–

Sok-sok évvel ezelőtt egy akkor még ismeretlen fiatalember felhívta a szalonunkat. Azt kérdezte, segítenénk-e ruháinkkal egy sportolónő nyilvános megjelenéseit. E sportolónő akkor még közelében sem járt jelenlegi ismertségének és diadalának. De nem ezért mondtunk nemet. Elfoglaltságaink sokasága és kapacitásunk végessége miatt nem tudtuk vállalni a felkérést – amit a mai napig bánok.

Nem elsősorban azért, mert most – ugyan csak milliméterekben – osztályrésze lehetnék egy világsikernek (bár nem tagadom, ez a szempont sem közömbös), hanem azért, mert akkor személyesen is megismerkedhettünk volna. Shane Tusup merész volt és határozott, már akkor szinte mindent egy lapra feltett a célja érdekében. Az ország legismertebb ruhatervezőjéhez fordult új felfogással és új megközelítéssel; ugyanis ki hallott abban az időben arról, hogy egy sportolónőnek – azon túl, hogy világcsúcsokat kell úsznia – ki is kellene néznie valahogyan? Szerintem ez az a minden egyes mostani cselekedetében is megnyilvánuló szemlélet, amit nem elítélni kellene, hanem inspirálódni belőle.

Mert mi is a baj? 

Nem ismerem az úszósportban áramló belső erőtereket, és nem is vagyok a sportág szakértője. Továbbá nem tisztem, hogy követendő vagy előíró jellegű véleményt formáljak. Mindössze híve és csodálója vagyok ennek a két embernek, akik önként vállalt vesszőfutásuk dacára még mindig jobbítani, változtatni és javítani szeretnének nemcsak a maguk, hanem a csapattársaik sorsán is, miközben lassan platós teherautókra lesz szükség, hogy az érmeiket egyik országból a másikba szállíthassák.

És ezek olyan érmek, amelyek megszerzésénél nincsenek szubjektív szempontok. Nincsenek üzleti érdekek és háttéralkuk, kicsinyes számítgatások... meg régi haverok. Hanem tized-, század- és ezredmásodpercek vannak.

Amelyekkel nehéz vitába szállni. Csakúgy, mint velük kettejükkel, akik jelenleg a világ egyik legeredményesebb sportoló- és edzőpárosa.

Szóval akkor mégis mi lehet velük a baj?

Bevallom, nem olvastam részletesen utána, mi volt hosszú-hosszú évekkel ezelőtt. Annyit tudok, hogy Katinkának nem úgy sikerültek a versenyei, ahogy szerette volna, és a londoni olimpia után már fontolgatta: felhagy álmai megvalósításával. Aztán találkozott egy férfival, akivel egymásba szerettek, és ez a férfi azt mondta: dolgozzunk együtt, én felviszlek a csúcsra. Sikerrel jártak.

Most azt kérik számon Katinkán, hogy miért hallgat erre a férfira? Nos, először is a férje. Másodszor: az edzője. Harmadszor: lelki duálja, megmentője és a legjobb barátja. Mégis... kire kellene hallgatnia? Azokra, akik miatt sikertelenséget sikertelenségre halmozva inkább felhagyott volna élete addigi céljával? Ne legyünk nevetségesek, mert ezt ép ésszel tényleg senki nem gondolhatja komolyan.  Mint ahogy azt sem, hogy Shane Tusup egy másik nőt vett a kezébe.

Ő ugyanaz a Katinka, aki korábban is volt. Csak most van mellette valaki, aki segített neki kihozni magából a mindvégig benne lévő képességet, tehetséget, határozottságot. Aki önbizalmat adott neki, és megtanította a világon leggyorsabban suhanni a vízben.

Katinkára nem lehet rosszat mondani

Még az ellenségei és ellenfelei is belátják, hogy ilyen hatalmas és hűséges rajongótábor mellett nem is lenne érdemes ezt megkockáztatni. Bár tudjuk jól, hogy aki félti a hatalmát, az minden eszközt megragad, hogy megtarthassa. És a despotákat sem a tények, sem pedig a valóság nem szokta túlságosan zavarni.

Azon túl, hogy Hosszú Katinka sportolói teljesítménye előtt meghajol az egész világ, ez a lány örökké mosolyog. Kivéve persze, ha szerződéseket tép szét. Különben mosolyog. Csillog a szeme, borzas fürtjei rakoncátlanul tekeregnek az arca körül, olyan, mint a szomszédunk huncut, eleven kislánya. Miközben – nem véletlenül – Iron Ladynek hívják a róla elnevezett márkát. Róla nem lehet azt mondani, hogy tiszteletlen. Ő határozott. Őt nem lehet azzal vádolni, hogy nagyképű, mert nem az, hanem ismeri a saját értékét a sorban. A magánélete is nyitott, egyértelmű, botránymentes, nem lehet ráugrasztani a fizetett sajtót, hogy megszellőztesse a szaftos részleteket. Szóval vele kapcsolatban a kör bezárult.

Ki maradt tehát, akin el lehet verni a port?

