–

Vannak azok a típusú emberek, akik mindig rendkívül körültekintően fogalmaznak, nehogy ellentmondásba kerüljenek a környezetükkel. Sosem tennének semmi olyasmit, ami esélyt ad a konfliktushelyzetekre, és amellett, hogy tartanak tőle, hogy drasztikus fogalmazással vagy szokatlan döntésekkel a közvetlen környezetükben haragot vagy ellenérzést válthatnak ki, a számukra teljesen ismeretlen emberekkel is úgy viselkednek, nehogy reszkírozzák a véleménykülönbséget. 

Aztán vannak azok a típusú emberek, akik szeretnek sarkosan fogalmazni, és büszkék rá, hogy állandó ellenvéleményükkel piszkálják mások idegeit. Nekik kimondott céljuk, hogy vitát generáljanak, a kompromisszumkészséget gyengeségnek tekintik, és legyen szó a barátaikról, a családtagjaikról, vagy olyanokról, akikkel csak „helló, szia, mizu” viszonyban vannak, a személyiségük fő aspektusaként egyfajta büszke összeférhetetlenséget közvetítenek, hiszen ők már csak ilyen „antiszoc” arcok.

A legtöbbünk valahol a két véglet között „közlekedik”, és az élettapasztalataink formálják, melyik irány felé dőlünk éppen. De azért valószínűleg mindannyiunkban van egy jó adag mindkét embertípusból. Még szerencse – ugyanis egyik a másik nélkül olyan elképesztően kártékony, hogy nemcsak az emberi viszonyokat, de az egyén személyiségét is lerombolhatja:

semmivel sem jobb vagy rosszabb mindenre és mindenkinek bólogató „szeretetgombócnak” lenni, mint démoni intrikusnak, aki sikerélményként éli meg, ha ellenszenves másoknak. 

De beszéljünk most picit azokról az emberekről, akik értik és érzik, hogy mindkét irányba el-elsodródnak időnként, és egyik sem szolgálja a hasznukat. Megtapasztalták, hogy ha egy kapcsolat kedvéért meggyőzik magukat: „Annyi korábbi szerelem, barátság, munkatársi viszony elcsesződött már azért, mert ingerlékeny és odamondogatós véleményhuszár vagyok, most majd én leszek a kenyérre kenhető igen-ember”, végül visszaüt az önmegtartóztatás, és kizsigerelve érzik magukat. Megtapasztalták azt is, hogy ha befeszültek egy nagy csalódás után, amikor már megint hagyták, hogy minden a másik kénye-kedve szerint történjen, végül még ramatyabbul érezték magukat az újonnan épített páncélban. 

Mindezek után érthető, ha egyre többen kezdik úgy érezni: legjobb volna felgyújtaniuk a telefonjukat, földhöz vágniuk a laptopjukat, majd egy lakatlan szigetre költözniük, ahol senki elvárásainak nem kell megfelelni, és senkivel sem kell beszélgetni – csak hát, mégiscsak társas lények vagyunk, a telefon meg drága volt, így aztán sokkal jobb tudatosan trenírozni magunkat arra, hogy megértsük és megéljük: jó, ha az „alapbeállítás” a kedvesség, de ha valaki elkezdi szívni a vérünket, akkor egész bátran bevehetjük azt a bizonyos képzeletbeli tablettát. 

Jó embernek lenni nem azt jelenti, hogy mindenki szeret minket – abba csak belebolondulni lehet, ha ezt várjuk el a világtól. 

A felelősségteljes kommunikáció nem azt jelenti, hogy csak otthon, a párnánk sarkát harapva sziszegjük el magunknak, mit is gondolunk, érzünk valójában. Mi több, még előnye is van annak, ha időről időre olyasmivel lepjük meg a környezetünket, ami megosztja őket: hála a magasságos égnek, így lassan, de biztosan lemorzsolódnak az energiavámpírok. 

Csodálatos felismerés, amikor az ember egyszer és mindenkorra elfogadja, hogy soha nem lesz elég jó mindenkinek, sőt mindig lesznek olyan megnyilvánulásai és gondolatai, amelyekkel még a hozzá legközelebb állók sem tudnak azonosulni. És mindig lesznek olyanok – akármit teszünk vagy mondunk is –, akik képesek két ellentétes motivációt rásütni: „csak azért mondod ezt, mert most ez a trendi, így akarsz menő lenni” kontra „csak azért mondod ezt, hogy provokálj másokat és botrányt kelts magad körül”. 

