–

Ha az ember elmélyed a kognitív pszichológiában, különös tekintettel a gondolkodást torzító hatások szakirodalmában, akkor rádöbben, valójában fogalma sincs arról, mit miért csinál.

Döntéseinket sokszor prekoncepciók, régi emlékek lenyomatai és következtetései alapján hozzuk meg, nem a valós, aktuális helyzetet objektíven értékelve.

Mondok egy példát.

Egy embert rendszeresen csalt a szerelme. A kapcsolatnak ezért vége lett, emberünk szíve összetört. Nagy nehezen összekaparta magát romjaiból, és idővel új párt talált. Aki időnként elfelejt telefonálni, hogy későn jön haza, mert elhúzódott egy tárgyalás.

Szinte kizárt, hogy ezt a szituációt az egykor szétalázott, megvezetett szerelmes le tudja hasítani a múltról, és ne kapcsoljon be a vészcsengő a fejében függetlenül társa jellemétől: „megint át fognak verni, aranyom, ha nem vagy résen!”

Kérdés, hogy milyen hatással lesz az új kapcsolatra a régi szenvedés okozta elemi bizalmatlanság  

Ez a programhiba vagy inkább -sajátosság elménk alapvető működéséből következik: képes a memóriánkban raktározott régebbi információk, tapasztalások alapján reagálni egy helyzetre, nem kell az elemzést, értelmezést mindig az origótól kezdeni.

De a dobbantó jókora akadály is lehet előttünk, ha például nem ismerjük fel, hogy ez most nem az a helyzet, és a gyors reakció miatt bizonyos lényegi részleteket nem vettünk figyelembe.

Például azt, maradva az előbbi példánál, hogy a késő nem feltétlen hűtlen, lehet, hogy csupán hajlamos belefeledkezni a munkájába, viszont a féltékenykedést nagyon rosszul tűri, mert nem adott soha semmilyen alapot a gyanúsítgatásra – az az elődje volt, aki azért maradt ki, mert szeretője volt.

A gond az, hogy hajlamosak vagyunk egy helyzetben azokat az új infókat kimazsolázni, amelyek a meglévő meggyőződéseinket, hiedelmeinket erősítik, és figyelmen kívül hagyni azokat, amelyek megkérdőjelezik azt, amit korábban gondoltunk.

Mert kipiszkálni egy-egy fix panelt a gondolkodásunkból macerás.

És elbizonytalanít önmagunkban, hisz csak nem tévedhettünk ekkorát!

Így van ez az előítéleteinkkel, babonáinkkal, attitűdjeinkkel kapcsolatban is. Ha valamiről véleményünk van, azt nem szívesen vizsgáljuk felül.   

A „jeleket” is e logika mentén értelmezzük. Azokat vesszük észre, amelyek illeszthetők meglévő emlékekhez, tapasztalatokhoz, gondolatokhoz. Amikor az élet „rejtett”, fontos üzeneteit keresgéljük, akkor valójában a saját személyiségünkhöz, emlékeinkhez képest vizsgálódunk: új puzzle-darabokat próbálunk illeszteni a fixek közé, amiket már nem nagyon akarunk mozdítani, hiszen személyiségünk részét képezik, megcsontosodtak.    

„Mama, most akkor nem is fogunk nyaralni?” – Egynapos és instant nyári programötletek gyerekekkel

WMN Life – 2020. július 10. – TF

Hallgass a megérzéseidre?!

De sokszor mondjuk! Szerelmi ügyek kapcsán is…

De mit jelent ez a mondat valójában azon túl, hogy tetszetős?

Egy stratégiát jelent.

Egy utat.

Azt, hogy szembesülünk egy problémával, és nem szedjük szét atomjaira, nem elemezzük pontról pontra, nem logikus következtetések láncán megyünk végig, nem ásunk a probléma mélyére, hanem az alapján döntünk, hogy mit érzünk épp helyesnek. A válasz úgymond a semmiből jön, ami persze nem igaz, az agyunk szüli természetesen, de jobban hangzik persze, hogy megvilágosodtunk, beugrott a megoldás, súgtak a felsőbb erők, a hatodik érzék, megcsókolta homlokunkat a múzsa, kinek melyik verzió szimpatikus, válassza azt!

A tudomány heuréka-hatásnak hívja a jelenséget, a köznyelv AHA-élménynek.

A heurisztika a módszeres gondolkodás ellentéte, egyfajta „fogjuk rövidre”-metódus.

Használjuk is valamennyien nap mit nap, energiát és időt spórolunk meg azáltal, hogy vannak konzerv-válaszaink bizonyos helyzetekre.  

Az egyik legjellegzetesebb típusa az úgynevezett „elérhetőségi heurisztika”. Ne ijesszen meg ez a nyakatekert kifejezés, izgalmas jelenségről van szó, és mindjárt elmagyarázom, olvass csak tovább!

