–

Arccal a fának

Lihegve szaladok az erdőben, igyekszem olyan halkan lépni az avarban, ahogy csak lehet a körülményekhez képest, nehogy meghalljanak. Az ellenségeimet mind hátrahagytam, így arrafelé, azt remélem, biztonságban vagyok. De csak egy darabig. Amott nyúlik el a mező, ahol már semmi sem rejt el, szabad préda vagyok. Gyorsan körbenézek, hol lehetnék a legjobb takarásban, végül egy széles, öreg tölgyre esik a választásom. Hiába a rekkenő nyári hőség, a fák lomboronája alatt mégsem érzem a meleget kellemetlennek. Rátapasztom a homlokom a hűvös törzsre, magamba szívom az erdő illatát. A fülemben hallom, ahogy az ereimben dobog a vér. Igyekszem lecsendesíteni a légzésemet, közben fülelek. Ekkor hallom meg.

Súlyos, nehéz férfiléptek közelítenek felém a száraz leveleken keresztül. Talán még nem vett észre.

Lassan kerülöm meg a fát, csak a szemem sarkából lesve őt, miközben a homlokom nekisúrlódik a durva érintésű törzsnek. Mint egy indián, olyan puhán lépek. Nem látom pontosan a férfi fejét, okosan mindig úgy fordul, hogy az ágak takarásában legyen. Lehajolva kissé közelebb lépek, hátha… Ahogy óvatosan előrekúszom, megreccsen a lábam alatt egy vékonyka ág. Azonnal odakapja a tekintetét, és mielőtt bármit szólhatnék, torkaszakadtából elüvölti magát: „23-78-92!”

Baszki. 

Kiestem

Csalódottan kullogok a mező felé, miközben a nagybátyám széles mosollyal integet. Így jártam: ezúttal ő nyert, és én húztam a rövidebbet. Némi pajkos bosszúszomj is csillog a szemében, legutóbb, amikor itt számháborúztunk, olyan ügyesen helyezkedtem egy sziklacsúcs takarásában, hogy sikerült az első öt percben kiejtenem őt.

Lemegyek a domboldalon a mező széléig, már várnak ott a többiek. Apám épp az imént végzett a tábortűz begyújtásával.

Egy faasztalnak támasztva készen vár egy tucat élesre faragott nyárs, mellette tálcán vastag, tarajosra vágott szalonnaszeletek, só, bors, és puha fehér kenyér.

Kiskoromban mindig ilyesmi volt a születésnapom, meg jó pár hétvége: barátokkal, unokatesókkal felmentünk a Hármashatár- hegyre szalonnát sütni meg számháborúzni apukám vezényletével. Építész szüleim tökéletes mértani pontossággal megrajzolt számokkal feldíszített táblákat készítettek, amiket gumikkal erősítettünk a fejünkre. Volt a kék csapat meg a piros, sorshúzással döntöttük el, ki hová tartozzon, aztán kezdődhetett a csata. Imádtam. 

Vadászat erdőn-mezőn

Ha meg nem háborúzni és sütögetni volt kedvünk, vagy nem olyan volt az idő, akkor bejártuk az erdőt-mezőt, gombák után kutatva. Apukám elvégzett egy gombafelismerő tanfolyamot (és bár a saját aggodalmaskodó anyukája soha nem ismerte el a tudását e téren), onnantól fogva rengeteget jártunk gombászni is. Nagyon büszke voltam magamra, ha sikerült rábukkannom egy gazdagabb lelőhelyre, a kedvenceim pedig a pöfetegek voltak, olyan murisan néztek ki, ahogy aprócska tojásként megbújtak az aljnövényzetben. Ha pedig már túlértek és megbarnultak, a húgommal egymást löködtük, ki lépjen rá elsőként, akkor ugyanis a kávészín burok, mint egy lufi, kipukkadt, sűrű spórafelhővel borítva be a környezetét.

Ne kínozd a négy fal között!

Talán akkoriban alakulhatott ki az a véleményem, miszerint nincs rossz gyerek, legfeljebb túl szűkös tér.

Nem lehet egy energiától majd szétrobbanó gyerektársaságot bezárni a négy fal közé, majd kétpercenként ledorongolni őket, mert nem viselkednek rendesen, és csak szétkapják a lakást.

Ezért aztán a saját utódaimat is állandóan szellőztettem, az lett ugyanis szülőként is a tapasztalatom, hogy míg a gyerekhiszti szobahőmérsékleten fokozódik, kint, a végtelen téren legtöbbször eloszlik, mintha csak elfújták volna. Így aztán, ha esett, ha fújt, mentünk a levegőre, játszótérre, kiserdőbe, Margit-szigetre, Visegrádra, a Duna-partra, ami épp kézenfekvő volt, vagy amihez kedvünk szottyant. 

