2012-ben ezekben a hetekben egy majdnem üres lakásban ültem.

Akkor kilenc hónapja kerültem ide, fizikailag már külön éltem, a válás jogilag még nem történt meg, mert egyikünknek sem maradt ereje azokat a papírokat megírni, az egészet hivatalosan lezárni, befejezni. Mindketten, amennyire tudtunk, az új élethelyzetünket próbáltuk kínok keserves kínjával megszokni, ami esetemben azt jelentette, hogy másik lakcímen éltem, mint az akkor majdnem nyolcéves lányom. A válásomról több cikket írtam, elmeséltem, hogy életem egyik legnagyobb traumája volt, gyerekközpontú apukaként pedig alig túlélhető szörnyűségként tartom számon az egészet a mai napig.

Így aztán a közelgő ünnepek sem az öröm és a felkészülés fenyőillatú hetei voltak, hanem a gombóccal teli torokkal és összeszorult gyomorral szorongva matatás, fogcsikorgatás és a fokozhatatlan fájdalom időszaka volt ez.

Pokoli nehéz volt fát választani, a férfiúi ügyetlenségemmel való szembesülés volt a napi valóságom, hogy sem a lakást feldíszíteni, sem a megfelelő süteményeket egyedül megsütni nem tudom, plusz az egész időszakra rányomta a bélyegét az, hogy itt nem valami boldog családi ünneplés következik, hanem a maró üresség, magány, teljes feleslegesség érzése, ahogy kényszeredetten próbálom a rohadt lakást olyanná varázsolni, hogy a néhány napra megkapott gyerekemnek mégis legyen karácsony apánál is, legyen ajándék is, legyen valami sok sebből vérző, de élhető, kellemes pillanat, amikor úgy kívánunk egymásnak boldog karácsonyt, hogy egyikünk sem boldog, sőt sosem volt boldogtalanabb.

Mit szépítsem, szörnyű volt.

Elfojtott sírással nem szoktunk boldog ünnepekre készülni.

Nem úgy nevelkedtem, hogy az ünnep előtt azért látogatnak meg a szüleim, hogy ne legyek egyedül, hogy hozzon anyám enni, meg süssön süteményt, hogy legyen mivel kínálni a gyereket. Nem szoktam hozzá, hogy remegő szájszéllel válogassak gyerekruhát és ajándékot, sőt a legkevésbé sem azért szoktam a gyereknek ajándékot választani, hogy eltereljem a figyelmét, hanem hogy a fa alatt pizsamában játsszunk a szenteste kibontott ajándékokkal, rajzfilmet nézzünk délig, és hangosan nevessünk a fenyőillatú nappaliban és apa ne szóljon ránk a negyedik szaloncukor bezabálása után sem, hogy bejglit reggelizzünk, és lustálkodjunk a ránk telepedett szeretetfelhőben, ami átjárja a lakást, a lelket, az egész téli szünetet. 

 

Innen indultam. Ebből az akkor feltölthetetlennek látszó ürességből kellett erőt vennem magamon, mindennél jobban hinni, hogy van tovább, van holnap, hogy innen csak jobb lehet. Mérhetetlen lelki munka, ragaszkodás a gyerekhez, a vele megbonthatatlan bizalom, kitartó hit és remény, és szeretet mindenek felett – kábé ez volt a kezdőcsomagom, amivel evickélni kezdtem, évről évre.

A következő egy-két év mindig kicsit jobb volt az előzőnél. Kicsit. Elfogadtam a helyzetemet, megértettem a saját állapotomat, foggal-körömmel ragaszkodtam ahhoz a kevéshez, ami maradt.

Feltöltöttem a hétköznapokat, és eldöntöttem, hogy csak azért is bebizonyítom magamnak és magunknak, hogy így is van az ünnepben szeretet, meghittség, békesség, nyugalom.

Aztán megismerkedtem valakivel.

Valakivel, aki belém látott. Aki látni tudta az apró darabokra tört emberben is a társat. Aki töretlenül hitt bennem, aki nem engedett visszatérni a személyes lejtőmre, aki segített ott megállni, onnan vízszintes talajra átlépni, aki tartott engem, és aki úgy szeretett (és szeret a mai napig), hogy ott kérdéseknek helye nincsen. És vele (meg persze a nagylányommal) közösen sikerült az ünnepet is megtölteni újra lélekkel. Vele, aki már akkor a családom volt, amikor szerintem még teljesen alkalmatlan voltam arra, hogy családdá legyek bárkivel. Akinek olyan ereje, lendülete, hite és szerelme volt irányomban, hogy abból én is építkezni és hitet meríteni tudtam, tiszta levegőhöz jutottam, erőt gyűjthettem, aki miatt a tükörben már nem egy vesztes, szilánkokra tört embert láttam, hanem egy sérült, de tartalmas férfit, akinek van jövője, és akinek van újra családja. Akkor is, ha az kezdetben egy fájdalmakkal, félelmekkel és kérdésekkel teli mozaikcsalád volt, akkor is, ha a gyógyulás lassú és olykor iszonyatosan nehéz volt.

