–

Erre a napsütésre vártam hónapok óta. A porszemek táncot járnak az ablakon beáradó fénycsíkban. Becsukom a szemem, jólesik ez a pillanatnyi béke a felfordulásban. Néhány másodpercre azt is sikerül elfelejtenem, mekkora a káosz körülöttem: hogy a szoba közepére húzott, letakart bútorok és földön heverő ecsetek, pemzlik társaságában ülök éppen. A helyiségbe, ami néhány nappal ezelőtt még életünk fő színtere, a nappalink volt, most bútorlabirintusokon keresztül lehet csak eljutni – mert hát, lakást festeni is akkor a „legidőszerűbb”, amikor ki sem lehet menni belőle.  

Az igazság az, hogy halogattuk már egy ideje, de így, hogy az életterünk leszűkült erre az ötvenöt négyzetméterre, még szembetűnőbbek és zavaróbbak lettek a hibák. Ki tudja, talán ennek is van valamiféle rejtett pszichológiája, hogy ha az ember úgy érzi, elvesztette az irányítást az élete felett, olyan dolgokhoz nyúl, amiket még képes kézben tartani, és ha máshol nem is, a saját szűk környezetében igyekszik rendet teremteni. A rend viszont ebben a pillanatban még nagyon távolinak tűnik, nem látni, mikor ér véget a felfordulás.

Mindaz, ami az otthonunkat biztonságosan ismerőssé, lakhatóvá, és számunkra kényelmessé tette, átmenetileg megszűnt – és nem csak ezen az ötvenöt négyzetméteren. 

Hetekig próbáltam úgy tenni, mintha az életünk nem épp most fordulna fel fenekestül. Mintha nem fájna annyira a családom hiánya, és nem félteném őket rettenetesen. Mintha a szekrényben lapuló menyasszonyi ruhámat nem a következő hetekben kellene rám alakítani, és mintha el tudnám hessegetni a gondolatot, hogy meg tudjuk-e egyáltalán tartani az esküvőnket. Próbáltam úgy tenni, mintha nem ebben a bizonytalan helyzetben válnék szabadúszóvá, mintha a korábbiakhoz hasonlóan tervezhetném a jövőt, és nem tartanék attól, ami ránk vár. Próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne, pedig egyáltalán nincs. 

Ha belegondolok, ilyesféle félelmet és tehetetlenséget éreztem akkor is, amikor annak idején apukámnál daganatot találtak. Minden rendben lesz vele, meggyógyul majd? A család is fel fog épülni ebből a megrázkódtatásból? Lehet minden olyan, mint korábban volt, vagy most már mindig ott motoszkál majd bennünk a szorongás, hogy újra visszatér-e a betegség – a kérdések valahol ugyanezek ma is. És mint akkor, most is ugyanolyan intenzitással képes a fullasztó szorongás helyét átvenni a megmagyarázhatatlan optimizmus bennem. 

De azt már akkor, apukám betegsége alatt megtanultam, hogy ezek a hullámok természetesek, bármilyen nehéz is megélni őket. Szabad dühösnek lenni, félni, viszont kell, sőt muszáj hinni, bizakodni és örülni is – jobban, mint bármikor.

Így hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden rossz ellenére ne keresném, és ne tudnám meglelni a békét ebben a helyzetben. Hogy az évek óta tartó rohanás után ne lenne jó végre otthon lenni, és egy nyugodtabb tempóban létezni, vagy hogy ne örülnék annak, hogy lekoptak a sallangok, és végre sokkal tisztábban látom önmagamat, a szerepeimet, a kapcsolataimat. Az ember a nagy pörgésben nem is veszi észre, milyen jelentéktelen dolgokat tart jelentősnek, hogyan tudja módszeresen felőrölni, ha nem képes nemet mondani, mit okoz, ha túlzottan meg akar felelni a külső elvárásoknak. Épp olyanná válik, mint a tatarozásra váró falak a lakásunkban: karcossá, kopottá és elgyötörtté. Most viszont egyikünk sem bújhat ki az alól, hogy újraalkossa magát, és ez valahol bizakodással tölt el: most esélyünk van javulni és javítani is. Persze, mint minden tisztulási folyamat, ez is súlyos veszteségekkel jár majd, és lesznek köztük olyanok, amiket hiába gyászolunk el, úgy igazán sosem fogjuk kiheverni – annyit tehetünk csupán, hogy megpróbálunk együtt élni velük. 

De hogy meg tudjuk-e majd újra ölelni a szeretteinket, tudunk-e önfeledten borozni a barátainkkal, gyanakvás és félelem nélkül kilépni az utcára?

Hiszem, hogy így lesz: hogy ha eljön az ideje, újra együtt leszek a családommal, hogy majd hozzámegyek ahhoz, akit szeretek, azok körében, akik fontosak nekem.

Hiszem, hogy a napjainkból hamarosan elpárolog a félelem, és remélem, hogy tartósan velünk marad majd, amit a mostani helyzet a maga hullámaival és kilátástalanságával együtt mutatott nekünk: hogy észrevesszük végre, mi az igazán fontos, és jobbak, alázatosabbak leszünk, mint előtte. Hogy elkezdünk majd bízni a saját erőnkben és alkalmazkodóképességünkben, ami a további nehézségeken is átsegít. Naivan optimista lennék? Talán. De így van kódolva az ember: remél még a legkilátástalanabb helyzetekben is. 

Újra kinyitom a szemem. Erre a napsütésre vártam hónapok óta. A porszemek táncot járnak az ablakon beáradó fénycsíkban. A káoszon keresztül elkezdem látni az otthonom új arcát. Más lesz, de hiszem, hogy szebb, mint előtte bármikor.

Filákovity Radojka

Fotó: Bielik István