Múlt péntek délután kaptam a szerzői oldalamra egy levelet, amelyben egy kedves és megtisztelő kérést intéztek felém. Mivel éppen akkor értem haza a családomhoz vidékre, akiket csak ritkán látok – néhány havonta van csak alkalmam hazamenni –, meg péntek volt amúgy is, ezért úgy voltam vele, hogy majd hétfőn válaszolok. Nem történik semmi ezalatt a hétvége alatt, bátorkodtam gondolni, ennyit várhat. Másnap délelőtt, amikor újra csekkoltam a szerzői oldalam (hétvégén ritkán szoktam, próbálok nem folyton ott lógni), észrevettem, hogy az üzenet feladója írt még egy üzenetet, amiben a következőképpen tett helyre: „Kedves Éva! Következő könyve szóljon a tiszteletről és az alázatról, mert én még az utolsó kisnyugdíjasnak is válaszolok, hiszen tudom, hogy mennyit jelent neki”.

Mondanom sem kell, elöntött a düh. Olyan feldúlt lettem, hogy mérgemben magyarázkodni kezdtem, éppen hol vagyok, mit csinálok, pedig nem kellett volna, hiszen nem tartozom elszámolással, egy idegennek végképp nem.

A magyarázkodásomra aztán a következő reakció érkezett: „Látja, mégiscsak volt ideje válaszolni.”

Erre persze már nem reagáltam, és nektek se írom le, mit gondoltam, és hogyan éreztem magam utána. 

Két, több tízezer követőt számláló közösségi oldalam van. Mindegyiknél fel van tüntetve az e-mail címem, amelyen elérhető vagyok. Mindkét közösségi oldalra lehet privát üzenetet is írni, továbbá kommenteket, amelyekre szintén illik reagálni.

Igen, illik. Ahogyan illik válaszolni a levelekre is.

De ezekből a levelekből elképesztő mennyiségű érkezik, és van közte olyan, amire soha az életben nem lesz időm válaszolni. Van olyan is, amit észre sem veszek, mert elveszik a spamek között. Van olyan, amire tilos választ adni, mert sértegetést, kioktatást, a jóédesanyámba való elküldést tartalmaz. Van aztán a megszámlálhatatlan, sok kedves levél, amik eltöltik melegséggel a szívem, és vannak azok, amikben segítséget kérnek. 

Ez utóbbiakat, ha tehetem (értsd: észre is veszem), előre veszem és azonnal megpróbálok visszaírni. (De ez nem mindig sikerül.)

Átlagosan hetente nyolcvan levelet kapok. Heti szinten jelentkezik olyan, aki azt szeretné, ha megírnám a sztoriját. Heti szinten jön olyan, aki szeretné, ha megírnám az életét. És havi szinten akad olyan, aki nem érti, hogy nem fogom a történetét megírni, hiába kéri újra meg újra. 

Hetente van olyan is, akinek nem tudok segíteni, mert a legtöbb orvosom számát már nem adhatom ki, sem a terapeutáét, akiről az egyik tévéműsorban beszéltem, és azóta mindenki az ő elérhetőségét akarja. D. Tóth Kriszta telefonszámáért is rendszeresen zaklatnak, az övét sem adhatom meg, és sajnos nem, a WMN nem az enyém, még akkor sem, ha kicsit a sajátomnak tekintem. Továbbá a főszerkesztője sem én vagyok, ezért továbbra is csak azokat az anyagokat lehet rajtam számon kérni, amiket én írok. 

Lehet, hogy nem kellene tovább ecsetelnem: képtelenség ennyi levélre válaszolni. Gondolhatja bárki, hogy bunkó, hálátlan, tuskó vagyok, de akkor sem vagyok rá képes. A nap pontosan ugyanannyi órából áll nekem is, mint másnak, és kvázi két munkahelyem van, hiszen nevezhetjük a könyveim kiadóját is annak, a WMN-re pedig heti három cikket írok, és én vezetem a közösségi oldalakkal kapcsolatos munkát is, ami további két nagy közösségi platform irányítását jelenti. 

Tegnap épp Krisztával beszélgettünk arról, hogy az emberek mennyire magától értetődőnek veszik, hogy ha kérnek valamit, akkor te eldobsz csapot-papot, félbehagyod a munkádat, és rohansz a segítségükre. Nem értik, miért nem fér bele az idődbe még az is, válaszolj, hiszen „az csak öt perc, igazán semmiség”. De azt sem értik, hogy miért nem tudsz velük meginni egy kávét, hiszen „az csak egy kávé”. 

Félre ne értsetek, ez nem panaszkodás. Örülünk a munkánknak, az életünknek, hogy azt csináljuk, amit szeretünk, viszont az utóbbi időben eljött az az állapot, amikor már nem tudok több információt, kérést befogadni. Egész egyszerűen nem megy, képtelen vagyok rá, nem mozdulnak a végtagjaim, az agytekervényeim blokkolódnak, nem jön be több infó. 

Jó lenne sokkal jobban menedzselni a dolgaimat, de van úgy, hogy az ilyesmit közben tanulja meg az ember, nem rázódik bele egyből. 

Van olyan is, amikor egész egyszerűen nem fér bele. 

Olyan meg pláne, amikor nem csak azon múlik, hogy rossz szervező vagyok-e. 

Hanem például azon is, hogy nem tudok nemet mondani.

Bármennyire is szeretném vagy szeretnénk, bármennyire is van lelkiismeret-furdalásom miatta, de úgy elfárad néha az ember, hogy nézni is fáj a képernyőt estére. 

Amikor pedig számon kérik az idődet, hogy miért nem azonnal, de legalábbis két órán belül, vagy aznap reagálsz, attól nem halad előre semmi: én mérges leszek, és rosszul érzem magam, és az sem teljesül, amire megkérnek. 

Jó lenne, ha egy kicsit jobban értenénk egymást, látnánk a másik életét, vagy legalább empatizálni próbálnánk. 

Szentesi Éva

Kiemelt kép: Getty Images