Ha valami már megtörtént velünk, ráadásul nagy hatással volt ránk, akkor könnyen felidéződik, beugrik egy hasonló helyzetben. A helyes kockázatelemzésben pedig olykor segít, olykor nem.

Ha egy bizonyos ételtől nagyon rosszul lettünk egyszer, lehet, hogy jól járunk, ha többé nem próbálkozunk vele.

De a korábban emlegetett ember, aki a párját rossz emlékei alapján vádolgatja hűtlenséggel, szintén az elérhetőségi heurisztikát alkalmazza: a késésről a szerető szó ugrik be neki azonnal (érthető módon), ami megmérgezheti az új kapcsolatot, amennyiben téves következtetés aktuálisan.    

Egy helyzetet gyakorta azon tapasztalatok alapján ítélünk meg, amelyeknek emléke legelőször beugrik. És naná, hogy azok jutnak eszünkbe elsőként, amelyekhez a legintenzívebb érzések kötődnek! És attól még könnyen lehet, félrevisznek…

A heurisztikákat legtöbbször akkor alkalmazzuk, amikor nincs időnk, módunk vagy kedvünk új információk begyűjtésére, ezért csak a meglévőkre támaszkodunk, nem is biztos, hogy a sajátjainkra. Igen-igen, sokszor születnek az „ötven fölött lehúzhatod a rolót, úgyse találsz senkit magadnak”, a „hasán keresztül lehet megfogni a férfit” , akit amúgy meg úgyis a „farka irányít, olyan, mint a többi” típusú általánosító, össztársadalmi közhelyek.

Olykor észre sem vesszük, hogy a legelemibb, automatikus válaszaink teszik lehetetlenné az elmozdulást a holtpontról! 

Vagy a rögeszméink.

Tegyük fel, hogy láttunk mostanában pár rémisztő dokumentumfilmet repülőgép-balesetekről. Bizonyára eszünkbe fognak jutni a drámai képsorok, amikor a családunkkal csekkolunk be egy járatra. Féltjük őket. Annyira, hogy az is lehet, inkább autóval megyünk a látottak hatására. Annak ellenére, hogy sokkal többen halnak meg statisztikailag az autópályákon, mint lezuhant gépek fedélzetén. De a döntés nem logikus, nem a statisztika és az átgondolás szülte, hanem a heurisztika.  

Amely azt is befolyásolja például, milyen emberbe habarodunk bele

Bizony, megeshet, hogy egy választás teljesen illogikusnak tűnik, mégis belekezdünk egy viszonyba, aminek semmi értelme, mert nem illünk össze, mert nagy áldozatokat kíván másoktól, és ellentétes a saját érdekeinkkel is akár. De valami húz a másik ember felé, és nem tudunk vagy nem akarunk ellenállni ennek az erőnek. Megint csak a „megérzés”, az intuíció mondott igent a józan ész helyett, ami persze jól is elsülhet, ez egyáltalán nem kizárt.

Viszont megtörténhet az is, hogy fordított helyzetbe kerülünk: visszautasítunk valakit kapásból, esélyt sem adunk neki, mert „nem stimmel a kémia”. Ítéletet alkottunk felette, esetleg már azelőtt, hogy kicsit jobban megismertük volna. Lehet, hogy az agyunk azt jelezte vele kapcsolatban: veszélyes. Mert, mondjuk, hasonlít valakire, aki bántott minket. Vagy bántott valaki mást, és a történet belénk égett. 

Képünk illusztráció - Forrás: Getty Images

Ezt amúgy reprezentativitási heurisztikának is szokták nevezni

Ez azt jelenti – megint csak ne fuss világgá a kifejezés hallatán, kérlek, inkább figyelj! – hogy csomószor elhamarkodott következtetéseket vonunk le valakivel kapcsolatban, mert felismerni vélünk benne egy bizonyos személyiségtípust, akivel már volt dolgunk.

Vagyis két ember (vélt?) hasonlósága alapján úgy gondoljuk, egyformán is viselkednek adott helyzetben.

Ha például kapcsolatban voltunk egy másik nemzet fiával-lányával, akkor egy következő találkozásnál jellemzően rögvest alul- vagy felülértékeljük az illetőt attól függően, hogyan viselkedett velünk az elődje. Lehet, hogy erőfeszítéseket sem teszünk az alaposabb megismerésre, hanem azonnal faképnél hagyjuk, mert, mondjuk, tartunk tőle. Így aztán nincs esélye a korábbi rossz élmények (vagy másoktól örökölt rossz „hírek”, értesülések) felülírásának, marad a „bug” a fejünkben. Így születnek különben a mindenféle előítéletek. 

