–

Először is, nagyon régóta szeretném elmondani, hogy az egészségügyi dolgozók, a mindenféle szolgáltatást erőn felül nyújtók, a kényszer karrierváltók, a megélhetésükért küzdők és az alkalmazottaikat és a cégüket mentő vezetők mellett

emelem kalapom minden szülő előtt, aki karanténban csapatja az iskolás, óvodás, kamasz, totyogó, kisbaba gyerekével, mert mind kibaszott hősök vagyunk!

Ezt azért fontos elmondani, mert néhányan úgy csatornázzák ki a feszkójukat ebben a kemény helyzetben, hogy azt pufogják online, hogy mekkora köcsögök a szülők, amiért nem örülnek a váratlanul ölükbe hullott családi pillanatoknak, és a gyerekeikkel tölthető minőségi idő lehetőségének. Ez egy oltári nagy kamu, ne dőljetek be neki, és ne tegyétek bele a puttonyotokba ezt a lelkiismeret-furdalást, légyszi.

Ez ugyanis nem gondtalan együttlét, hanem kőkemény küzdelem, amihez legfeljebb kicsit hasonlóban volt részünk az elején – mínusz szorongás, mínusz kvázi kijárási tilalom. És akik szerint ez semmi, ettől még boldognak kellene lennünk, azok hülyék. Ignorálni kell őket.

Akik szerint ebben a helyzetben is meg lehet és kell találni a szuper közös pillanatokat és az összenevetéseket, azok okosok. Rájuk hallgassatok.

Újra a startmezőn – de sokkal okosabban

Szerintem az első lépés az, hogy kicsit megtanuljuk magunkat ebben az új helyzetben. Meg a családtagjainkat, akikkel össze vagyunk zárva. Én például egy problémajunkie vagyok, szeretem, ha káoszt kell menedzselni, tüzet kell oltani. Így egyelőre lubickolok az új helyzetben – de ami ma új feladat, két hónap múlva a monoton hétköznapok része lesz, úgyhogy adja az ég, hogy ne tartson addig. Mondjuk, ha abból indulunk ki, hogy öt évet egyszer már végigcsináltunk családilag, akkor inkább nem picsogok előre. Hanem elmondom, hogy mit tanultunk a helyzetről és magunkról néhány évvel ezelőtt – és mit alkalmazunk ebből most.

Egyedüli felnőttnek lenni rossz

Nekem a kisgyerekes otthoni időszak legnagyobb próbatétele az a kettősség volt, hogy egyszerre éreztem azt, hogy sosem lehetek egyedül és közben nagyon magányos voltam (a nap nagy részében). Így a karanténhelyzetre az első reakcióm az volt, hogy csináljunk karanténkommunát (ez a gyerekorvos szakértő szerint is működőképes).

Így a mi karanténunk közös a húgomék családjával, és két lakást ölel fel, ami megdöbbentő módon számít. Plusz itt van a home office-szal járó „itt vagyok, de nem vagyok itt” helyzet, amit tudatosítanunk kell magunkban, a gyerekeinkben és minden résztvevőben (ha online meeting van, akkor érdemes a kollégákat is értesíteni, hogy lehetnek gyerekügyletek, akár a meeting közepén is). Mi sokat beszélgetünk erről a gyerekekkel is, és persze igyekszünk felosztani, hogy mikor ki van velük, így az időhöz kötött munkák tudnak haladni napközben. Mivel minden érintett felnőtt dolgozik, így megesik, hogy senki nem tud teljes figyelmével a gyerekekre koncentrálni – de egy bizonyos pontig minél többen vannak, annál könnyebben kötik le egymást és magukat önállóan.

A legnagyobb csapda ugyanis ebben a helyzetben az, hogy azt sem tudjuk, hova kapjunk, a gyerekeink meg halálra unják magukat. Szép kontraszt.

(Most kifejezetten nem az extrán leterhelt iskolásokról beszélek, hanem a távoktatás lehetősége nélkül maradó rengeteg ovisról, de nyilván az iskolások szülei is küzdenek – talán még keményebben –, csak éppen mással.)

Tele van a net szuper napirendekkel, hogy hogyan oldjuk meg ezt a viszonylagos patthelyzetet. Na, ezektől bennem csak felment a pumpa, addig, amíg nem találtam rá erre:

Ez szerintem a kisgyerekes home office esszenciája. Minden benne van. (Egyetlen napirendi pont, amit fixen képes vagyok tartani, hogy nyolc körül teátrálisan elkezdjük a napot, azaz felöltözünk, mintha mennénk valahová, minden más esetleges időpontokban történik nálunk. Igen, az ebéd is.)

Amikor tudatosítottam magamban, hogy ezzel a helyzettel állunk szemben, itt senki nem lesz napirendtartó alezredes, akkor könnyebb lett, és mostanra már kidolgoztuk a saját taktikánkat, bármilyen ironikus is, a nyaralási stratégiánkból inspirálódva.

Ez így néz ki: minden napra van egy vagy két nagyobb projekt, ami köré minden mást szervezünk, és mindennap van olyan történés, ami a gyerekekért van, és ami a felnőttekért (például egy gyerekmentesen eltöltött meeting vagy egy nyugis reggeli kávé – mi, felnőttek azért ne legyünk túl nagyigényűek).

A többi teendőt, helyzetet, feladatot köré dobáljuk, közepesen ad hoc jelleggel. Azért valamiféle sorrendiség nyilván kell, ebben igyekszünk. Délelőtt általában van szabadtéri program, hogy legyen délutáni alvás. Vacsora előtt lenyomunk egy mesetornát (köszi, Gyerünk, anyukám!, hogy a helyzetre tekintettel ingyen elérhető), hogy az esti elalvás ne két órán át tartson (ez a legjobb szándék ellenére sem mindig jön össze).

Az embertelen mennyiségű étkezést, amire egy óvodás gyereknek szüksége van, kénytelenek vagyunk tartani – de erről majd legközelebb mesélek –, vannak listáim, meg listákat rendszerező listáim.

Még egy fontos és praktikus dolog: mi csak emberek közé nem megyünk, a szabadba nagyon is (szigorúan nem tömegközlekedve!) – ezek általában azok programpontok, amik örömöt adnak a gyerekeknek, az előtte-utána hallgatott „most egy kicsit játsszatok, mert dolgoznunk kell” között.

Voltunk piknikezni a Filozófusok kertjében (nagyon kevesen voltak, és csak a saját plédünkkel érintkeztünk):

Végigjártuk a Sétáló Naprendszert a Népligetben:

Lefotóztuk, és megnövényhatározóappoztuk az összes környékbeli növényt és gyomot (ez amúgy japán babérsom):

És a gyerekeim legnagyobb örömükre kitakaríthatták a kádat (aztán én újratakarítottam):

(Ha többet szeretnétek látni a karanténos hétköznapjainkból, kövessétek a sztorijaimat itt.)

Szóval tanulgatjuk ezt a karanténhelyzetet – a lányok koronás szájmaszkos karantén-királylányokat rajzolnak, és azt kérdezgetik, hogy a nyuszi bejöhet-e a karanténba. Én beengedném, de nem tudom, hogy kéz- vagy eszközfertőtlenítővel kell lefújni…

Ti hogy csináljátok?

Tóth Flóra