–

A február azért is jó, mert lassan kimúlik a tél, illetve az az idő, amit itt télnek nevezünk. Magyarul inkább úgy mondanám, hogy véget ér az esős évszak.

Ráérősebben sétálok a kutyával a hosszabbra nyúló délutánban, nem kell sietni már a korai sötétedés miatt a völgyből visszafelé az erdőn át, attól félve, hogy ránk borul az alkonyat. Délután négy órakor még világoskék a horizont, és látszik, hogy a fák koronája közt, odafent a magas égen hogyan sütkérezik a napfényben az ezüstszínű csorba hold.

A hold. A fenséges, a tengert mozgató, az emberi érzések felett is uralkodó. A hold, ami minden róla szóló sztereotípiát felülír, bármikor, amikor úgy akarja, mint ahogy azt tette az elmúlt héten számunkra is, akik az ügyeleten dolgoztunk. Eddig ugyanis azt gondoltuk, hittük – és hitünket empirikus tapasztalatokra alapoztuk –, hogy teliholdkor a zsúfoltabbak a várótermek, nyugtalanabbak a betegek, és az érzelmi kilengéseiket is ilyenkor a legnehezebb kezelni.

De nem. A múlt héten nem volt még csak telihold sem. Mégis jöttek, többen, mint bármikor.

A sürgősségi naplója szerint balesetesek, túladagolt fiatalok, és akikkel mi is találkoztunk, a vérző betegek. Több mint százan várakoztak odalent. A fitbit órám tizennégyezer lépést számolt azokon a napokon, amikor műszakban voltam. Hát konditeremre nem kell túl sokat költenem…

Maria vezetékneve azt jelenti, hogy „tökéletes” – a „nomen est omen”, mint bölcs, ókori szállóige azonban jelen esetben sajnos csak átvitt értelemben lehetett igaz.

Maria teste már közel sem tökéletes, a negyvenes évei derekán járó asszony sokat szenvedett az elmúlt időben. Több hasi műtét után alig egy hete erős vérzéssel és görcsökkel hozta mentő az osztályra. A felvétel óta tünetmentes, illetve vérzésnek híre hamva sincs. Csak a fájdalom van jelen, az viszont erősen.

Maria szinte issza a morfiumos szirupot

Mellette szedi a hagyományos tablettás analgetikumokat és antidepresszánst is, többféle verzióban. Nőgyógyászatilag negatív. Már csak azért is, mert már egyetlen belső női szerve sincsen. Az asszony két éve esett át teljes méh- és petefészek-eltávolításon. A sebészek kezelnék, de ők sem találnak kimutatható betegséget. Átveszik az urológusok pár nap múlva, de ők is mindent rendben találnak. Mariát mégsem tudjuk hazabocsátani, mert nem képes – vagy nem hajlandó – pisilni. Katéter nélkül egy liter retenciója (vizelet-visszatartása – a szerk.) van, a hasa pedig időnként óriásira puffad ettől függetlenül is.

A következő orvoscsoport, amelyik vizsgálni fogja, a gasztroteam lesz, de ők rendkívül túl vannak terhelve, egyelőre még nem volt módjuk megnézni a beteget. Maria alvási légzészavarral is küszködik, a sleeping apnoe – alvási légzéskimaradás – elkerülésében egy gép segíti, oxigénmaszkkal az arcán mer csak aludni.

Maria szép. És értelmes. Az éjjeliszekrényén egy bekeretezett fénykép, tíz évvel ezelőtt készült, azon még szebb. Valahányszor ránézek, az jut eszembe, hogy mindehhez a nyomorúsághoz mennyire fiatal még!

Nehéz az osztály.

A rám bízott kórterem másik oldalán műtét utáni két huszonéves nő, az egyikük egy sima vakbélgyulladással küzdött meg, a másik lányé ennél sokkal szomorúbb történet, petefészek-daganata volt, amiről kiderült, hogy rosszindulatú. A sarokban pedig a huszonegy éves Karla fekszik, az a fiatal asszony, akinek a terhessége félidejében gyulladt be az epehólyagja, és már akkor is többször feküdt nálunk. Abban az időben azon szorongtam, nehogy a betegsége vetélést vagy koraszülést okozzon. Hála istennek a baba időre megszületett, hatalmas, egészséges. Most négyhetes kis pocok, az anyja pigletnek, malackának hívja, az apa hordja be naponta ötször, hogy anyatejes maradhasson a kisfiú.

