–

Nem voltam képes a szavakat mélyebben értelmezni akkor, talán azért nem értettem meg elsőre, mit is akar mondani anyám. S mivelhogy liberális neveltetésemben azért erőteljesen jelen volt a vallásosságtól függetlenül is nagyra tartott krisztusi erkölcsösség hangsúlyozása, s a Bibliát mint irodalmi művet ismertem, életem bizonyos szakaszaiban sokszor került a kezembe az Ó- és Újszövetség, és próbáltam erőt meríteni egy-egy egyetemes erkölcsi intésből.

A szavak azonban mindaddig csak puszta szavak maradtak, amíg kellő önismerettel nem rendelkeztem ahhoz, hogy megértsem, mit jelent ítélkezni mások felett. Sokszor elolvastam az intelmeket, és mondtam, hogy igen, ez az, így kell élni, aztán másnap ismét csak nem úgy éltem.

Fontos elmondanom, mit értek ítélkezés alatt: más emberek értékességének megkérdőjelezését olyan információk alapján, amelyek tulajdonképpen semmit, vagy semmi lényegeset nem mondanak el arról, ki is ő valójában, lénye legmélyén, illetve saját magam mások fölé helyezését, értékesebb embernek tartását ugyanezek alapján.

Akinek rossz a helyesírása, jó ember nem lehet?

Ez azért jutott most eszembe, mert a minap meglehetősen elkedvetlenített egy általam tisztelt, ismert személyiség Instagram-oldalán közzétett bejegyzése, amely nevetség tárgyává tett valakit – természetesen név nélkül – a rossz helyesírása miatt. Ezt sokan, sokszor megtettük már.

Van egy barátom, akinek nem jó a helyesírása. Diszgráfiáját meglehetősen későn ismerték fel, korai fejlesztést nem kapott, a tanárok is szívesebben fenyegették a nyelvtanbukással, minthogy megállapítsák a probléma okát – persze kivételes intelligenciája, akaratereje és motiváltsága miatt bármifajta fejlesztés nélkül eljutott az érettségiig, sőt, azóta elvégezte a jogot, szakvizsgázott, utána munka mellett még a SOTE-t is, ő az egyik legolvasottabb és legtájékozottabb ember, akit ismerek. De ezzel minek untatnék olyanokat, akik talán már le is fotózták egy nyilvános kommentjét, amit túl gyorsan gépelt be ahhoz, hogy százszor is végiggondolja, melyik szót hogyan írja le, hogy ne váljon nevetség tárgyává egy kommentfolyamban, ami amúgy nem a helyesírásról szól a Kizárólag tökéletes helyesírásúak zárt Facebook-csoportjában?

Mindig ő jut eszembe, amikor azt gondolom, tudok bármit is arról az emberről, aki a semmit egy m–mel írja.

Mindannyiunknak akadnak ilyen-olyan hiányosságaink, melyek alapján mások keményen megítélhetnek minket, ha ahhoz van kedvük. Akár testi, akár intellektuális, akár lelki értelemben. Vagy mindháromban.

Élénken emlékszem az énekórai megaláztatásokra. A vasárnap délutántól jelentkező enyhe gyomorgöcsre, aztán az izzadt tenyérre a hétfői óra előtt, a remegő térdekre, ahogyan fölállok, és nyekergő hangon belekezdek a legutóbb tanult dalba, miközben a jobb érzésű osztálytársaim próbálják visszafojtani a kuncogásukat, a tanár pedig faarccal áll, és a „felelés” felénél leültet egy hármassal.

„Szerintem te felléphetnél azzal, hogy egyetlen hangot sem vagy képes eltalálni egy dallamban”

– viccelődött egyszer egy barátom, de ez akkor már nem bántott. Egyrészt, mert tudtam, hogy szeret, másrészt, mert akkor már nem szégyelltem, hogy botfülem van. Hiszen van ezer más dolog, amit meg tudok. De nem is ez a lényeg. Egyrészt, mindez még mindig semmit sem mond arról, milyen ember vagyok, másrészt pedig az élet nem verseny. Semmiképpen nem annak versenye, hogy ki kit tud jobban lenézni. Azért, mert nem tud helyesen írni, vagy elegáns étteremben szépen enni, mert száz kiló, mert sovány, vagy éppen szilikonmelle és feltöltött szája van.

Az effajta ítélkezésnek ugyanaz az kiindulópontja, mint a rasszizmusnak, vagy annak, hogy másokat alacsonyabb rendűnek gondolunk magunknál vallási-, társadalmi-, nembeli hovatartozása- vagy szexuális orientációja miatt.

Az ilyen esetekben a lenézett csoportot homogénnek látom, nem vagyok képes érzékelni az egyént a bőrszín-, a vallás-, a nemi hovatartozás mögött, míg saját magamat vagy egyáltalán nem is sorolom csoportba – és rendkívül meglepődnék, talán meg is sértődnék, ha valaki beskatulyázna egy több millió vagy milliárd embert tartalmazó tömeg arctalan tagjává –, vagy a saját csoportomat magasabb rendűként tartom számon.

