–

Triplán szerencsés helyzetben vagyok

A lányaim apukája a születésüktől fogva teljes értékű szülőként van jelen a mindennapokban, a szűk környezetemben ez a természetes apai viselkedésmód, ami még azokig az intézményekig/hivatalos személyekig is elér, amiket rendszeresen látogatunk. Vagyis nemcsak a négy fal között, de az óvodában, a gyermekorvosi rendelőben, vagy éppen a saját munkahelyén (ahova a nyári szünet alatt többször elkísérték a gyerekek) is láthatóan és megkérdőjelezetlenül szülői szerepkörben van jelen, akár nélkülem is.

Nem dicsekedni akarok (bár ezzel még érdemes is lenne), csak azért mondom el, hogy hozzátehessem: ennek ellenére számtalanszor azon kapom magam, hogy ott nyüzsgök előtte, hogy kitakarjam és ellopjam a „szülőség-show-t.”

Akár a keményebb pillanatokról van szó, akár az élvezetesről. Én akarok lenni a szülőbb szülő. Pedig egyébként nem vagyok. Vagyis technikailag mégis.

Miért vagyok kicsit szülő Nr.1?

Ahogy a legtöbb családban, nálunk is szimplán gazdasági döntés volt, hogy végig én maradtam „otthon” a gyerekekkel, pedig szívesen megosztoztunk volna a lehetőségen. Azért írom idézőjelben, mert a munkám ráadásul lehetővé tette, hogy home office-ban dolgozzak, ami miatt egy speciális helyzet alakult ki nálunk: napközben én voltam a gyerekkel, majd később gyerekekkel, de délután (vagy gyakran este), amikor a férjem hazajött, akkor rögtön „átvette” őt/őket, én pedig leültem dolgozni. Ennek voltak hátrányai is persze (például, hogy gyakran csak hétvégén volt közös családi időnk), de az egyik legnagyobb előnye az lett, hogy a férjem azonnal helyzetbe lett hozva.

Valójában az én ambíciómnak (jöhetnek a kövek) meg persze a nem elhanyagolható anyagi érdeknek köszönhetően töltött napi szinten időt a gyerekekkel – nélkülem. Amibe ő a legnagyobb természetességgel állt bele, és azóta is az az általános, hogy amikor mindketten jelen vagyunk, akkor a lányaink inkább őt igénylik.

Engem ugyanis alapvetően unnak. Leginkább azért, mert vannak időszakok, amikor olyan sokat dolgozik a férjem, hogy alig látjuk. És olyankor minden fronton csak én vagyok jelen kettőnk közül. Ezt a lányok rendszerint nehezményezik, de mivel projekt-alapú a munkája, ez nem egy olyan dolog, amit befolyásolni tudnánk. Azóta ráadásul mindkét lányunk óvodás lett, így eléggé átalakult az életünk: már én sem dolgozom (annyit) otthon, szóval valahogy a rutinszerű hétköznapi helyzetek megoldása a legtöbbször rám marad. Persze ez ingadozó egyfelől, másfelől éves, havi, de akár heti szinten is kirívóan több időt töltök a gyerekekkel. Mondjuk, ez szerintem a legtöbb családban így van. Ezért is érzik magukat első számú szülőnek az anyukák.

Duracell-nyuszi lettem

Ennek, meg persze a túl aktív attitűdömnek köszönhetően, én lettem a „soha-le-nem-merülő” elemmel ellátott anyuka, aki még akkor is pörög, amikor már rég nincs min.

Gyakran észreveszem, hogy olyankor is evidenciának veszem, hogy én csinálok mindent, amikor amúgy ott lenne a férjem, és akár csinálná is. Csak esetleg rutintalanabbul.

De nem kell emiatt teljesen hülyének nézni az egyébként felnőtt, dolgozó, magukról évek óta gondoskodó férfiakat, főleg azért, mert a gyerekek körüli feladatok állandóan változnak, és mi, anyák sem vagyunk mindig a helyzet magaslatán. Különösen a „nemszeretem” feladatoknál, mint ruhakikészítés, uzsonnacsomagolás, táskabepakolás. Régebben, amikor még kisebbek voltak a gyerekek, és, mondjuk, szoptatni kellett őket (amit ő, ugye, nem tudott), simán átvette tőlem ezeket a dolgokat. Aztán valahogy észrevétlenül nálam landoltak – és tudom, hogy ezt én rontottam el. Ezért most megbeszéltük, hogy beosztjuk a reggeleket (az ovijárat eddig is így ment), előkészületi szempontból is.

Jellemző példa

Nemrég kiderült, mikor lesz a soron következő szülői értekezlet az oviban. És egy olyan napra esik, amikor nekem már programom van. Nem mozdíthatatlan, de mégiscsak munkaügyi dolog. Mindketten megkaptuk az erről szóló e-mailt, és én mindjárt el is kezdtem gondolkozni, hogy hogyan tegyem át azt a megbeszélést… mire írt a férjem, hogy „ki menjen a szülőire?”. Fel sem merült bennem, hogy nem én megyek. Ráadásul, ha mindketten ráérnénk, akkor nem kellene a gyerekek felügyeletét is megoldani az esemény alatt. 

Amikor vázoltam neki a problémát, rögtön mondta, hogy ő megoldja az egészet. És tényleg, miért is nem gondoltam erre?

Hát pont azért, mert ezt láttam gyerekkoromban, sokszor ezt látom magam körül, és ez tűnik egyértelműnek. De nem az. És ezt nem a közintézményeknek kell először észrevenni, hanem nekünk, anyukáknak, akik egy csomó helyzetben beállunk az apukák elé, és kitakarjuk őket. Pedig bennük általában megvan a szándék, hogy ott legyenek.

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images