Apám közösségi szabadlevegős élményét pedig természetesen a saját képemre szabtam: a testmozgáson kívül nyilván volt étel, ital és ünneplés is dögivel. Nekem az egyik „főfőkedvencem” lett tehát a piknik műfaja, ami ráadásul jóval kevesebb kosszal, macerával, feszültséggel jár, mintha ugyanezt otthon, a szűk lakásban adtuk volna elő a másfél tucat kiskorú lármás asszisztálása mellett.

A recept végtelenül egyszerű: készíts két talicska sósat és édeset, nyalábolj fel papírpoharakat, üdítőt, keverj be limonádét, hűts be pár sört, cidert, pezsgőt, korosztálytól függően, pakold be az autóba a frizbit, tollast, focit, meg ami épp a garázsban az évek alatt felhalmozódott sporteszközökből a kezedbe akad, aztán indulhat a bulika! A kijelölt placcon, mezőn, szigeten, parkban teríts le egy pokrócot, jelöld ki pulcsikkal a pályát, és aztán már nincs is más dolgod, mint hagyni, hogy mindenki azt csináljon, amit csak szeretne.

A külső helyszínen megült gyerekzsúroknál imádtam, hogy nem kellett azon izgulnom, mikor rántanak le a gyerekek valami törékenyt a polcról, öntik végig a nagymamám damasztján a málnaszörpöt, vagy hogyan tapossák bele örökre elválaszthatatlanul a szőnyegbe süteményt.

Helyette átadhattam magamat az önfeledt szórakozásnak, azaz focizhattam (ami feleakkora gyerekpartnerekkel dupla sikerélménnyel jár, nagyon ajánlom!), diskurálhattam a többi szülővel, tollasozhattam, vagy egy padon üldögélve süttethettem az arcomat.

Új, négylábú generáció

Idővel azonban a gyerekeim óhatatlanul felnőttek, manapság nemhogy nem hajlandók velem piknikezni, de még csak nem is szívesen mutatkoznak velem az utcán mások előtt. Kénytelen voltam új partner után nézni, aki kivarázsol néha a négy fal közül, és akivel kiélhetem végtelen szabadság és friss levegő iránti igényemet. Amíg a kamaszaim világfájdalmas arccal eljátsszák a hős Disney-árvát, aki egyedül áll szemben a világ minden nehézségével, beszereztem egy kutyát.

A Böbit aztán soha, de soha nem kell nógatni, ha outdoor-tevékenységről van szó (és a legjobb, hogy még öltöztetni sem, vagy kivakarni a kezeslábasából, ha elindulás után öt perccel rátörne a pisilhetnék). És vele együtt így én is új szintre léptem… amikor belevágtunk a közös kalandba, még nem is sejtettem, milyen észvesztő magasságokba! Ha volt is bennem valaha bármiféle berzenkedés a kellemetlenebb időjárási körülmények miatt, ha valaha éreztem is úgy, hogy a mínusz tíz fok, az orkánerejű szél vagy a szitáló eső akadálya lehet egy kiadós sétának, azt Böbi kutya végleg kinevelte belőlem. Ki nem hagynám vele a reggel hétórás Margit-sziget körünket, ezek nagyon sok szempontból roppant hasznosnak bizonyultak. Egyrészről meg sem tudom számolni, hány ötletem támadt séta közben, amiket cikkekben, könyvben, blogposztokban tudtam felhasználni.

A séta monoton ritmusa, a csend, a táj számomra olyan flow élményt ad, ami elengedhetetlen a kreativitáshoz. 

Elcsendesülés

Az igazán nagy ajándék viszont az a szinte terápiával is felérő élmény, amivel minden reggeli sétánk jár. Mert ahogy ott bandukolok vagy épp futok a kutya mellett az úton, miközben ő mókusokat les, vagy buzgón magával cipel egy darab faágat az egész úton, minden, de tényleg minden nyűgöm, gondom, bajom, konfliktusom olyan piszlicsárénak tűnik.

Ahogy beleengedem magamat a mindennap változó, mégis örök természetbe, minden egyes alkalommal rájövök: én magam is milyen kicsi és mulandó vagyok, csak egy aprócska része a nagy egésznek. Hogy tényleg: minek aggodalmaskodni, bosszankodni bármi olyasmin, amire két hét, két hónap vagy két év múlva már nem is emlékszem? Inkább hagyom, hogy kifújja belőlem a szél, lemossa az eső, felszárítsa a nap. Akárhogy is vágok neki a reggelnek, mire egy bő óra után hazaérünk, már a szokásos derűmmel tudom szemlélni a napomat, miközben azt dúdolom magamban, hogy „What a wonderful world”.

Fiala Borcsa