Karla műtétre vár, egy hete néhány darabka sós chipstől újra bedurrant az epehólyagja, a fájdalom borzalmas, mondja, inkább szülne még három gyereket egymás után, mint hogy ezzel így itt legyen! Karla férje éjszakára is bent marad a felesége mellett, titokban, illetve az éjszakás vezető főnővér engedélyével, berendezem nekik a vizsgálószobát. A többi beteg mellett is ott a párja és még más családtagok is, de ők csak este tíz óráig maradhatnak, addig tart a látogatási idő. Csak Maria mellett nincs egyetlen hozzátartozó sem, mindössze egy barátnőjét láttam az elmúlt pár nap alatt.

Négy igazi, műtétre váró vagy műtéten éppen átesett beteg és egy talán pszichoszomatikus eredetű, diagnosztizálhatatlan. Csak az én oldalamon. És akkor még nem beszéltem a másik két kórteremről, ahol a frissen diplomázott angol kolléganőim küszködnek hasonló betegekkel, miközben folyamatosan  jönnek fel a vizsgálatra várók a klinikai részlegbe is. Lelkiismeret-furdalásom van, hogy a lányoknak nem segítek eleget, hogy nem is tudom felügyelni őket. Az egyetlen ápolási asszisztens ráadásul egy ügynökségtől jött kisegítő, először dolgozik ezen az osztályon, így az első pár órában figyelni kell rá is, hogy mit csinál, elmondani neki, hogy mit csináljon. De hála istennek Ingrid tapasztaltnak tűnik. Éjfél felé el is engedem a kezét, látom, hogy nélkülem is tudja, merre menjen, hol segítsen. Ez óriási könnyebbség mindnyájunknak. Nem tudom, hogy mi lenne velünk segédnővérek nélkül…

Éjfél felé azután elcsendesedne az osztály, ahogy szokott.

Maria azonban nem tud aludni, leülök mellé egy kicsit beszélgetni. Pár perc alatt megismerem az egész életét. Egy válás, egy autista gyerek, akit azután egyedül nevelt, néhány évvel később pedig egy nemi erőszak. Ez bőven elég ahhoz, hogy most itt legyen nálunk, összetörve, meggyötörve. Vajon ki fogja kihúzni ezt az asszonyt a veremből? Vajon ki tudna rajta segíteni? Ezen morfondírozom egyre.

Mert nyomasztó, hogy hiába látom a helyzetét, igazából nem tudok mit tenni érte. Csak ülök mellette csendesen, meghallgatom.

De ez sem tarthat sokáig. Kettőkor elszabadul a pokol. Egy fiatal lányt hoznak fel, méhen kívüli terhességgel, vélhetően megrepedt petevezetékkel, mert súlyos fájdalmai vannak, talán belső vérzése is lehet. Elő kell készítenünk a műtétre. A lány hangosan jajgat a fájdalomtól, mellette a párja és az anyja, akik nem hajlandók elmenni – nem hagyjuk őt magára, mondják –, és az egyetlen ágy az én kórtermemben van. Mindenki fel is ébred, ha nem sikerül úrrá lennünk a pánikon, erre gondolok, és próbálok aszerint cselekedni, hogy ezt megakadályozzam, még ha eszkalálódik is a helyzet.

Fiatal gyakorló orvosokkal dolgozom, akik telefonon tartják a kapcsolatot a szakorvossal.

A szakorvos reggelre kéri a műtétet, úgy rendelkezik, hogy csillapítsuk a beteg fájdalmát, két óra múlva pedig ellenőrizzük a vörösvérsejtszámot, és óránként mérjük a vitális értékeket. A lány kontroll alatt levő kisterhes, többször járt már a klinikán, igazolt méhen kívüli terhességére metotrexátkezelésben részesült, elvileg lehetetlen, hogy belecsússzon egy hasi katasztrófának ítélt állapotba – ezt mondja a főorvos asszony, és kéri, hogy legyünk türelemmel.

