–

Azok a híres barátságok

Orsi cikke nagyon sarkítva arról szól, hogy a valódi, mély szövetségen alapuló barátság túlnyomórészt férfiakra jellemző. A nők inkább a tevékenységeikhez keresnek maguknak társat, vagyis az számít nekik, hogy legyen kivel kávézni, shoppingolni és pletykálkodni. A férfibarátságok ezzel szemben sokkal őszintébbek, és ezt az is alátámasztja, hogy a történelemben híressé vált barátságok általában férfiak között köttettek.

Első körben az utóbbi állításra reagálnék, mégpedig néhány szép ellenpéldával: ott van mindjárt Marilyn Monroe és Ella Fitzgerald életre szóló szövetsége, amely során a színésznő számos alkalommal kiállt a barátnője mellett, amikor Ellát faji alapú diszkrimináció érte, a jazz királynője pedig az összes magánéleti zűrjében, pszichés és egészségügyi problémájában támogatta Marilynt. De megemlíthetjük Martina Navratilova és Chris Evert kapcsolatát, akik a teniszpályán véres ellenfelek, az életben pedig a leghűségesebb barátok voltak, vagy Susan B. Anthony és Elizabeth Cady Stanton, az 1800-as évek feminista ikonjainak több mint 50 éven át tartó barátságát is. Amellett, hogy már önmagában is szép dolog ilyen hosszú időn át kitartani valaki mellett, az említett nők komoly inspirációul szolgáltak egymás számára a munka és az elvek területén is, ami új dimenziót nyit meg a barátság keretein belül.

Nők, akikre büszke vagyok

Mivel Orsi a saját életéből vett, jószerivel negatív példákat hoz fel a cikkben, én is ezt teszem, csak ellenkező előjellel: nekem ugyanis van néhány olyan nő az életemben, akikkel messze túlmutat a kapcsolatunk a tevékenységekhez való partnerkeresésen. Nincsenek sokan, de ilyen szoros viszonyból kevés is elég. A teljesség igénye nélkül: átéltem már velük betegséget, válást, családtagok elvesztését, külföldre költözést (az a barátság a mai napig virul, bár nyilván ritkábban látjuk egymást, de folyamatosan követjük a másik sorsát), szakításokat, életközépi válságot, gyerekszülést... és még sorolhatnám. Gyakorlatilag nincs az életemnek olyan területe, ahol ne számíthatnék rájuk, és viszont.

Nem tagadom, léteznek olyan kapcsolatok is, amilyeneket Orsi felsorol, és nincs is velük semmi baj, de a cikket lezáró állítással, miszerint a női barátságok gyakorlatilag érdekviszonyok, és ne képzeljünk beléjük ennél többet, bajosan tudnék egyetérteni.

Való igaz: a nőket arra szocializálják, hogy megéljék és kimutassák az érzelmeiket, így a barátságaink is sérülékenyebbek lehetnek, mint a férfiakéi, akik egy csomó problémának a felismeréséig sem jutnak el (nem azért, mert hülyék, hanem, mert nem tekintik problémának ezeket a dolgokat, és ritkán kezdenek gesztusokat vagy pillantásokat elemezgetni, mint mi). Talán szélsőséges állítás, de kicsit olyan ez, mint amikor az idősebbek azt mondják, bezzeg régen ötven évig tartottak a házasságok – arról persze senki nem beszél, mi minden zajlott a legtöbb zárt ajtó mögött. Egyáltalán nem akarok belekötni a férfibarátságokba, de én személy szerint rengetegszer hallottam már olyat, hogy egy véleménykülönbséget két, évek óta barátságban lévő férfi beszélgetés helyett sörözéssel, vagy pedig – komolyan, volt ilyen is – egy kis testvéries bunyóval oldotta meg. Röviden: ha gond van, a barátnők kifakadnak, sírnak és/vagy beszélgetnek, a férfiak pedig megoldják máshogy (hangsúlyozom: egyáltalán nem mind!). Ennek pedig egyenes következménye, hogy a női barátság több hullámhegyen és hullámvölgyön megy át. Orsinak azzal az állításával tehát egyetértek, hogy a női barátság kicsit hasonlít a szerelemhez. Ha összekapok a legközelebbi barátnőimmel, én is úgy érzem, mintha szakítás előtt állnánk. Azzal viszont nem tudok azonosulni, hogy a sérülékenysége folytán értéktelenebb vagy felületesebb volna...

Nem túlzok, ha azt mondom: az életemet köszönhetem a barátnőimnek (és persze néhány fiú barátomnak is). Nélkülük, a finom útmutatásaik, a támogatásuk – és adott esetben –, a korholásuk nélkül nem lennék az, aki vagyok.

Ja, és a cikk még egy részletére reagálnék: soha életemben nem fordult elő velem, hogy egy pasi miatt összevesztem volna a barátnőmmel, pedig van a baráti körömben olyan lány, akivel egyezik az ízlésünk. De én azt tanultam a nagymamámtól és az anyukámtól, akik a maguk módján szintén a barátnőim voltak (a nagyim szerencsére a mai napig betölti ezt a szerepet), hogy férfi sok van, igazi barát viszont kevés. És hacsak nem a nagy ő-ről van szó, valószínűleg megbánnám, ha máshogy gondolkodnék… de valahogy még csak föl se merült ilyesmi, tényleg. Talán, mert annyira alap volt mindig, hogy érzékenyen figyeljük egymást, tudjuk, melyikünk tetszik a pasinak, és a másik magától értetődően félreáll, hiszen, ha nem így tenne, azzal nemcsak a barátságnak, hanem magának is ártana.

Egy szó, mint száz: szerintem léteznek valódi női barátságok, az én legrégebbim már 26 éve tart, és ha jól emlékszem, egyszer sem voltunk együtt vásárolni, viszont egymás életének legfőbb tanúi vagyunk. Én pedig mérhetetlenül hálás vagyok ezért...

Kalapos Éva Veronika

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/FlamingoImages