Dini, a kisfiam (mindjárt tizenkét éves, szóval már nem is kisfiú többé, csak a „fiam” még olyan furán hangzik) ma reggel lebontotta a bunkert a nappaliban. Csodálkoztam, ez a bunker nem volt hosszú életű. Nem várta meg, míg egyszer csak kifakadok, hogy nincs kedvem kerülgetni, és kérem vissza a székeket, a fotelt, és a párnáimat, a takarókat, amikbe este bekuckózhatok, miután ő lefeküdt, én pedig felhívok egy rég nem látott barátot, vagy belemélyedek a könyvembe. 

Legalább a harmadik bunker volt, ha jól számolom, és mindegyik másik helyiségben ütött tanyát. Szépen végigjárták a lakást, még az előszobában is volt egy a múlt héten, alig tudtam kivenni tőle a kabátot a szekrényből. Sebaj, a bunker fontosabb, megértettem. Olyan időket élünk – még mindig –, amikor visszahúzódunk a legszűkebb intim szféránkba, egyre beljebb és beljebb.

A bunker – pszichológusok szerint – a létező legszűkebb burkot szimbolizálja: az anyaméhet. Ennyire vissza kell húzódnunk, mert ott találjuk meg az ősi biztonságot.

Igen, még a karantén végén is.

Nem én vagyok az egyetlen – úgyhogy meg is nyugodtam –, akinél épp a nyitásnál borult meg az egyensúly, addig kifejezetten szárnyaltam az életformaváltástól. Szerettem a kiürült várost, a minimumra csökkent szociális kötelezettségeket, a legszükségesebbre redukált fogyasztást, az otthon békéjét. Az egy kész helyzet volt, amibe csak bele kellett dőlni. De ez az átmenet nap mint nap zavart okoz. Kiborít, hogy újra szmog van a városban, hogy a játszótéren tömeg van, de az is, hogy közben a mozgásterünk nem bővült, nincs mit tervezni, nincs közegünk, továbbra is csak magunk vagyunk. 

Valami furcsa lebegésben telnek a napok, félúton a régi és az új élet között. Nem akarom vissza a régit, ebben biztos vagyok, de így maradni sem szeretnék, ebben a beszűkült térben. 

Most kellene kitalálni, hogyan is akarunk élni ezután. Nem hagyni visszajönni a stresszt és a megfeleléskényszert, de feladni az elszigeteltséget, újra kapcsolódni egymáshoz.  

Mi például Dinivel – akinek azelőtt egyik kedvenc időtöltése volt a könyvesboltban böngészni – múlt héten nekivágtunk egy bevásárlóközpontnak, mert ott van a legnagyobb könyváruház. Kongott az épület, siralmas hangulat uralkodott. Az üzletek fele zárva volt, a másik felében csak a bolt felét töltötte meg az áru – gondolom, nem volt értelme többet rendelni. Egy-két vásárló lézengett elveszetten, mint aki maga sem érti, minek jött, mit keres. Gondoltam, amíg Dini nézelődik az ifjúsági könyvek között, én leülök egy félreeső helyre és belelapozok az új Ulickajába. De pár perc múlva felállított az eladó (akikből több volt, mint vásárlóból), hogy itt most nem lehet „tartózkodni”. Vásároljon az ember pikk-pakk, aztán menjen a dolgára, ne rontsa itt a levegőt, még maszkban se. (Persze nem ilyen undokul mondta.) Nem sokkal jutottunk beljebb, mint amikor csak a webshopban keresgélhettünk. 

