– Szia, hogy bírod?

– Még bírom. Mézeskalácsot sütök. Mint az anyák általában adventkor. A gyerekekkel.

– Vagyis nyakig ülsz a ragacsos lisztben? Forró vízzel törölgess mindent, úgy gyorsabban lejön. A gyerekeket csak rakd be a kádba. Ruhástul.

– Már mesét néznek az apjukkal. Ragacsos ruhában, a szép kanapén. A mézeskalács pedig pont olyan lett, mint tavaly és tavalyelőtt és azelőtt. Kemény.

Rájöttem, hogy a háziorvoslás is olyan, mint a mézeskalácssütés: mindegy, hogy mit raksz bele, több margarint, tejfölt, vagy olajat, vagy tojást és a lelkedet is, esetleg kevesebb mézet, kevesebb lisztet vagy több sütőport, úgysem lesz vele elégedett senki. Persze feldíszítheted tojásfehérjés cirádákkal, attól csak te leszel boldogabb, mindenki másnak természetes, hogy ügyes vagy. 

– Nehéz?

– Nehéz. Tudod, a nap végére úgy érzem magam, mint egy call centeres, és nem mint egy háziorvos. Mert reggel háromnegyed nyolc és délután négy óra között egyfolytában, este nyolcig pedig tízpercenként csörög a mobilom, és jön sms, Messenger-képüzenetek, pulzoximéteres fotók, receptrendelés e-mailben, Viberen, postaládba bedobott cetlin, esküszöm, a postagalambot is várom már. Mellette ott van a másik két rendelői telefon a két asszisztensnővel. Folyamatosan felvesszük, mégis megkapjuk, hogy magukat nem lehet elérni, még azt sem értik meg, hogy azért vagyunk foglaltak, mert betegekkel beszélünk. Elfogyott a türelem, indulatosak az emberek, haragszanak a világra, a helyzetre, a vírusra, csak sajnos rajtunk csattan.

Ha gyanús eset telefonál, mondom, hogy teszt kell, akkor jön az alkudozás, na nem én tuti nem, biztos nem koronás vagyok, ez a mindenéves szokásos megfázásom, nem voltam felöltözve rendesen, vizes hajjal kimentem, csak írjon valami antibiotikumot, csináljuk vissza, akkor nem is telefonáltam, csak vegyen táppénzre. Nehéz higgadtnak maradni, meggyőzni, hogy igenis kell és miért kell a teszt és a karantén. Van, aki megérti, de tudom, sok a beteg, aki az enyhe tüneteivel elmegy dolgozni, és megfertőzi a családot, és majd, ha már beindult a lavina, akkor szól. Van, aki sírva fakad, hogy találkoztam az anyukámmal, aki súlyos beteg, őket pedig meg kell nyugtatni. És persze van, aki partner, olyankor mindig felüdülök kicsit.

Tudod te is, hogy békeidőben nem veszem fel este és hétvégén a telefont, csak ha ügyeletes vagyok, de most aggódom a betegekért, hátha rosszabb lett valamelyik otthon megfigyelt állapota, hátha egy rossz állapotú lázas beteg hív… Aztán néha csak azért csörgetnek meg a vasárnapi ebéd alatt, hogy elmondják: elnézést, tudom, hogy rosszkor hívom, de megmondaná, mikortól van holnap rendelés, mert elfogytak a gyógyszereim.

Egyébként nem jönnek be a rendelőbe olyan sokan, és sokkal kevesebb a derékfájós, lábfájós, lábdagadós, haspuffadós betegünk, mint a járvány előtt. Igyekszünk szűrni, gondozni, megelőző munkát is végezni, de jó szívvel hogyan mondjam a panaszmentes betegnek, hogy jöjjön be, mert rég láttam!

Hiányzik a személyes kapcsolat, a hátak és szívek hallgatása, a has tapintása, a beszélgetések a betegekkel, az unokás és esküvői fotók nézegetése, amiktől igazán családorvosok vagyunk.

De most minden más, mert mindig bejön olyan, akiről utólag kiderül, hogy koronás volt, amikor bejött. Tegnap is itt volt egy negyvenes nő kullancsoltásra, kérdezem, van-e panasza, neki nincs, de a lánya napok óta lázas, mondtam neki, tán nem kéne dolgozni és tán a gyerekorvost is kellene értesíteni a lánya miatt, ja az tud róla, mert az osztálytársa koronás… és akkor tán nem oltom be…

És a kedvenc, az infuenza elleni védőoltás: hogy miért nincs, ha már bemondta a tévé, mekkora a tű, én a legkisebbet kérem, nekem aztán ne adjanak mikrocsipet, olyat kérek, amilyet a miniszterelnök kapott, nem amit ingyen adnak, magyart kérek, hagyományosat kérek, korona ellen nem kérek, kicsit köhögök, ma már nincs lázam, jöhetek?

És a maszk. Legyen szíves az orrára felhúzni, minek, nem ér semmit, baromság, nem hallok benne, pár bácsinak lett hallókészüléke legalább, fulladok benne, igazolást kérek, hogy fulladok benne és nem kell hordanom…

És akkor ugye vannak a saját gyerekek, akikkel tanulni kéne, meg tiszta ruha rájuk, meg a férjem, akit nem engedek menüzni valahol, aztán meggyőzni a családot, barátokat, hogy mivel oltással együtt látok naponta ötven-hatvan embert a rendelőben, nem megyünk szülinapra és névnapra és buliba. Mindennapos küzdelem a nincs is vírus, nézz körbe, mindenki más éli az életét, csak te zártál be minket és magadat.

Bocs, ne haragudj, hogy így kiömlött belőlem, de most rád figyelek. Te hogy vagy? És te hogy bírod?

