„Mi lesz, ha a randi közben elkap a pánik?” – Párkapcsolatban egy pánikbeteggel

–

Fél hét van, ami azt jelenti, hogy másfél óra múlva indulnom kell. Törölközőbe csavart vizes hajjal, kezemben szempillaspirállal bámulom magam a tükörben. Nem mozdulok, de látom, hogy az ujjaim remegnek. Már csak egy óra húsz percem maradt, és ez idő alatt valahogy meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy kimegyek a lakásból és randizni fogok egy sráccal. Pillangókat kéne éreznem a hasamban, de nálam csak az előbb lenyelt pesztós tészta mocorog, romantikus csókjelenetek helyett pedig egy katasztrófafilm forgatókönyve lebeg lelki szemeim előtt. Izzadni kezdek, émelygek és szédülök.   

Mi lesz, ha leblokkolok, és nem bírok megszólalni?

Mi lesz, ha a randi közben elkap a pánik, és elájulok? Mit gondol majd rólam? Kétségbeesik? Vagy teljesen hülyének néz? A jó öreg ördögi kör.

A gondolattól, hogy bepánikolhatok, máris pánikolni kezdek. Nem akarok menni. Talán jobb lenne, ha lemondanám. És hopp, már be is indult a kifogásgyár: inkább takarítanom kéne, van még pár befejezetlen cikkem, elmaradtam a beadandókkal. Külső szemlélőként pontosan látom, mennyire komikus ez az előjáték, amit minden randi előtt végigcsinálok. Ráadásul a tapasztalat sem igazol: a találkozóim nagy része jól sikerül, mégis úgy indulok útnak, mintha a saját kivégzésemre váltottam volna jegyet – a VIP-szektorba. A legjobb barátnőm telefonon, a Frontin a táskámban kísér.

Korábban már írtam a pánikbetegségről, azonban minél többet mesélek a témáról, annál kimeríthetetlenebbnek érzem. A pszichés zavar ugyanis az élet minden területére kihat: legyen szó iskoláról, álláskeresésről, párkapcsolatokról vagy barátságokról, minden interperszonális kapcsolatban „kívülálló” vagyok kicsit, és előbb-utóbb „színt kell vallanom”. Nagyjából kétszáz lemondott baráti program és randi után baromira elegem lett. Temérdek kellemetlenség, füllentés és félreértés után úgy döntöttem, nyílt lapokkal játszom. Azt vettem észre magamon, hogy ha a másik fél tisztában van a helyzetemmel, és elfogadja azt, én is sokkal nagyobb biztonságban érzem magam mellette.

A coming out

Hosszas tanakodás után egyetlen megoldást tudtunk kitalálni a pszichológusommal: minél előbb el kell mondanom, mi a helyzet velem. Hú, de nevetséges ez így leírva! Mintha azt kéne bevallanom, hogy amúgy köröz a rendőrség. Egyáltalán, mikor hozzam fel? Most tényleg szakítsam félbe a srácot, miközben a jövőbeni terveit ecseteli?

Arra a mai napig nem sikerült választ találnom, mikor és hogyan érdemes ezt tálalni, viszont szerencsére eddig bárkinél hozakodtam elő vele, megnyugtató reakciókat kaptam.

A férfiak nagy része az első perctől támogatóan állt hozzám – ha nem értettek, kérdeztek, ha értettek, biztattak. Ám minden jóindulat ellenére, a többségük nem tudta, mit jelent ez a gyakorlatban, hogy mivel kell majd megküzdenie nap mint nap, ha egy párt alkotunk.

Énhatárok

Tapasztalatból mondom, hogy a krónikus szorongás nemcsak az elszenvedő, hanem a környezete életét is megnehezíti. Eddig három kapcsolatomat tette tönkre pszichés zavar: kettő a pánikbetegségem miatt, egy pedig a volt párom depressziója miatt ment gajra. De bármilyen szarul is hangzik, utólag hálás vagyok mindháromért, ugyanis ez a tanulópénz kellett ahhoz, hogy negyedszerre már felismerjem a vészjósló jeleket. Elmesélem, mire jöttem rá.

Amikor padlón vagyok, és átveszi az irányítást a pánik, csak befelé tudok figyelni. A nap huszonnégy órájában monitorozom a rám leselkedő „veszélyt”, minden receptorom a „túlélésre” összpontosít. Márpedig, ha az ember éppen az életben maradásért küzd (vagy legalábbis azt hiszi), aligha jut energiája a párkapcsolata gondozására.

Egy depresszióval, vagy súlyos pánikkal küzdő ember nehezen veszi észre, hogyan torzítja el a kapcsolati dinamikáit a kétségbeesés, és hogyan borulnak fel a szerepek.

