Óracsörgés. Idén mutat utoljára harmincat az óra! Mégpedig a biológiai. A ketyegés nem áll meg a fejemben, itt az utolsó esély.

Három év telt el, amióta az utolsó lombikon jártunk. Héthetesen derült ki, hogy üres a petezsák. Akkor már hat éve vágytunk babára, két éve orvoshoz jártunk. Számtalan beavatkozás és egy vetélés után, végre úgy éreztük révbe értünk. De jött a döbbenetes üresség. Vagyis a magzat nélküli petezsák. Ezekbe félig belehal az ember, de a mondás való igaz: az idő begyógyítja a sebeket.

Három évig mégsem történt semmi. Vagyis az egyik legnagyobb csoda történt, amire még mi sem számítottunk: lett egy kutyánk, aki pótolta a hiányt. Lett belőlünk Anya és Apa. Sokak furcsálló tekintetétől övezve. Ez volt a mi túlélési taktikánk. Nem számítottunk rá, de Szülőkké lettünk. Felelősséggel tartozunk egy csodálatos élőlény iránt, akinek mi vagyunk az Istenei. A mindennapjainkat meghatározza az ő jelenléte is.

De az óra egyszer csak újra megszólalt. „Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok?” Néha magam sem tudom.

Mi hárman boldogok vagyunk. A gyerekes barátnőim panaszáradatait hallgatva eszembe sem kellene, hogy jusson a gyerek okozta „rabszolgaság.” Az Isaura-tévésorozatok ideje lejárt, ma már a Szex és New York dívik. Kövessem a divatot? Végül is szuper ez a szabadság!

De az óra csak csörög és csörög, nem tudom lenyomni. Már mindenki azt mondja, hogy Ti vagytok azok, akik megérdemlik ŐT! De akkor miért nem választ minket ki? Gyere drága, kicsi lélek, már nagyon várunk! Anya, Apa, Igor (a kutya), unokanővérek, nagyszülők, nagynéni, nagybácsi és hatalmas nagy szeretet. Mindenki csak Rád vár! Sokat beszélünk rólad, sokat gondolunk Rád. Még a hét és nyolcéves unokahúgaim Rád gondolnak meditálás közben. Azt mondták, láttak Téged. Egy kislányt. Az egyikük azt mondta, hogy Isten kezében látott, és azt üzented, hogy még egy kicsit vele akarsz lenni, aztán jössz. A másikuk már a hasamban és a karomban látott. Azt mondta, elárultad a nevedet is: Janka. Még aznap este megnéztem a Janka szó jelentését: Isten ajándéka. Nincsenek szavaim, csak a könnyem hullik. „Legyen meg a Te akaratod.”

Az óra csörög, és végre lenyomjuk a gombot. Vágjunk bele. Lehet, hogy újra fájni fog. Nem akarjuk, hogy fájjon. Erősnek kell lenni. És amúgy is jól vagyok, fiatalnak érzem magam, minden rendben lesz!

Fél éve a hormonjaimmal is minden rendben volt. Minden rendben lesz! Két egymástól független ismerős is ugyanazt az orvost javasolja, ez a sors keze. Ráadásul, mint az első találkozón kiderül, egy napon van a születésnapunk. Minden mellettünk szól. Kivéve a mostani hormoneredmények. A határán vagyok annak, hogy egyáltalán lombikra javasoljanak. Az egyetlen petefészkem elfáradt az előző ötéves küzdelemben. De szerencsére az orvos megnyugtat, mert a férjem a hálószobai ágyunk fölé bekeretezve kirakhatja a spermaszámairól készült képet. Halleluja! Én pedig megyek... és elásom magam a kertben, hátha új hajtás sarjad.

