint. Jó időbe telt, míg a régészek különféle bonyolult vizsgálatok segítségével újra össze tudták társítani az összepasszoló alkatrészeket. Ezeknek a vizsgálatoknak köszönhetően viszont sok egyéb dologra is fény derült, például hogy a híresztelések nem voltak igazak Pavlovna halálának okát illetően – sokan susmorogták, hogy a nádornét megmérgezték, de a vizsgálatokból kiderült, hogy ez kacsa, szegény egy genetikai betegsége miatt valószínűleg mindenképp meghalt volna. Illetve az bebizonyosodott, hogy József nádornak prosztatarákja volt – az utókor indiszkréciója elől nem tudott megmenekülni. 

Ha szeretnél egy jót borzongani egy gyönyörű helyszínen, mindenképp ajánlom a nádorkripta felkeresését! Ez csak vezetett túrával lehetséges, amelyre általában havi egy alkalommal kerül sor. A 60 perces, Kupolától a kriptáig című épületsétára a Ligetplusz oldalán lehet jelentkezni. 

Forrás: ITT; továbbá a sétákon elhangzottak, valamint Hankó Ildikó – Kiszely István: A Nádori kripta. Babits Kiadó, 1990.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Fiala Borcsa