Ki az, akit – mintegy össznemzeti sportként – hibáztatni lehet? A férje. Az amerikai. Igaz, (egykori úszóként) jó széles háta van, biztos kibírja. És bírja is. Mert hite és célja van. 

Katinka bármelyik pillanatban lehetne amerikai úszó. Magyar származású sportoló amerikai színekben. És akkor nem Magyarországé lenne a világ legeredményesebb versenyzője, hanem az Egyesült Államoké. De nem, Katinka magyar mezben akar úszni. A magyar himnuszt akarja hallgatni a dobogón. Az amerikai férj pedig Hungary feliratú pólóban tapsol neki.

Miközben itthon elfelejtették nemhogy megünnepelni, de egyes sajtóorgánumok mégcsak hírül sem adták, hogy a világ legeredményesebb edzőjének választották. Mit mondjak, nagyvonalú férfi ez a Shane. Nem érdekelte, egyszerűen továbblépett rajta. 

Persze nem is kevés van hibája van ennek a Tusupnak... Például magán kívül izgul, ordít, hajt a medence szélén, miközben a felesége úszik, és hát azért ez meg már milyen dolog? Aztán pedig nem enged a világbajnok felesége közelébe senkit a levezető medencénél, és ha nem reagálnak az intésére, akkor szól, végül pedig kiabál. Hát mit képzel magáról a világ legeredményesebb edzője? És felbujtogatja a feleségét, hogy kérjen kamerát, masszőrt meg egy külön szekrényt az öltözőjébe. Nahát! Micsoda igények a világ legeredményesebb sportolójától. Hihetetlen ez a nagyravágyás, nem?

Sokan azt mondják, viselkedhetne szerényebben. De az a meglátásom, hogy a szerénység, mint követendő magatartás (és szimpatikus tulajdonság) jócskán túl van itthon értékelve.

Miért ne engedhetné meg magának valaki, hogy tisztában legyen a saját tudásával, a saját kivívott helyével és annak az értékével? Miért kellene álságos módon kielégíteni a középszert azzal, hogy magát meghúzva pislog a sötét sarokban?

Miért ne állhatna ki büszkén saját magáért, ráadásul – jelen esetben – még a többiekért is?

Közben megy a lufifújás. Pillanatnyilag már ott tartunk a kikerekítésben, hogy az egész ügy a két nemzetről szól.

A szegény, szerény magyarok... és az ádáz, nagypofájú amerikaiak, akik a kapitalista világ borzalmait kívánják betuszkolni még a tiszta versenysportba is. Akik elrontják a mi édes, kicsi Katinkánkat.

Legjobbnak lenni

Engem csak az az egy kérdés foglalkoztat, kedves acsarkodók, hogy megpróbált-e már önök közül valaki is – na, nem a világon, hanem – az iskolájukban, a kerületükben vagy a városukban a legjobbnak lenni valamiben? És sikerült? Ha igen, akkor azért. Ha meg nem, akkor meg azért szeretném megkérdezni: mindaz, amit ez a páros az életben felmutatott, ébreszt valakiben tiszteletet és elismerést? És hálát? Hogy Magyarországot képviselik? Mert ha igen, akkor kérem szépen, nincsen „de”. És pláne nincsen „igen, de”.

Az időnk véges, ez örök igazság. Bármilyen jók is vagyunk abban, amit csinálunk, egyszer a stafétabotot át kell adnunk. Majd Katinkáéknak is.

Egyszer majd nekem is, pedig én igazán jól bírom a terhelést. Sokáig nem is sejtettem, milyen felemelő és felejthetetlen érzés, amikor a tanítványom először csinál valamit jobban, mint én, noha azt én tanítottam meg neki.  Milyen boldogság látni, ahogy kibontakoznak előttem a fiatalok, és a kis kezdőkből egyre magabiztosabb, egyre nagyobb tudású szakemberek lesznek. Önmagukból építkeznek persze, de mellettük álltam, tehát valamelyest miattam, belőlem is.

Önállósodni kezdenek, és végül el is hagynak. Ez a világ rendje. Mert a fiatalok módszere már más. Nekünk is szükségünk volt rá, így nekik is szükségük van arra, hogy a saját tapasztalataikból is épülhessenek. Nekünk, régieknek, igenis támogatni kell, hogy kialakulhasson és fejlődhessen az új. Amikor pedig elérkezik az idő, akkor összecsomagolunk, és átadjuk az iroda kulcsait. Nincs mese. Bármi is, és bármilyen üzlet is kössön oda. Festés, nagytakarítás és modernizálás. Így van ez jól. Aki ennek ellenáll, azt elsöpri az idő. 

Aki olvassa a cikkeimet, az már jól ismeri a nagypapa mondását: „Senkire nem lehet haragudni azért, mert a saját érdekei szerint cselekszik."

Az újak követelik a trónt, a régiek pedig átadják nekik. Még akkor is, ha a régiek esetleg úgy ítélik meg, hogy az ő érdekeik mást diktálnának... Ugyanis a régi rend ezúttal téved. Az ő érdeke nem a mindenáron való ragaszkodás a régi rendszerhez. Hanem az, hogy méltóságát megőrizve, emelt fővel tudjon távozni. 

Náray Tamás