Ezért költöztünk vidékről falura – Egy harmincas, háromgyerekes családapa írása

–

Kicsi a lakás, de nagy a rakás

Annyi mindent történt velünk mostanában, hogy szinte nekem is nehéz felfogni, nemhogy azoknak, akik körülöttünk élnek, és csak olykor-olykor követik kalandjainkat. Talán emlékeztek rá, amikor arról meséltem, milyen nehezen fogant meg az első gyermekünk, utána meg arról is, hogy ti se adjátok fel, hiszen hirtelen – mindenki meglepetésére – természetes úton, picike korkülönbséggel bekopogtattak az ikreink is. Így villámgyorsan kellett nagycsaláddá válnunk.

Ez nemcsak azért tartogatott rengeteg nehézséget, mert az addigi életünk minden formájában megváltozott, és kereshettük meg magunkat a feladatok, teendők, szülői ösztönök sűrű erdejében, hanem anyagilag és logisztikailag is új feladatok elé állított minket. Új autóra (igazi családira), új babakocsira (ikerre) volt szükségünk, és még az akkor nagy nehezen megvásárolt harmadik emeleti, háromszobás lakásunkat is új funkciók szerint kellett berendeznünk.

Az első másfél évet végigcsináltuk három gyerekkel és egy kutyával a három emelet meredek lépcsőfokain.

Mondanom sem kell, két hordozóval és egy járni alig tudó kislánnyal, nyakunkban a kutyapórázzal és a cumikkal, cumisüveggel, téli babatáskákkal izzadtuk végig ezt az időszakot. Igazi erőpróba volt minden kiruccanás, és minimum kétemberes megpróbáltatás. Természetesen imádtuk minden pillanatát, és azt is tudjuk, hálásak lehettünk, hogy ilyen csodás otthonunk lehetett. Aztán tovább kellett lépnünk. 

Ennek a továbblépésnek a döcögős útját és miértjeit szeretném most nektek leírni

Nem. Nem egy sztereotípiára akartuk felépíteni az életünket. „Összeházasodunk, lesz három gyerekünk, veszünk egy családi autót és egy kertes házat, ezzel teljesítettük a normát stb. stb.”

Mi szerelmesek lettünk, összegyűjtöttük az esküvőre valót, utána megharcoltunk a gyerekért, közben összegyűjtöttük a pénzt a jogsinkra és az autónkra, ismét közös cél gyanánt lakást vettünk, majd Isten ajándékaként megérkeztek az ikrek.

Három gyermeket szerettünk volna, csak kicsit gyorsabban megkaptuk őket, mint ahogyan számítottunk rájuk, ezért kellett újratervezni, és ezért döntöttünk úgy, hogy költözünk.

Alaposan felmértük a lehetőségeinket, azokat összefésültük az álmainkkal és az elképzeléseinkkel.

Hogy miért nem vártunk? Azért, mert az életben minden pillanat számít… Minden egyes pillanat, így nem akartuk elpocsékolni, hiszen tudtuk, ha azt szeretnénk, hogy a gyerekek kertes házban, a természetben játszva nőjenek fel, gyorsan kell döntenünk. Így vetettük bele magunkat ismét az ingatlanvásárlás és -eladás feneketlen bugyraiba.

Azt kell mondanom, ekkor még nem is sejtettük, mi vár ránk

Mindenki tudja, minek tulajdonítható az ingatlanpiac hatalmas fellendülése, így nem részletezném, hiszen mi is tökéletes példa vagyunk rá három gyerekkel. Ennek köszönhetően a lakásunkat szuper áron, villámgyorsan el tudtuk adni. Viszont a nehezebb rész nem is az eladás, hanem a vásárlás volt, hiszen anyagilag meg volt kötve a kezünk.

Normál anyagi helyzetű, nagycsaládos szülők vagyunk, akik mindig spóroltak valamire, keveset utaztunk, nyaraltunk, hogy egyről a kettőre léphessünk, és szép lassan eljuthassunk álmainkhoz.

