–

Ez az első írás tőlem, nektek, rólam itt, a WMN oldalán. Egy írás, mely remélhetőleg nem csupán számokból, adatokból, táblázatokból és függvényekből fog összeállni, mert nekem inkább ezek a kommunikációs eszközeim, ezért nem lettem újságíró. Egyszerűen imádom a számokat, a számokban gondolkodást, a logikus dolgokat. Mindenben a logikát keresem.

A jelen helyzetet is állandóan mérlegelem, elemzem, de szembesülnöm kell vele, hogy ebben nincs semmi logika, erre nincs semmi logikus magyarázat. Ez most egy olyan állapot, amit a sors (vagy ki, miben hisz) valami miatt ránk zúdított. És ha már a saját logikámat sem találom ebben, akkor próbálok kapaszkodni valami pozitív üzenetben. Ami nekem a lelassulás, a befelé fordulás, a csend, valóban a jelenben élés, az észrevétele és értékelése mindannak, ami eddig természetes volt számunkra.

Bízom benne, hogy mindenki más emberként, más gondolatokkal és bölcsebben fog kijönni ezekből a hetekből, hónapokból. Kapunk egy jó nagy adag útravalót, az biztos.

De bolondozás napja ide vagy oda, nekem ezen a napon teljesen más állt a naptáramban, más volt a tervem veletek. Ugyanis amikor ezeket a sorokat olvassátok, épp az idei év harmadik Hello, WMN! estjén ülnénk együtt, és hallgatnánk egy újabb fantasztikus beszélgetést tabuk nélkül Dorka moderálásával. Minden kitalálva, megszervezve, előkészítve, csak épp a kommunikáció nem indult el, mert már éreztük, hogy ezt a rendezvényt valami veszélyezteti. Sajnos jók voltak a megérzéseink, két napra rá jött a bejelentés és a korlátozás a 100 főnél nagyobb beltéri rendezvényekre vonatkozóan.

És most minden parkolópályán van. Várnunk kell türelmesen, hogy találkozhassunk veletek, de addig is otthonról csemegézzetek a korábbi Hello, WMN! videókból a YouTube-csatornánkon. És amint tudunk, jövünk, pótlunk, szervezünk, kommunikálunk… és várunk titeket.

Húsz napja, amióta önkéntes karanténba vonultunk a kollégákkal, és átrendeztük az életünket, próbálok más szabályokat, más rendszert vinni a napjaimba, kisebb-nagyobb sikerrel. Mert azt eldöntöttem, hogy ezeket a hónapokat nem túlélni szeretném, hanem megélni. Elsősorban megélni egészségesen, és mindemellett olyan dolgokat behozni vagy visszahozni az életembe, amikre eddig nem volt kapacitásom a hétköznapokban.

Tudom és tapasztalom, ez nem megy csettintésre, egyik napról a másikra. Sok váratlan esemény, fordulat, változás, bizonytalanság, szorongás és várakozás van most jelen mindannyiunk életében.

Most extra türelem, remény és hit kell ezekhez a napokhoz… és persze a videómeetingek terápiás hatása, ami most az egyetlen találkozási pont a kollégákkal – hol jobb, hol pesszimistább hangulatban. Ha ezt egy függvényben kellene ábrázolnom, akkor óriási kilengésekkel egy hosszú hullámvonal lenne. Egyszer fent, egyszer lent. Amúgy is folyamatos  kihívás számomra a türelem, és most fokozottan azzá vált. Állandóan pörgetném előre az idő kerekét, mert mindent azonnal és most akarok tudni, látni, tapasztalni. Hogy mi lesz, hogy lesz, mikor lesz… de hát tudjuk, #mindenrendbenlesz.

Az első napokban nem tudtam az itthonléttel mit kezdeni.

