Olivér tegnap reggel hazament. 67 napot, 14 órát és 23 percet töltöttünk együtt. Azt kérdezik a barátnőim, mi lesz most. Nem tudom. Ez elég bonyolult. De kezdjük az elejéről!

Olivérrel egy intenzív nyelvtanfolyamon ismerkedtem meg 2014-ben. Aztán évekig nem találkoztunk, ő el is költözött külföldre. Múlt nyáron viszont ott volt a tanfolyamos találkozón. Utána összefutottunk néhányszor. Miután visszament, folytattuk a beszélgetéseket. Karácsonykor megint itthon volt, újra találkoztunk. Megcsókolt. Én is őt. Visszautazott. Folytattuk a beszélgetéseket. Februárban kapott itthon egy állást, megkérdezte, járnék-e vele, ha hazajön. Igent mondtam. Március 17-re szólt a repülőjegye, de az albérlete akkor még nem volt átvehető állapotban. Március 23-ra ígérték. Megbeszéltük, hogy addig, vagyis egy hétig nálam lakik. Mindent előkészítettem, olyan tisztaság és rend volt a lakásban, mint még soha. Tagadhatatlanul izgatott voltam. 

Március 15-én kaptam egy üzenetet az irodából, hogy másnaptól home office-ban vagyunk. Különösebben nem bántam a dolgot, sőt, kicsit még örültem is. Nem kell reggelente elrohannom, és nem megy el vagy egy óra, mire hazaevickélek. Olivér meg úgyis csak áprilisban kezd az új helyen. Szinte láttam magam előtt, ahogy az ágy melegéből kibontakozva átülök a gépemhez, hogy a munka befejeztével visszadőljek mellé. Persze íróasztalom nem volt, de úgy gondoltam, majd lepakolom a komódot, és odahúzok egy széket a konyhából. Aztán eszembe jutott, hogy jól jönne egy fejhallgató is. Elszaladtam az egyik áruházba, ahol kígyózó sorokban álltak az emberek, felszerelkezve számítógéppel, kamerával, és naná, fejhallgatóval. Az utolsó darabot sikerült megcsípnem. Egyórás sorbanállás után úgy döntöttem, veszek még ezt-azt a meglepetés vacsorához. Mégis csak New Yorkból érkezik! Az üzletbe érve olyan látvány fogadott, mint amikor hatalmas hurrikánra készülő embereket mutatnak a tévében. Sarkon fordultam és hazamentem. Másnap nyitáskor visszatértem, hogy még munka előtt bevásároljak.

Délután vettem észre, hogy írt Olivér. Szerencsére felszállhat még a gépe, de ha hazajött, két hétig karanténban marad a biztonság kedvéért. Azt kérdezte, menjen-e inkább a szüleihez. Szó sem lehet róla, válaszoltam neki.

Még jól is elsülhet dolog. Mintha egy romantikus filmben lennénk! 

18:23-kor landolt a gépe. Bepakoltuk az autómba a holmiját, amiből nem volt kevés. Fél kilenckor már az asztalnál ültünk a gőzölgő lasagnével a tányérunkon. Hozott bort, ami szerencsére épségben megúszta a repülést, úgyhogy azt iszogattuk. Még soha nem járt nálam, ahogy én sem nála. Láttam, hogy feszeng, így megmutattam a csak neki vásárolt ikeás papucsot, a bontatlan fogkefét és a bögrét, amire a Keep calm, sleep on feliratot nyomták. Azt mondta, eléggé kimerült, ha lehet, lezuhanyozna. Ennyi volt, gondoltam, nemhogy romantikus film nem lesz ebből, de még egy béna vígjáték sem. Fél órát töltött a zuhany alatt, miközben én még kétszer újratöltöttem a poharamat. Arra gondoltam, beteszem a harapásemelőmet és lefekszem a kanapéra, amikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és megjelent Olivér. Lehet, hogy a kiváló ötdolláros bor tette, vagy a kiáramló sűrű, illatos pára, de már semmi kedvem nem volt aludni. 

A következő két hét maga volt az álom. Eszünkbe sem jutott, hogy Olivér esetleg beteg, az egész járványpara mintha az ajtón kívül rekedt volna. Szerencsére a szomszéd srác futár az egyik áruházban, így a bevásárlást megúsztuk, a szüleinkhez pár naponta bejelentkeztünk, én továbbra is dolgoztam, de a nap nagy részét egymással töltöttük. Volt az a film, amiben Brooke Shields felfoghatatlanul fiatal és valami szigeten vannak, hát, nagyjából ez ment nálunk is. Csak tengerpart helyett a garzonomban. 

Ám amikor két hét után először mentünk el boltba, valami megváltozott. A maszkok, a gyanakvó tekintetek, a kiírások, olyan volt az egész, mintha egy hosszú álomból egy másik bolygón ébredtünk volna.

Megbeszéltük, hogy Olivér nálam marad. 

A következő hetek kicsit feszültebben teltek. El kellett kezdenie dolgozni, és nekem is egyre több feladatom lett. Fülhallgatót már nem tudtunk szerezni, de egy kisasztalt sikerült megcsípnünk. Mindössze tíz utcányit kellett autóznunk érte, és nem is került sokba. Az elhelyezésével ugyan volt némi nehézség, de egy délután alatt kitaláltuk, hogy férünk el. Innentől felváltva főztünk, és este hatig nem beszélgettünk. Utána viszont miénk volt az éjszaka. Április közepén átautóztunk Olivér szüleihez, akik az ajtó elé hordták ki a cuccait, amiket átcipeltünk hozzám, mert kellett neki ez-az. Például a gitárja. Napi egy-két órát pengetett. Olyan szexi volt! Aztán feltűnt, hogy ugyanazt játssza újra és újra. És újra. Kicsit zavart. Majd nagyon. Elhatároztam, hogy amíg ő zenél, elmegyek futni. Megkerestem az ezeréves futócipőmet, és kissé félve, de elhagytam a lakást. Először egyetlen kört futottam a háztömb körül. Majd meghaltam. Másnap szintén.

A harmadik napon beláttam, hogy utálok futni, így attól kezdve futás helyett a barátnőimmel beszéltem telefonon. Futócuccban, a házak körül körözve. Így teltek az esték.

Május elején egyik reggel arra ébredtem, hogy Olivér a vécén ül, aminek tárva-nyitva az ajtaja. Becsuktam. Amikor kijött, láttam, hogy ott itta meg a kávéját. Még aznap megjegyeztem, hogy le kellene vágni a haját, mire úgy megsértődött, hogy órákig nem szólt hozzám. A kaját elégettem, ő meg összetörte a kedvenc poharamat. Másnap beszélt először az előző barátnőjéről, én meg elmeséltem neki egy rossz élményemet. Utána filmet néztünk. Észrevettem, hogy közben cicceg. Észrevette, hogy rágom a körmömet. Feltűnt, hogy felemás zoknit hord. Kifigyelte, hogy visszarakom a hűtőbe a töküres tejesdobozt. Május közepére mintha aknamezőn jártunk volna. Megkérdezte, mit gondolok, mikor lesz vége a karanténnak, de igazából azt kérdezte, mikor költözhet már el. Megbeszéltük, hogy a következő héten átcuccol az albérletébe. 

67 napot, 14 órát és 23 percet töltöttünk együtt. Fogalmam sincs, hogy mi lesz. Azt hiszem, vagy elválunk, vagy elkezdjük az elejéről. Talán elhívhatnánk egymást randizni. Majd, ha már lehet.

Maksai Kinga

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images