–

Családi ok, túrógombóccal megspékelve

Ha rá kellene tennünk az ujjunkat egy pontra, ahol minden megváltozott, és ahol az addig derűs békességben éldegélő lány rálépett az önsanyargatás útjára, akkor ez az a drámai reggel lenne, amikor az ikertestvére azzal ébresztette: véletlenül meglátott egy üzenetet az édesapjuk telefonján. Fruzsit sokként érte, amikor derült égből a villámcsapásként így kellett megtudnia, apukája szerelmes lett egy másik nőbe. Most, utólag visszanézve úgy gondolja, talán ez önmagában még nem lett volna elég ok, a katalizátor végül egy május elsejei biciklitúra volt, amikor a déli partra áttekerve az étteremben Fruzsi azon kezdett gondolkodni, vajon ha desszertnek berendel három túrógombócot, de abból csak kettőt eszik meg, az mennyi kalória lehet.

És innentől nem volt megállás, hiszen a számok bűvöletében élve a fiatal lány rátalált valamire, amit ő maga irányíthat, és ami felett hatalma van.

Tények, számok

Fruzsi apukájának helyzete sokáig roppant bizonytalan volt, hol visszaköltözött, hol újra el, miközben a három hátramaradt nő (Fruzsi, az ikertestvére és az édesanyjuk) szorosan kapaszkodott egymásba. (Azóta a szülők elváltak, de Fruzsi édesapja később mégis visszaköltözött az anyukájukhoz.) Erre a bizonytalan külső helyzetre, erre a kontrollvesztettségre reagált úgy Fruzsi, hogy megpróbálta azt a kevés dolgot szabályozni az életében, amit tudott: nevezetesen, hogy hány kiló lesz, mennyit, mikor és mit fog megenni. Nagyon sok időbe beletelt, amíg ráébredt: valójában a betegsége tartja őt kontroll alatt, 

Az evészavarnak egyébként igen gyakran van családi ok a hátterében, Fruzsi orvosa is azt mondta, olyan ez, mint egy indikátorpapír: világosan megmutatja, ha valami a háttérben nem oké.

Ilyenkor lehet például verbális vagy szexuális abúzusra is gyanakodni akár. A lelki eredetű testi panaszokat jól illusztrálja, hogy Fruzsi ikertestvérének is gyomorproblémái lettek, savasodni kezdett, és le is fogyott.

Számok fogságában

A 172 centi magas Fruzsi 63 kilogrammot nyomott a betegsége kezdetén, az evészavaros időszak mélypontján pedig alig volt több 44 kilónál. Az eredeti elképzelése az volt, hogy a 63-hoz képest csupán pár kilót fogy le, akkor kezdett el ugyanis futni, amihez előnyösnek tartotta, ha valamivel kevesebbet kell magán cipelnie. A családi gondok miatt a gyomra is beszűkült, így az első pár kiló valóban könnyedén lement róla. Aztán már képtelen volt megállni a lejtőn. Mindez azonban a betegség során odúig fajult, hogy a sok éhezés, önsanyargatás miatt a lábában az idegek is elkezdtek sorvadni, lesántult. Ezt fizioterápiával szépen helyre rakták azóta, ma már csak akkor érzi meg, ha időjárás-változás van, amúgy sportol és túrázik is.

A perfekcionizmus átka

Fruzsi azt állítja, érzelmileg mindig is labilisebb volt, az iskolában pedig kifejezetten „teperősnek” számított, mindig meg akarta mutatni, milyen sokra képes, az esetleges kudarcokat pedig nagyon nehezen viselte.

Ám a betegség során épp ez a tökéletességre törekvés lett olaj a tűzre, a kitűzött célt, még ha az az önpusztításról is szólt, mindenképpen el akarta érni.

„Ez egy hosszan lefele tartó út, amelyben az ember mindig lejjebb és lejjebb kerül. Mondják, hogy a problémáknál egyszer csak elérkezik a mélypont, ahonnan majd elkezd emelkedni. De az csak nem akart jönni. Olyan szinten belekerültem az agyam saját maga alkotta világába, hogy nem láttam már belőle a kiutat. De van kiút, az ember akaratereje határtalan.” 

Azonban épp ez a bökkenő: az akaraterő. Hiszen ebben a betegségben az embernek a saját akaratát kellene legyőzni, nem kell mást csinálni, csak enni… az mégsem megy. Fruzsi ezt a következő hasonlattal igyekszik illusztrálni: képzeljünk el egy bokszolót a ringben, akivel fizikailag, ott helyben kell megküzdeni. Ehhez képest jön egy láthatatlan betegség, amivel viszont mentálisan kell egy olyan harcban, aminek ki tudja, hol van a vége. A helyzetet az is megnehezíti, hogy a beteg sokáig tagadásban él, nem hajlandó beismerni a helyzetét. Fruzsiban is csak akkor tudatosodott, mekkora a baj, amikor kórházba került. Odáig csupán azt érzékelte, hogy a környezete el akarja venni tőle azt az eredményt, amit nagy keservesen elért, meg akarják változtatni, és nem engedik majd, hogy annyi kiló legyen, amennyit kitűzött maga elé.