De a „bugok” miatt történhet az is, hogy elénk sodor az élet valakit, aki felidéz egy másik személyt, akit szeretünk, és ez oxitocin-löketet indít el a szervezetünkben, ami, ugye, többek közt a kötődésért felelős hormon. Ösztönösen bízni kezdünk benne, és persze nem biztos, hogy jól tesszük.

Minden gondolat, ami erős érzelmet, félelmet, vágyat hív elő, könnyedén legyűri a rációt.

De a késztetést is, hogy alaposabban utánajárjunk dolgoknak, megvizsgáljuk, igaz-e, amit gondoltunk elsőre.

No de mit tegyünk, hogy ne (annyira) verjük át saját magunkat?

Elliot Aronson, amerikai szociálpszichológus, A társas lény című könyv szerzője azt mondja, amikor egy új információ vagy tapasztalat ellentmond a korábbi elképzeléseknek, akkor szorongást érzünk, feszültséget (ezt a tudomány kognitív disszonanciának nevezi). Elménk ezt a stresszt gyakorta nem józan belátással igyekszik csökkenteni (hisz akkor azt is be kellene látni, hogy tévedtünk, elszúrtunk, benéztünk valamit stb, ami még több feszültséget generál). Úgyhogy nem írja felül a korábbi információt, hanem az újat degradálja. Vagy figyelmen kívül hagyja simán.

Bezárt a cukrászda? Sebaj, biztos csak megfájdulna a torkom a fagyitól.

Nem jött össze egy kapcsolat? Nem is kellett igazán!

Elhagyott? Meg se érdemelt!

Nem való hozzám? Nem érdekel!

Ez a fajta gondolkodás nagyon emberi, mindannyiunkra jellemző többé-kevésbé.

Ha ezt tudjuk, és időnként vesszük a fáradságot, hogy felülvizsgáljuk a saját, sűrűn hangoztatott véleményünket, jellegzetes mondatainkat, szófordulatainkat, viselkedésünket egy-egy helyzetben, és nem csak mindig a többi embert elemezzük magunkban, hogy vajon mit miért csinálnak, akkor nagyon érdekes felfedezéseket tehetünk, és talán életünk egyik-másik fontos konfliktusa oldódhat meg talán számunkra is meglepő egyszerűséggel.   

Mondok egy példát.

Egy pár minden veszekedésében előkerül előbb-utóbb egy múltbéli sérelem. Amikor pedig előkerül, azonnal elmérgesedik a vita. Az a régi nagy harag ugyanis azonnal feltekeri a hangerőt. És már nem is arról van szó, ami miatt szóváltásba keveredtek eredetileg, hanem megint azt a fájdalmas, régi sztorit rágcsálják.

Sokszor tudat alatt azért hívja be valaki a régi sérelme(ke)t, mert érvként szolgálnak a másik hibáztatásához, megerősítik a hitet abban, hogy joggal esett neki, hisz akkor is milyen rémesen viselkedett.

És ha már viták, akkor essen szó arról is, hogy amikor érvelünk, meglehetősen részrehajlóak vagyunk: mint a szenteknek, ugye, a mondásban, magunk felé hajlik a kezünk. Azaz sokkal könnyebben beugrik, hogy mi magunk milyen áldozatokat hoztunk a kapcsolatért, mi mindent tettünk, tűrtünk el, mint a másik erényei, jó cselekedetei.

A „te/én mindig” illletve „soha” kezdetű mondatok például jellemzően tartalmaznak efféle részrehajlást.

Érdemes résen lenni tehát.  

A „megérzések” kapcsán is! Szuper, hogy vannak, sokszor segítenek, de nem szabad kritikátlanul hinnünk nekik. Meg kell próbálni kontroll alatt tartani a reakcióinkat, különben az elménk könnyedén elnavigál bennünket a valódi megoldástól. Az intuíció segítheti egy helyzet megértését, de nagyon félre is vihet.

Nem árt tudatosítani, mik azok a dolgok, amik jellemzően elszédítenek minket. Tudható például, hogy ha valamivel kapcsolatban erős érzelmeink vannak, akkor – figyelem!!! – a valóság ezzel a témával kapcsolatban könnyen torzulhat bennünk, hisz a narrátor, a történetmesélő a saját félelem, düh vagy a vágy.

Ha pedig döntenünk kell egy fontos kérdésben, nem biztos, hogy az először beugró (tehát az agyunkban valószínűleg indulatokhoz kapcsolt) információkra, intenzív élményekre, dühös érvekre kell leginkább figyelni! Olykor a szelíd hangok, a leghétköznapibb emlékek regisztrálása visz közelebb a megoldáshoz.  

 Kurucz Adrienn

  

Forrás: ITT, ITT

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images