A tézis én magam vagyok. Saját magam elfogadása. Az antitézis a másik szeretete, a benne való feloldódás, túllépés önmagamon. A szintézis mi vagyunk. Egyesülve a szeretetben.

Hegel 1831-ben ugyanabban az ázsiai orosz seregek által behurcolt kolerajárványban (hogy valami aktuális is legyen!) halt meg, mint komáromi ükapám. 

Darwin a járvány elől menekült a Beagle fedélzetén, hogy Galapagos-szigeteki utazása során megszülessen az evolúció elmélete. 

Szóval régen volt. 

Marxizmus-leninizmus óráinkon a hatvanas években annyit tanultunk Hegelről, hogy „tézis-antitézis-szintézis” és hogy az idealista filozófus tanait a világszellemről és a dialektikáról Marx Károly állította fejéről a talpára. Hogy Marxot ki ejtette fejre, azt nem tudom.

A szeretetről Hegel gondolkozott a legpontosabban. Az első lépés – már a régi görögök számára is – önmagam megismerése és elfogadása. A másik elfogadása és szeretete csak az ezután következő lépésben lehetséges. A másikban is a magamhoz hasonlót szeretem. Ha önmagamat gyűlölöm, a másikat sem szerethetem. Azt szeretem, hogy hasonló hozzám: „subject to the same diseases, healed with the same means” („ugyanattól betegszünk meg, és ugyanattól gyógyulunk” – A velencei kalmár Nádasdy Ádám fordításában, a szerk.), mert ilyesmiről Shakespeare is írt. 

Ő és ÉN: MI vagyunk, a szeretettel magasabb szinten. A gondolat érvényes nemcsak a szerelemben, nemcsak a családban, de kiterjesztve a baráti közösségekben, nemzetben… és igen, akár az emberiségben, sőt az élővilágban is.

Fordítva azonban nem megy. 

Nem szerethetem a természetet, nem védhetem a klímát sem úgy, hogy gyűlölöm az emberiséget, és nem szerethetem az emberiséget anélkül, hogy ne szeretném a hozzám legközelebb állókat. A szeretetet a hozzánk közelieken keresztül gyakoroljuk. 

Ez a bökkenő! 

A közelieket a legnehezebb szeretni. Hibáik irritálóak. Igen, fárasztóak, és rettenetesen nehéz alkalmazkodni hozzájuk. 

Mennyivel egyszerűbb idegenekkel jót tenni egy nagyobb összeg átutalásával, egy-egy jótékonysági akcióval, vagy csak őket látványosan sajnálni és letudni az emberszeretet terheit, mint állandóan alkalmazkodni a házastársamhoz, aki nem hajtja le a vécédeszkát, a szabadságomat föláldozni az egyre szemtelenebb gyerekért, meglátogatni a beteg nagynénémet, beszélgetni a magányos öregemberrel a szomszédban! 

Ha megtanuljuk elfogadni saját magunkat, és jól szeretni a hozzánk közelieket, sokkal jobb hely lesz a világ. Együtt azokon is biztosan jobban tudunk segíteni, akik mégis egyedül maradtak és segítségre szorulnak. 

Legalább elméletben már tudom, hogyan kellene. Szerencsére sokan vannak, akik elmélet nélkül is nálam jobban csinálják. 

Jásdi István

Kiemelt képünk illusztráció