Így is tennénk, és végre nyugalom volna. A lány jól reagál a fájdalomcsillapítóra, és a hozzátartozókat is sikerül hazaküldenem azzal a szent ígérettel, hogy mindenképpen telefonálok, ha bármi változás lenne. A vért a kért időben leveszem és a laborba küldöm, a hemoglobin 135-ről 112-re csúszott le, de ez tényleg nem annyira szörnyű eredmény, hogy ne várhatna a műtét még három-négy órát. Különösképpen, hogy a fiatal lány vitális értékei jók, és ő nyugodtan alszik. De a két fiatal orvos rettentően szorong, szinte fél. Nem szeretnének hibázni. Újra felhívják az ügyeletes szakorvost a lelet miatt, majd ultrahangot hoznak, hasfalon keresztül elvégzik a vizsgálatot, és látnak a felvételen valami árnyékot, ami szerintük vér lehet. Aggódnak és kérik, hogy a doktornő jöjjön be, nézze meg a beteget. Az ígéretem szerint így tehát fel kell hívnom a családot, és ők be is jönnek.

Hajnali öt óra lesz.

Maria még egy szemhunyásnyit sem aludt, figyeli, ami történik, és hiába vagyok a kórteremben szinte folyamatosan, ahogy kiteszem a lábam, ő azonnal csenget. Egy pohár vizet kér, azután azt, hogy ürítsem ki a katéterzsákot, majd pedig, hogy adjak újra fájdalomcsillapítót, egyszóval egyre több figyelmet igényel. Nehezen erőltetem magamra a nyugalmat, egyre nehezebben. Megteszek mindent, amit Maria szeretne, udvariasan, de már nem tudok mosolyogni. Még szerencse, hogy a kórteremben félhomály van, így nem láthatja az arcomat.

Megérkezik a főorvosnő, szerinte továbbra sincs a beteg súlyos, életveszélyes állapotban, de ha már bejött és van szabad hely a műtőben, akkor legyen meg az operáció. A fiatal lányt öt óra felé el is viszik. A család elkíséri, majd a folyosón várakoznak, mondják.

Végre csend van, Maria is elalszik.

Még műszakban vagyok, amikor a lány visszajön a lábadozóból, én veszem át. Csendesen alszik, fájdalom nélkül, békés, szép arca van. A műtéti leírásban az szerepel, hogy a beavatkozás csak diagnosztikus jellegű volt, ugyanis minden szerv ép, belső vérzést sem találtak. Az elhalt magzat a méhkürtben közvetlenül a méh bejáratánál lokalizálható, minimális kitüremkedést okoz, így a metotrexátkezelés ismétlését javasolja a konzulens, és folyamatos kontrollt. Egyéb teendő nincs is.

Hazafelé vezetek, és azon gondolkozom, milyen végtelen szerencse kell ahhoz, hogy egy kisbaba egészségesen megszülethessen!

Már a fogantatástól kezdve. És hogy csak millimétereken, csak pillanatokon múlik az élet… Ha ennek a fiatal lánynak a magzata, az a picike sejtcsomó csak pár milliméterrel sodródik tovább a méh felé néhány héttel ezelőtt, akkor most egy rendesen beágyazódott, egészséges várandóssága lehetne!

És Marián is gondolkodom. Hogy mennyire kibírhatatlanul, mennyire követelőzően viselkedett éjszaka. Mit tehetnék érte? És hogy remélem, nem éreztettem vele semmit abból, amit már hajnaltájban éreztem iránta…

Megállok a benzinkútnál, tankolni is muszáj, és jobb, ha most teszem, mint este, a következő műszak előtt, amikor szokás szerint már rohanásban leszek újra. A kutak önkiszolgálók, és az üzemanyagért odabent kell fizetni, az üzletben. Az indiai srác, aki valahogy mindig meghatódik a munkaruhám láttán, most is kiemelt kedvességgel üdvözöl.