A kórházban szembesült vele a nővérkékkel való beszélgetések során, hogy ez bizony olyan súlyos betegség, amibe bele is lehet halni.

Ez a folyamat abból is látszik, ahogy magát definiálta. Eleinte úgy mutatkozott be a csoportos foglalkozásokon, hogy „Katona Fruzsi vagyok, depresszió miatt vagyok itt.” Ez alakult át a beismerésig: „Katona Fruzsi vagyok, evészavarral kerültem be.”

Egy átlagos nap menüsora

„Volt egy kis eszpresszós poharam, abba mértem ki a zabot, azt vízzel felöntöttem, majd összevágtam egy piros és egy sárga almát és belekevertem a zabba. Ennek muszáj volt mindig két színűnek lennie. Ekkor fogtam egy fogpiszkálót, és az almát két ujjal megfogva a fogpiszkálóval lehúzgáltam róla a zabot. Így ettem meg külön-külön. Az volt a célom, hogy egy óráig egyek, de minél tovább tartott, annál inkább sikerélményként éltem meg. Az ebédet általában kihagytam, hacsak nem készített anyukám valami főtt zöldséget. Délután ittam egy nagy tejeskávét, este pedig ugyanígy a két almát ettem egy pohár görög joghurttal. Ennyi.” Húst nem evett, mert félt a zsírtól, de palackozott ásványvizet sem fogyasztott, mert attól félt, a gyártó azért nem írja le, mennyi kalória van benne, mert be akarja csapni.

Mit lehet tenni szülőként?

– kérdezem. „Nagyon sokat számít a betegség kialakulásában, hogy milyen lelkületű az ember” – állítja Fruzsi. „Nekem is biztos családi hátterem volt, a Balatonnál nőttem föl, király életem volt. Aztán egyszer csak jött egy csapás, ami nálam pszichés betegséget okozott. Én úgy látom, megelőzni ezt nem nagyon lehet”. Mégis, milyen árulkodó jelekre érdemes odafigyelni? Értelemszerűen, ha vékonyodik az arca, teste, az is intő jel, de ez fejlődésben lévő kamaszok esetében lehet egyszerű kortünet is. Amellett nagyon sok gyerek (köztük az enyém is) előszeretettel hord vastag, bő cuccokat, kapucnis pulóvert és zsebes gatyát, így az embernek fogalma sincs, hol végződik a ruha és hol kezdődik a gyerek a sok textil alatt.

„Ha bevált rendszer, hogy bizonyos étkezéseket együtt tölt a család, a gyerek mégis az utóbbi időben ilyen-olyan kifogásokkal elmaradozik ezekről, akkor gyanakodhatunk, hogy evészavar lehet a háttérben.

Én magamnak készítettem az ételt, hiszen csak akkor lehettem benne biztos, hogy semmi olyan nem kerül bele, amit nem szeretnék. Plusz hashajtóztam magam, amit ki kellett váltani a patikában. Ezek mind gyanús mozzanatok lehetnek. Nehéz észrevenni az anorexiát is, de a bulimiát még nehezebb, hiszen az nem jár olyan hirtelen súlyvesztéssel, simán lehet, hogy a normális testalkatú gyerek amúgy hánytatja magát. A bulimiás korszakomban olyan jeleket vettem észre magamon, hogy például a fogam kezdte kikaparni a mutatóujjam felületét, annyiszor dugtam le a torkomon. Felpuffadt az arcom a sok erőlködéstől, és idővel a fogaim is tönkrementek. Én napi hét-nyolc hánytatást csináltam a végén, amitől két fogam is kihullott.”

Vigyük be a sulikba is a témát!

Fruzsi szerint hasznos lenne, ha – a drogprevenciós előadásokhoz hasonlóan – lennének szakemberek, akik járnák az iskolákat, és ott az evészavarról, teljesítménykényszerről, másokat a testük megszégyenítésével való bullying káros következményeiről beszélgetnének a diákokkal, tanárokkal. Hiszen a gyerekek nyolc-tíz órát eltöltenek az iskolában, ha odafigyelnek rájuk, ott azért sok minden kiderül.

Ami még megnehezíti az evészavar, depresszió és más mentális betegségek problémáját idehaza, hogy temérdek előítélet veszi körül a hasonló problémákkal küzdőket – állítja Fruzsi. Az ő véleménye is akkor fordult nagyot, amikor bekerült a pszichiátriára, és belátott a kórdiagnózisok mögé is.

„Ott minden ledőlt, amit korábban gondoltam. Én mindenkinek azt mondom, ha egy napot itt töltene, és megismerné, megtapasztalná ezeket a betegségeket az embereken keresztül, a betegek sem félnének beszélni a problémájukról. Akkor más lenne a megítélésük is.” 

Fruzsi története szerencsére jól alakult, öt esztendő küzdelem és kilátástalanság után, egy éve tünetmentesnek mondhatja magát. Apukájával is rendeződött azóta a viszonya. „Megbocsátottam neki. De elfelejteni nehéz.”

Fiala Borcsa

Képek: Katona Fruzsi