Amíg ez így van, addig azt sem fogom megérteni, hogy mi az, ami egy emberben igazán fontos és értékes. Mert az sem bőrszíntől, sem kulturáltságtól, sem vallástól, sem készségektől nem függ, de még csak az intellektustól vagy műveltségtől sem. Addig egész embercsoportokat fogok kizárni a világomból. Sohasem fogom meglátni a botoxolt arc, a tájszólás vagy a hiányos műveltség mögött a valódi embert. Akinek élettörténete, esetleg traumái, szégyene és értékes tulajdonságai is vannak. Nem tudhatom, mert egyetlen szóval vagy gondolattal elintéztem azt, hogy ő milyen.

Milyen világot akarsz teremteni magadnak?

Ez pedig nemcsak azért szomorú, mert beszűkülnek a lehetőségeim az emberi kapcsolatok terén, hanem azért is, mert amíg ítélkezem, addig magam is tele vagyok bizonytalansággal.

Addig egy olyan világot teremtek a fantáziámban, amelyben nekem is rendszeresen meg kell mérettetnem olyan dolgokban, amelyekben adott esetben képtelen vagyok helytállni.

Ha ítéletet mondok másról, akkor pillanatnyilag eláraszt az önbizalom: hiszen az ítélet mindig valami olyasmin alapul, amelyben szükségszerűen jobb vagyok másnál, vagy jobbnak értékelem magam. Ez az önbizalomnövekedés azonban oly csekély, és olyan gyorsan elpárolog! Hiszen, ha én a sárba taposhatok mást, akkor más is sárba taposhat engem. Amíg tehát én ítélkezem, addig magam is ki vagyok téve az ítélkezésnek. Addig, ha becsukódik mögöttem egy ajtó, annak a másik oldalán bármilyen fájdalmasat és retteneteset mondhatnak rólam. Kinevethetnek elálló fülem, rettenetes énekhangom miatt, vagy azért, mert elfelejtettem leborotválni a lábam, esetleg egy büdös szót nem tudok mondani a hegeli dialektikáról (direkt a való életből vettem a példákat).

Végtelen számú lehetőségem van mást megalázni és kinevetni, ahogyan másnak is végtelen számú lehetősége van arra, hogy velem tegye ugyanezt. Csak hát ez így milyen világ? Hol van benne a megértés, a szeretet az egymás felé fordulás, a másik valódi személyiségének megismerésére tett törekvés? A humánum, az alázat? Az, hogy elfogadok másokat, és cserébe engem is elfogadnak. 

Ezt tanultuk a nagyszüleinktől – Húszévesek történetei

WMN Life – 2020. szeptember 3. – WMN

Azt hiszem, a legtöbben a kedves és szeretetteli emberek társaságában érezzük jól magunkat. Én legalábbis mindig így voltam ezzel. Még az olyan időszakaimban is, amikor napokig másra sem voltam képes, csak keserűségre, cinikus megjegyzésekre. Érdekes módon akkor sem azokkal szerettem időt tölteni, akik hozzám hasonlóan sötéten látták a világot. Ha a társkereső hirdetéseket, vagy a nők és férfiak preferenciáit nézzük egy lehetséges partner tulajdonságaival kapcsolatban, az elsők között merül fel mindkét nemnél a kedvesség mint érték. Ez persze teljesen logikus, mégis, ha a saját pozitív személyiségjegyeinket kellene fölsorolni, talán az első tízbe sem jutna be a másokhoz való kedvesség.

Embertársainkban keressük, magunkban viszont hajlamosak vagyunk elhanyagolni a fejlesztését. Talán azért, mert olyan félelmetes nyitottnak és elfogadónak lenni. Egyfelől gyakran mossuk össze ezt a lúzerséggel, másfelől valóban könnyebben bánthatnak így minket, mintha mindenkihez gyanakvóan és tartózkodóan állnánk hozzá. Csak ez olyan, mintha soha nem mennénk ki a lakásunkból azért, hogy ne sérüljünk meg egy közúti balesetben.

Hogy én hol tartok most? Fölismertem már legalább azt, hogy egyetlen ránézésből, öt perc beszélgetésből senkit sem fogok megismerni, és azt is, hogy alapvetően sem több, sem kevesebb nem vagyok másnál emberi mivoltomat tekintve. Ha nyitott vagyok, rácsodálkozom az emberek sokszínűségére, arra, hogy mennyivel szerethetőbbek és érdekesebbek, mint amit akkor gondolok róluk, amikor magamba zárkózom, és nem akarok megismerni más világnézetet, más véleményt, más stílust.

Attól, hogy nem ítélkezem mások felett, még persze nem lesz kevesebb gonosz vagy kártékony ember a világon, viszont sokkal több kedvességgel és szeretettel találkozom. Ez talán nem rossz üzlet.

Kerekes Anna

 Kiemelt képünk illusztráció! Forrás: Getty Images