– Leépítés volt nálunk.

– Úristen, ne haragudj. Milyen önző lettem, látod, csak a magam baját mantrázom. Leépítettek? És most mi lesz veled?

–  Még nem tudom, nagyon nem tudom. Kaptam végkielégítést. Ha nagyon összehúzzuk magunkat, kijövünk belőle néhány hónapig.

– Tudok segíteni valamit?

– Köszönöm, senki nem tud segíteni. Hacsak nincs szükséged egy pr-szakértőre.

– Nekem? Ó, ne haragudj, nem vicces, nagyon nem vicces.

– Azért nevethetünk.

– Persze… Képzeld, ma megint elkóborolt a nagyi. Felhívtak a szomszéd benzinkútról, hogy ott van, kabát nélkül, papucsban. Azt mondta a kutas fiú, hogy tudja, hogy depis a nagyim. Demens, mondtam neki. Nem mindegy?, kérdezett vissza.

Oltásért ment különben a benzinkútra, és előadást tartott a fiúknak a gyermekbénulásról. Mert a régi dolgokra még jól emlékszik. És hogy tudják-e, hogy azóta nincsenek lebénult gyerekek, amióta feltalálták a Sabin-cseppeket, erről mesélt nekik. Legalább meggyőzte magukat?, kérdeztem a fiút, aki hívott. Hát egyáltalán nem volt butaság, amit a nagymamája mesélt nekünk, ezt mondta.

– Talán őt kellene beküldeni a tévébe.

– Ne röhögtess, még csupa liszt itt minden, széttüsszögöm a konyhát.

–  És jól van a nagyid?

– Nincs jól, persze hogy nincs jól. Borzalmas betegség a demencia. Bevittem a sürgősségire, ki volt száradva szegénykém, bent is akarták fogni. De nem merem ott hagyni, idegen környezetben még zavartabb lesz. Ráadásul, amíg ki nem derül, hogy fertőzött vagy sem, addig szürke zónába kerül. Egyedül egy szobában. Csukott ajtó mögött. És ha kiszökik? Vagy kiabál? Akkor muszáj lenyugtatni. Tudod, ez borzalmas, ilyenkor értem meg igazán a hozzátartozókat, amikor mi kerülünk ilyen helyzetbe… De hogy hagyjam otthon a papára? És ha pont most fertőződött meg és hazaviszi neki? Anyuékkal sem akarom, hogy találkozzanak. Végül hazavittem. Annyira üres már az agyam, nem tudok gondolkodni, hogy mi lett volna a helyes döntés.

– Hosszú napod volt…

– Hosszú. És tudod, nincs még vége. Mert egyfolytában azon jár az eszem, hogy mi lesz velünk jövőre, ha bevezetik az új törvényt. Rettegek, hogy beosztanak még többet ügyelni, hogy áthelyeznek máshova dolgozni, ki írja majd alá és ki nem az új szolgálati jogállást, ha sokan nem írnak alá jövőre, akkor hogy fogjuk bírni, hiszen most is alig bírjuk. És mi lesz a gyerekeimmel, így, hogy mindennap űzött vad vagyok.

A lányom, ha anyásat játszik, akkor játék telefonnal, rajzolt laptop előtt beszélget a képzelt beteggel, és rendeli neki a Covid-tesztet. Vagy miután én egyet megrendelek, megkérdezik a gyerekek, mi volt a tünet, anya. Meddig bírja vajon a férjem, hogy van is és nincs is felesége…

– Időm, mint tenger, melletted vagyok, segítek. Tudod, mit, adminisztrálni is bejövök.

– Felhívom a könyvelőt.

– Ne hívd fel, ingyen jövök. Van adventi koszorúd, hozzak?  

– Van, a tavalyi. Igaz, ráfolyt a gyertya, de úgy döntöttem, az is jó. Annyira szerettem az adventet… igyekeztem eddig is minden este leülni a gyerekekkel a koszorúhoz, nem csak vasárnap, megbeszélni a napunkat, gyümölcsöt enni, minden kütyü nélkül együtt lenni legalább egy fél órát, egymásra figyelni, nézni, ahogy a narancshéjat nyomják össze és spriccelik a gyertyára, ami lobban egy kicsit és ennek ujjongva örülnek. Ilyenkor tényleg béke van. Most egyrészt egyszerűbb, mert nem járunk sehova, nincsen társasági élet, karácsonyi céges vacsorák, forraltbor-osztás, karácsonyi műsor a suliban, munka után együtt vagyunk otthon… de másrészről viszont fáradt vagyok nagyon, és elcsigázott, jönnek a napok egymás után, annyi mindennel kéne foglalkozni, de szinte csak Covidra jut idő a rendelőben és otthon is. Mindenki a saját baját fújja, látod, én sem hagylak szóhoz jutni.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Erről az egész Covidról, meg a távolságtartásról mindig a gyerekkori kedvenc könyvem jut eszembe, miatta lettem orvos, ne röhögj, nagyon nyálas leszek, a Vilma doktorasszonynak az a jelenete van előttem, amikor felsorakoznak a gyerekek, hogy láthassák édesanyjukat, aki tbc-s és elzárta magát tőlük, nehogy megfertőzze őket. Mi ez, ha nem az igazi, önzetlen szeretet, anyaként nem magához ölelni a síró gyerekét, mert azzal árthat neki… És nem volt reménye a gyógyulásra, meg arra, hogy majd bepótolja a külön töltött időt. Nekünk meg csak pár hónapot kell kibírnunk. Mindig erre gondolok, ez tartja bennem az erőt.

 

 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Image/fizkes