A szerelem viszont nem tágított, nem lankadt, nem bukott el egyik kanyarban sem, éppen ellenkezőleg, egyik embert próbáló helyzet után a másikban derült ki róla, hogy mindent kibír, minden nehézség csak erősíti, minden fojtó dilemma csak szilárdabbá teszi.

És így épült évről évre az a bázis, amit ma – teljes magabiztossággal merem mondani – a családomnak nevezhetek, életem legszilárdabb alapjainak nevezhetek, ami ma az otthonom, ahonnan indulok, és ahova megjövök.

Nyolc év telt el

2020-ban újra úgy készülök az ünnepekre, hogy kopogtató készül a bejárati ajtóra, süteményillat száll a nappaliban, felszabadult nevetés hallatszik a sarokból, ahol a két és fél éves kislányom a majdnem 16 éves nagylányommal játszik. Ma úgy készülünk az ünnepre, hogy újra teljes értékű férfiként, családapaként számít és számíthat rám ez a néhány ember, és ettől én sem egy sajnálatra méltó szerencsétlennek látom magamat, hanem egy hatalmas munkával és éppen ezen emberek segítségével talpra állt erős, józan, helyére került férfinak, aki nem adta fel a reményt soha, aki elhitte, hogy a reménybe bele lehet kapaszkodni, lehet neki hinni, lehet benne bízni, és akinek ebben teljesen igaza lett.

Aki megszolgálta a hitet, amit a szeretteitől kapott, és ezért újra boldog, szorongástól mentes, igazi családi ünnep várja.

Amely ünnepet jó várni, amelynek neki lehet dőlni, amiben nem zokogást kell kényszeredett nevetéssel kompenzálni. Amelyben az ajándékok nem valami borzalomról terelik el a figyelmet, hanem a mély, őszinte örömöt, a tartalmas, meg- és kiérdemelt boldogságot jelentik. Amelyben újra joggal reménykedni lehet abban, hogy a szenteste másnapján szaloncukrot fognak bejglivel reggelizni a gyerekek, és én a kanapén ülve nem a fogcsikorgatás, hanem a megérdemelt és hiánytalan öröm könnyeit fogom törölgetni az arcomról, egy kávéval a kezemben, ahogy elnézem a családomat, a feleségemet, ahogy szeretettel körülvesz engem, és a gyerekeimet, akik közül a nagyobbik is végre újra nyugalomban van, a helyén van, szeretik.

Soha nem szabad feladni, a legszörnyűbb bűzös sárba szorulva sem. Soha nem szabad elhinni, hogy nem érsz semmit, hogy a boldogságnak és neked nincs közös halmazod többé, hogy érdemtelenné váltál rá. Soha nem szabad abbahagyni a munkát magadon, és ebben végtelen segítség és motiváció a gyerek, mert ő nem fogja engedni, hogy feladd azt, hogy őt újra boldognak lásd és ezzel saját magadat is megmentsd.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Nekem az ünnep erről szól.

Arról, hogy ha véres is még néhány körömágyad az évekig tartó kaparástól, ha megremeg is olykor a gyomrod a felismeréstől, hogy honnan indultál, hogyha nehéz is néha elhinni, hogy érdemes vagy arra, hogy újra felszabadultan boldognak érezd magad – az vagy. Érdemes vagy.

És én az ünnepek alatt nem fogok elfelejteni végtelenül hálásnak lenni a feleségemnek azért, hogy meglátta a családapát és a neki való férfit egy halálra rémült és halálra sebzett emberben.

A nagylányomnak azért, hogy kitartott a hite, a szeretete, hogy nem adta fel velem együtt a reményt, és akkor is szorította a kezemet, amikor borzalmas nehéz volt. A szüleimnek, a családom többi tagjának, amiért sosem szalasztották el kifejezni a végtelen szeretetüket és bizalmukat irántam, hogy velem nincsen semmi baj, és hogy ez a család család lesz mindig. A barátaimnak, hogy körülöttem voltak akkor is, amikor senki sem volt körülöttem, hogy sose érezzem magam egyedül. 

Az utóbbi néhány évben, és idén újra igazi ünnep lesz az ünnep. Lusta, lassú, meghitt, és giccses. De mindenekelőtt és mindenekfelett nyugodt lesz az ünnep, hiánytalan, igazi és boldog is egyúttal. És nekem ez az ajándékom. Nem kütyük, tárgyak, fizikai dolgok. Nekem az igazi ajándékom az, hogy ezt újra és újra átélhetem, hogy hihetem, élhetem, érezhetem az igaziságát.

Nagyobb ajándék nincs is. Más ajándék meg nem is kell. Másnak sem tudok egyebet kívánni, mint hogy hasonlóan igazi ünnepe legyen, hasonlóan szívet melengető, és őszinte ünnepe azokkal, akik szeretik őt, és akiket ő is szerethet. Akárhogy, és akármit ünnepel is bárki év végén, én mindenkinek csak ezt tudom kívánni.

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/AleksandarNakic