Na, nem azért, mert annyi időm lett hirtelen, sőt: pont ellenkezőleg csak a munka létezett számomra, mintha tudat alatt ebbe menekültem volna. Tipikus struccpolitikát alkalmaztam, nem akartam a munkából felnézni. Azt nem tudom, hogy ezzel védtem-e magam a kinti eseményektől, vagy csak be akartam bizonyítani magamnak, hogy itthon is ugyanolyan hatékonysággal dolgozom, vagy azt gondoltam, ha intenzíven nyomom a munkát, akkor hamarabb túl leszünk ezen az egész rémálmon.

Olyan tempót diktáltam magamnak reggeltől késő estig, hogy a tizedik napon összeomlottam, mélypontra kerültem, és nem a fizikai fáradtság miatt, hanem a lelki és idegi feszültség billentett ki az egyensúlyomból. Eddig az otthon nekem a szabadidőt, a családot jelentette, most pedig hirtelen a munkával azonosult, teljes fogalomzavarban voltam.

Újragondolva tudatosan fel kellett építenem a home office-os napjaimat, új napi rutint, új szabályokat kialakítani, és elfogadni, hogy hosszabb időre kell berendezkednem. És elhitetni magammal, hogy nem maradok le semmiről, ha nem ülök 0-24-ben a laptopom előtt a munka miatt, és nem követem percről-percre az aktuális híreket.

 Amint ezt megértettem magammal, és lelassítottam az elmémet, elkezdtem felsorakoztatni magamnak olyan feladatokat, melyekben örömömet lelem, és értelmük is van. Rendrakás magam körül apró pici lépésekben: a végeredményt látva csodás érzés tud lenni. Például elkezdtem végre rendszerezni az e-mailjeimet, mindent átnézni, kitörölni, mappázni. Hupsz, ez hosszas folyamat lesz, mert több ezer e-mail található ömlesztve a beérkezett üzenetek mappában, rendszer nélkül.

Egész pontosan 17.708.

Elővettem a rengeteg kis cetlimet a sok-sok „to do-listámmal”, célom mindet átnézni, és kitalálni egy számomra jól használható új jegyzetelési rendszert. Olyan sok próbálkozásom volt már analóg és digitális térben, úgy mint cetlizés, kis notesz, nagy füzet, post it-halom, applikációk, e-mailek magamnak címezve… de valahogy még nem találtam meg a legjobb és legszerethetőbb jegyzetelési technikát. Ha bármi jól bevált ötletetek van, nagyon szívesen fogadom kommentben.

A napokban elkezdtem újra digitális marketing tudásanyagokat begyűjteni és tanulmányozni, hogy szakmailag fejlesszem magam, amire szintén soha nem adok magamnak elég szabadidőt. Szóval nagyon sok ötletem és tervem lett hirtelen, amivel segíteni, és talán egyszerűsíteni tudom a munkámat a jövőben, és mindez még csak a szakmai oldalam. Mindemellett rengeteg itthoni tennivaló is áll a listámon, egy percig sem fogok unatkozni a következő hetekben, hónapokban.

De amit a rendrakás sem tud tompítani, ami a legjobban hiányzik nekem, amit semmi nem tud pótolni, az ölelés.

Megölelni a közeli és távoli családtagjaimat jó szorosan, ahogy mi szoktuk. Pedig épp most lenne rá még nagyobb szükségünk, hisz tudományosan is igazolt, hogy mekkora ereje van egy ölelésnek. Biztonságérzetet és erőt ad. Segít legyőzni a félelmet, oldani a szorongást. Sajnos a javasolt kétméteres távolságtartás erre most nem ad lehetőséget nekünk. De fegyelmezettek vagyunk, és végigcsináljuk, ugye!?

Látom magam előtt azt a pillanatot, amikor zöld lámpát kapunk, és bepótolva a kimaradt heteket, hónapokat hosszasan csak öleljük majd egymást. Jaj, nagyon várom!

 

Sok puszi és ÖLELÉS, amikor már szabad!

Szentkuti Judit