Az óra ketyeg. Felemelt fejjel, de menni kell tovább. Hatalmas dózisú hormon, napi két injekció tíz napon át. Serceg a bőr, izzad a tenyerem. De semmi gond, érted van minden, érted, látod, ugye? Ultrahang, két tüsző. Mi van??? Három éve kilenc volt!!! Mi történt? Megöregedtem. De hát az nem lehet! Még negyven sem vagyok! Nem baj, mondja az asszisztens, ez a kettő PONT ELÉG. Igen, hiszem, hogy pont elég. Ugye elég??? Jön a leszívás napja. Az eredmény négy tüsző. Másnap érdeklődjünk, mennyi termékenyült meg.

Az óra ólomlábakon jár. Huszonnégy óra múlva: ítélet. Három érett tüsző lett. Nagy küzdelem volt, de van egy, azaz egy megtermékenyült petesejt. Érdeklődjünk másnap, hogy tovább osztódott-e. Leforráztak. Csak egy? Mi lesz most? Nyugi, nem nagyzolunk. Nekünk pont Te kellesz. Egy, aki mindent visz! Újabb huszonnégy óra rettegés. Remegő kézzel tárcsázom az orvost. Még megvan. Az az egy él és küzd! Magáért, értünk. Másnap mehetünk beültetésre. Újabb huszonnégy óra múlva már az intézetben vagyunk. És az embriónk még mindig él, bár egy kicsit lassabban osztódik. Nem baj, osztódj csak, ahogy Neked jól esik! Apádra ütöttél, ő sem kapkodja el a dolgokat. Mosolygok. Lustaság fél egészség, a másik felét majd odabent megkapod.

Az óra ólomlábakon jár. De már odabent vagy. Most már minden rendben, ha Te is úgy akarod. Ugye, akarod? Mert mi nagyon! Sokan imádkoznak érted, értünk! Ugye, érzed azt a rengeteg szeretetet, ami felőlünk árad?

Az óra ólomlábakon jár. Egy nap, két nap. Nem érzek semmit. Pedig már kellene éreznem, ahogy belefúrod magad a méhembe, ahogy kilenc hónapra eggyé válunk. A hasam és a derekam viszont fáj. Ilyen nincs, meg fog jönni. Ennyi volt. De két hét után újra menstruálok? Furcsa. Eltelik még  négy nap hasfájással. Már nem izgulok, mert tudom, hogy most ágyazódsz be. Dehogy fogok menstruálni! Puffad a hasam, fáj a mellem. Érzem, hogy odabent vagy. Minden oké. Az érzés egyre csak fokozódik. Anya és Apa boldog, beszél hozzád. Várunk! A teszt elvégzése már csak rutin lesz. Végre, minden rendben van!

Az óra megállt. A teszt negatív. „Miért nem vártál még?" –kérdik mások. – „Hiszen egy nappal korábban csináltad a kelleténél." Biztos azért van. Nem lehet másként, hiszen én érzem, tudom, hogy odabent vagy! Minden porcikám ezt üzeni. De már egyre kevésbé hiszem. Összetörtünk mindketten. Nincsenek szavaink. Nem tudunk egymásnak mit mondani. Mindketten magunkba menekülünk. De hátha csak nem mutatja még a teszt? Két nap múlva is negatív. Elutazunk. A hétvége remekül sikerül. Elindultunk a gyógyulás útján. Ennyire egyszerű?

Az óra megállt. Pedig az idő gyógyítja a sebeket. De az élet megy tovább. Talán nekünk ebben az életben nem adatik meg, hogy igazi szülők legyünk. Csak a kutyánké. De érte ezután is mindent megteszünk.

„Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.” Mi itt vagyunk egymásnak. Ez a valóság. A többi csak illúzió.

Tudom, hogy az életünk ugyanúgy folytatódik, mint eddig. És egyszer csak ki kell mondanunk, hogy ennyi volt. Mi mindent megtettünk. És mindig tudnunk kell, hogy a boldogság rajtunk múlik, akárhogy is alakuljon az életünk.

Tóth-Horváth Renáta

Fotó: flickr/gabrielacamerotti