A sorban mögöttem kettővel az éjszakás műszakvezető főnővér áll, aki tegnap szabadnapos volt, és amikor kifelé megyek, vidáman rám köszön. Lisa nagyon jó fej, sok-sok keményebb műszakot lenyomtunk már együtt. Örülök, ha bármikor találkozom vele, és most kicsit szégyenkezem, hogy simán elmentem volna mellette, mert a fáradtságtól alig látok, és így fel sem ismertem. – Helló, hogy vagy? Látom, nem lehetett valami könnyű az éjszakád, menj, pihenj, mondja. Bólintok. – Hiányoztál – dünnyögöm. A kérdésemre, hogy dolgozik-e ma, szélesen elmosolyodik, nem, ma még szabin van, és képzeljem el, teszi hozzá lelkesen, most az édesanyjával mennek arra a wellnessnapra, amit még tőle kapott karácsonyra! Egész napos kiruccanás lesz, anya-lánya nap, csak ők ketten! – Oh, how nice is that! Milyen jó is az! – felelem, és mosolygok én is, mert őszintén örülök az örömének. Csak később, a kocsi ajtaját nyitva érzem úgy, mintha alaposan gyomorszájon rúgtak volna.

Lisa nem tehet róla. Ő nem tudja, nem tudhatja, hogy éveket adnék az életemből, ha anya még velem lehetne, és mehetnék vele én is egy anya-lánya wellness- vagy akármilyen napra… Vagy akárcsak felhívhatnám, felhívna újra telefonon.

Az emberek anélkül is megsebeznek másokat, hogy ezt tudnák.

Olyan könnyen, észrevétlenül teszik ezt, hogy az rémisztő. Mégis mennyire kellene akkor óvatosnak lenni ahhoz, hogy ne okozzunk egymásnak fájdalmat egyáltalán? Magamra húzom a paplant, és abban a pillanatban, ahogy ezen elgondolkozom, megértem Maria tegnapi viselkedését is. Szerencsétlen asszony. Szinte halálra sebezhette a helyzet. Körülötte öt fiatal nő, mindegyik mellett ott a család, a férj, az anya, az újszülött. Körülöttük a gondoskodás és a szeretet mindenféle megnyilvánulása.

Mellette pedig senki és semmi más, mint egy bekeretezett fénykép az éjjeliszekrényen.

Rajta a tíz évvel ezelőtti önmaga és az autista kisfia, akiről akkor még nem lehetett tudni, hogy aligha remélhető majd tőle bármi segítség. Maria beteg. Az lenne a csoda, ha nem volna az. Egyedül cipelte végig a terheit, összeroskadt alatta. És Maria most sokkal betegebb, mintha egy szimpla vakbél- vagy epehólyag-gyulladása volna. Úgy alszom el, hogy azt remélem, legalább kedves arccal vittem oda neki azt a nyomorult pohár vizet, fájdalomcsillapítót, és egyebet, ami miatt annyit szitkozódtam magamban tegnap éjszaka…

Felkelek azután, sétálni viszem a kutyát, tündöklő kora tavaszi délután van megint.

Nem a betegeimre gondolok állandóan, de legtöbbször ők járnak a fejemben, ezen sincs mit tagadni. Olyan sok képet őrzök, annyi pillanat ragad meg az évek alatt. Idén májusban lesz harminc éve, hogy ápolónő lettem, és a szüleimen, tanáraimon, gyerekeimen kívül mindenre a betegeim tanítottak. Minden vigasztalásom is ők voltak. Most például tisztán látom magam előtt, ahogyan Karla férje gyengéd puszit ad a felesége homlokára. Ahogy Sophie-t átöleli a párja. Ahogy az a muszlim férfi a puszta földön a leterített kabátján aludt, csak hogy a felesége mellett maradhasson. A betegeim miatt tudom biztosan azt is, hogy létezik igaz szerelem. Láttam, tanúja voltam. Ezt is köszönöm! Felnézek a holdra a magas égen. Azt kívánom, bárcsak egy kicsit is hozzájárulhatnék, hogy meggyógyulhassanak a betegeim mind. És a hold, ha emberarca volna, talán akkor elmosolyodna…

Molnár Lamos Krisztina

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images