Következő nap azt találtuk ki, hogy lemegyünk a rakpartra rollerezni – ott szép, hosszú szakaszon lehet siklani, nincs szintkülönbség se. Nekünk a rakpart messze van, kocsiba kellett ülni hozzá. (Tömegközlekedésre még nem szállok, pláne nem gyerekkel – istenem, mindenkire mástól jön rá a vírusszorongás.) Fene se gondolta, hogy már akkora a forgalom a városban, hogy csak lépésben haladhatunk, lehúzni az ablakot meg egyet jelent a szén-monoxid-mérgezéssel. Mire parkolóhelyet találtunk, már arra kellett a rollerezés, hogy levezessem a feszültséget, amiért ilyen rossz döntést hoztam. Maradni kellett volna az unalomig rótt környékbeli utcáknál – de attól még mindig a karanténban érzem magam.

Erről beszélek: tapogatózunk, próbálkozunk, kísérletezünk, és keressük az új helyünket. 

Örülhetnék, hogy hétköznap délután „minőségi időm” van a gyerekemmel – ilyenre a karantén előtt nemigen volt példa, akkor még különórákra rohangáltunk. De lassan azt is érzem, hogy már nem vagyunk elegek egymásnak, valami többet szeretnék nyújtani. Legjobb volna persze a barátait, a saját közegét, de azt a járvány szétzilálta. Mindannyiunktól épp a közösségi élményeket vette el. 

Azt kérdeztem két és fél hónappal ezelőtt a koronanaplómban: miért? Miért épp a közösséget támadta meg? Most már tudom: mert abban volt az erőnk. Annak köszönhetjük a „sikerünket” a bolygón: az együttműködési képességünknek. (Más kérdés, hogy a bolygó jól járt-e ezzel…) Ideig-óráig át tudjuk vinni az online térbe is – izgalmas volt Zoom-meetingen csinálni azt, amit azelőtt az irodában vagy egy vacsoraasztal mellett, ráadásul a külföldön élők is bekapcsolódhattak. Izgalmas volt egyszer-kétszer, de hosszú távon, rendszeresen már nem az, és nem pótolja a szemtől szemben találkozásokat.

Vissza fogunk térni egymáshoz szép lassan, fokozatosan, tudom. Vannak, akik már vissza is mentek a munkahelyükre, a tágabb családjukhoz vagy a baráti társaságukhoz. Mi, a WMN-nél még óvatosak vagyunk, egy darabig még ünnepnap lesz, ha találkozunk. Nem látjuk majd egymást a cikk fölött görnyedni, ebéd után édességet kunyerálni, a gangra menekülni egy telefonhívással, vagy a fülhallgató mögé bújni egy kis privát szféráért. Privát szférája az most van elég az embernek (ha a családja is hagyja).

Én nem sokszor dolgoztam életemben olyan munkahelyen, ahová mindennap be kellett járni, és ez nem véletlenül alakult így: alkalmatlannak találtam rá magam. De most azok a dolgok hiányoznak belőle, amik a csöndes, jelentéktelen pillanatai voltak. Amikor nem a jobbik arcunkat mutattuk egymásnak, hanem a hétköznapi igazit. Fények, hangok, mozdulatok, ajtócsapódások és parkettanyikorgások cikáznak a fejemben. 

Ismertem mindenkinek a lépteit, nem kellett felnéznem a képernyőről. Ki hitte volna, hogy éppen ezeket fogom megőrizni? És hogy talán örökre emlékek maradnak? 

Annyiszor hallottuk, hogy semmi sem lesz a régi, de én csak most kezdem felfogni, hogy egészen konkrétan mit jelent – miben lesz más az új élet. És nyilván még csak egy picike részéről lehet sejtésem. Úgy érzem magam, mint aki egy barlangból bújik elő, és hosszú idő után először merészkedik ki a fényre. Még örül annak, hogy él, és hogy a világ sem omlott össze, de bántja a szemét a világosság, szoknia kell, és dönteni lassan, hogy akkor most merre induljon el. A felfedezőút csak most kezdődik mindannyiunk számára, és úgy kell csinálnunk, hogy ne ütközzünk egymásba. 

De ki szeret óvatoskodni? És mit ér az élet, ha csak félig lehet élni? Mindenesetre igaza volt Dininek: a bunkert ideje felszámolni.

Gyárfás Dorka