A helyes reakció ezekre a vádakra és véleményekre – szerintem – a következő, lélek- és elmefelszabadító mondat: 

„Te így látod, én úgy látom, szíved joga, szívem joga.” 

A kritika súlyától függően persze érdemes kicsit elmerengeni rajta, hogy van-e alapja, de nem afféle önmarcangolásképpen, hanem csak épp annyira, hogy táguljon a horizont, és többféle narratívát ismerhessünk és érthessünk meg. Én gyakran meg is köszönöm az ítélkezést, és azt mondom: „Majd elgondolkozom rajta, és ha javasolhatom, te is gondolkozz el az én véleményemen.” 

Amikor bizonyosan nem érdemes egyetlen homlokráncolást vagy szemöldökfelvonást sem feccölni a másik emberrel való kommunikációba, az az a helyzet, amikor a túloldalról elhangzanak a „hazudsz”, „tudod, hogy nekem van igazam, csak félsz beismerni”, vagy a „soha nem fogod megérteni” jellegű sakk-matt mondatok. Ilyenkor egyértelmű, hogy egészen bizonyosan nem lesz konszenzus. Én ilyenkor azt felelem (mint Dude, azaz Töki A nagy Lebowskiban): „Yeah, well, you know, that’s just, like, your opinion, man”, azaz röviden: „a te véleményed szerint”, és továbblépek. 

Én nem azért szeretek kedvesen kommunikálni és konszenzusra jutni, hogy mindenki szeressen – hanem azért, mert számomra izgalmas küldetés hidakat építeni különféle ideológiák és meglátások között. És mert őszintén hiszek benne, hogy az enyémtől markánsan eltérően vélekedő emberek véleményéből is tanulhatok. 

És nem azért szeretek gondolatprovokáló témákról írni, hogy sokkoljak és bomlasszak, vagy hogy magamra vonjam a figyelmet, hanem mert hiszem, hogy aki kizárólag az időjárásról és celebekről beszél, elfecsérli az emberi életet, megtagadva a lehetőséget a fejlődésre és mások inspirálására, valamint alulértékeli a saját agyi és lelki kapacitását. 

Ám ez csak az egyik ok – van egy ennél sokkal személyesebb indokom is arra, miért beszélek, írok, és nyilvánulok meg úgy, ahogy: amíg én magam mesélek el mindent magamról, senki sem szoríthat sarokba azzal, hogy: „erről bezzeg nem nyilatkoztál”, vagy „azt rebesgetik rólad, hogy…”, esetleg „hiába próbálod titkolni, mindenki tudja, hogy…”. Ha a személyiségem, életem, döntéseim bármely aspektusa olyasféle-fajta, amelyről az ellenlábasok azt feltételezik: remek eszköz volna felhasználni őket ellenem, én boldogan és bátran mesélek helyettük. Például a szexualitáshoz való viszonyról, a cannabishasználatról, a politikai korrektségbe ágyazott kirekesztésről, a járványhelyzet-intézkedésekről, hazafiságról, és minden másról, amiről a legtöbb közszereplő és véleményformáló inkább mélyen hallgat, nehogy kiábrándítson másokat. 

Én legalább annyira szeretek kiábrándítani magamból olvasókat, követőket, mint „megszerettetni magam” velük, sőt sokkal jobban. 

Ha valaki kíváncsi rám, kövessen-olvasson-nézzen azért, aki-ami vagyok, és előbb-utóbb bizonyosan látni fogja a változásaimat, finomodásaimat is. Semmiképpen se azért szeressen, mert elképzelte, hogy én minden élethelyzetben pont olyan vagyok, amilyennek ő elképzelte a tökéletes embert, aki mindenre úgy reagál, hogy az illeszkedjen az ő személyes, jóemberségről alkotott világképébe. 

Azt is mondhatom, hogy időről időre tudatosan és szándékosan „elriasztok” embereket, akik túl közel jöttek hozzám, vagy akiknek irreális elvárásaik vannak engem illetően. Sokkal jobb nekem olyan közegben létezni és alkotni, ahol az esetenként egyeseket elidegenítő megnyilvánulásaimat is pont úgy a kristófságom és emberségem részeiként kezelik és értelmezik, mint a néhányak által „coelhóinak” tartott lelki békémet, vagy a kedves és türelmes kommunikációmat. 

Ahogyan az A. E. Bizottság bölcsen megénekelte: „Mindez én vagyok, jaj, mindent neked adok.” Aztán ki-ki eldöntheti, hogy kér-e belőle(m). Ha nem, az is príma, legalább több marad másoknak.

Steiner Kristóf
A képek a szerző tulajdonában vannak