A legfontosabb dolog, amit a félresiklott viszonyaimból megtanultam, hogy még a legmélyebb állapotomban is önvizsgálatot kell tartanom, és elsősorban saját magamban kell megtalálnom a biztonságot. Bármilyen odaadó a párom, adódhatnak olyan helyzetek, amikor nem lesz velem – éppen ezért fontos, hogy egyedül is „harcba tudjak szállni”. Szintén elengedhetetlen, hogy meghalljam az ő jelzéseit, hiszen, ha segítséget várok, cserébe nekem is adnom kell. A szerelmemtől (ideális esetben) elfogadást, empátiát és támogatást kapok, részéről pedig – úgy gondolom – teljesen jogos elvárás, hogy mindent megtegyek a gyógyulásomért, és a lehető legnyíltabban kommunikáljak arról, min megyek keresztül. Ezzel ugyanis nem csak magamnak, de a párkapcsolatnak is beadom a túléléshez szükséges adrenalin-injekciót.

És hogy mit értek nyílt kommunikáció alatt? Azt, hogy a rettegett „coming outnál” nemcsak azt mondom el, milyen latin szó szerepel a pszichiátriai kórlapomon, hanem azt is, hogy ez mit jelent.

Hogy lesznek napok, amikor nem tudok kikelni az ágyból.

Lesznek napok, amikor minden ok nélkül sírva fakadok, és könyörgök az utcán, hogy menjünk haza.

Lesznek napok, amikor csuromvizesen, hiperventillálva ébredek mellette.

Lesznek napok, amikor fulladozva hívom, hogy jöjjön értem a világ végére, mert nem tudok felszállni a trolira.

Lesznek napok, amikor nem tudok elmenni vele koncertre, házibuliba, a barátaihoz.

Lesznek napok, amikor nem leszek vicces, szexi és közvetlen.

Lesznek napok, amikor még a sarki közértbe is el kell kísérnie.

Viszont lesznek olyan napok is, amikor a világ legviccesebb, legaktívabb, legizgalmasabb barátnője leszek, aki világ körüli utat tervezget, és az ágyon ugrálva üvölti a kedvenc dalszövegeit.

Azt sajnos nem tudom megígérni, hogy az utóbbi lesz túlsúlyban, azt viszont igen, hogy nyíltan kommunikálok az érzéseimről, hogy folyamatosan küzdök, és dolgozom a gyógyuláson, hogy terápiára járok, és hogy megpróbálom minél kevésbé rárakni ezt a terhet.

A mi megoldókulcsunk

A párom is azok közé tartozik, akik az első perctől fogva segítőkészen álltak hozzám, de valójában fogalmuk sem volt róla, mit vállaltak. Azonban ő nem az a típus, akire könnyű ráijeszteni. Éjszakákba nyúlóan beszélget(t)ünk arról, mit élek át egy roham során, és milyen okok idézhetik elő, ő pedig eminens diák módjára figyel, tanul, kérdez. Következetes és biztos támaszként áll mellettem, és folyamatosan megerősít abban, hogy önállóan is képes vagyok szembenézni a rohamokkal. És láss csodát: tényleg így van.

A pánikroham intenzitása esetenként változó. Van, hogy pár mélyebb lélegzetvétel és egy kis meditáció segít, de az is megesett már, hogy mentőt kellett hívnom.

Éppen ezért nehéz egyértelműen megállapítani, mi segít, de a barátom kitalált pár apró „játékot”, amik az enyhébb szorongásoknál mentőövet jelentenek nekem.

Ilyen például a „dúdolós”: ha észreveszi, hogy feszültté válok a villamoson, fejhangon/csak magánhangzókkal/vagy valami más torzított módon dúdolni kezd slágereket, nekem pedig fel kell ismernem, mit. Ha kitaláltam, én következem. Ehhez hasonló a „hárombetűs”, amikor olyan szavakat alkotunk három betűből, amikben csak egy hangot változtatunk meg.

Ha ez nem válna be, a meditációból jól ismert technikákat hívjuk elő: fülhallgatót tesz a fejemre, hogy ne halljam a zajokat, majd összehangoljuk a légzésünket, és közösen, „körkörösen” veszünk mély levegőket. Súlyosabb esetekben, amikor mozogni és beszélni sem tudok, zacskóba lélegzem, de az is segít, ha vizes törölközőt tesz a fejemre és besötétít a lakásban.

Ez persze csak néhány a több ezernyi technikából, és könnyen meglehet, hogy ami nálam beválik, az másnál eredménytelen. Éppen ezért nem a saját módszereimet reklámozom, inkább csak azt szeretném megmutatni, hogy a pánikbetegség és a szerelem igenis megfér egymás mellett.

Ha tehát – hozzám hasonlóan – attól félsz, hogy a pszichés zavarod miatt nem vagy alkalmas a párkapcsolatokra, emlékeztesd magad a következőre: azt, amit a csomagodban hordasz, nem te választottad, viszont te döntöd el, hogyan viszonyulsz hozzá.

Ha pedig tabusítás nélkül, önreflexíven éled a mindennapjaidat, a párod sem a „problémás”, „neurotikus” nőt látja majd benned, hanem azt a harcost, akinek bármikor kész segítő kezet nyújtani.

Takács Dalma

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images