Nyilván mindenkit más motivál, mi ezekben a biztos pontokban találtuk meg, amiket már elmondtam.

Nagyon nehezen találtunk olyan házat, amely a kritériumainknak megfelelt. Felsorolok párat, hogy értsétek: családi ház, városunk maximum tizenöt kilométeres vonzáskörzetében, és csak minimális felújításra legyen szükség. Fontos volt még, hogy a vizesblokkok rendben legyenek, hiszen ezek viszik a legtöbb pénzt, egyúttal elengedhetetlen volt az is, hogy szimpatikus legyen a hely, és a jó bölcsi, óvoda, iskola is nélkülözhetetlen a közelben.

Sajnos két házzal is pórul jártunk, az elsőt egy készpénzzel azonnal fizetni tudó vásárló vitte el az orrunk elől, a másodiknál pedig az emberi tényezők nem voltak a helyén.

Ennél az esetnél az adásvételi szerződés aláírása előtt derült ki, hogy az ingatlanon végrehajtás van

A tulajdonosok annyira inkorrektek voltak, amilyennel szerintem még életemben nem találkoztam. Arra a házra alapoztunk mindent: egy eladott lakással, reményekkel és tervekkel, de hirtelen minden összeomlani látszott.

Teljes pánikban voltam, hiszen nyugodtan adtuk el a lakásunkat, hogy végre megvan az új tökéletes otthonunk, amikor kiderült: ezt nem tudjuk megvásárolni.

Leültünk a feleségemmel, és újraterveztünk. Tudtuk, nincs más megoldás, záros határidőn belül találnunk kell valamit, hiszen a lakásunkból hamarosan ki kell költöznünk.

Ekkor még korántsem sejtettük, mennyi kacifántos buktatót tartogat számunkra az élet

Így hát kihasználva a közösségi média erejét, egy szöveget osztottam meg, amiben leírtam, hogy az új otthonunkat keressük, és fotóval mutattam be a családunkat. Rengetegen írtak, de arra álmomban sem gondoltam volna, hogy az a tulajdonos, akiről az imént meséltem, hogyan sodort minket inkorrekt viselkedésével nehéz helyzetbe, még úgy is megkeres, hogy fényképet csatoltam a poszthoz magunkról, és újra megpróbálja eladni nekünk a házát. 

Végül egy véletlennek köszönhetően keveredtünk abba a kisközségbe, ahonnan az anyósom is származik, itt szintén a véletlennek köszönhetően találtuk meg az igazi otthont.

Minden klappolt, csodálatos község húsz percre a várostól. Kedves kis főtér, remek óvoda, bölcsőde, iskola. A ház minden elképzelésünket felülmúlta, a tulajdonos pedig hihetetlenül segítőkész és szimpatikus volt. Milyen szép is lenne, ha itt befejezhetném…

Ám ekkor újabb nehézségbe botlottunk, ez volt a bürokrácia sűrű, sötét erdeje. Mivel nagycsaládosok vagyunk, így élni szerettünk volna minden olyan lehetőséggel, ami jár nekünk, és amikért hálásak vagyunk, hiszen ezek nélkül nem is tudtuk volna megteremteni a gyerekeknek ezt az új otthont.

Miután kitöltöttük a végtelenül hosszúnak látszó adatalapokat, szerződéseket, és beszereztünk minden igazolást legalább kétszer, mert a folyamatok lassúsága miatt természetesen egyszer minden papír érvényessége lejár, kiderült, a mi esetünk olyan egyedi és úttörő, hogy még nem találkoztak ilyennel a bankban. Ennek és egy banki átállásnak tulajdoníthatóan, minden háromszor annyi ideig tartott, mint gondoltuk.

Így ismét attól tartottunk, hogy bukunk mindent, ekkor már valódi félelem, kilátástalanság, aggodalom tört ki rajtam.

Viszont végre megmutatta az élet azt, amiben mindig is hittem, bízni kell a jóban, és hinni kell az álmainkban

Az egészben a legérdekesebb, hogy a feleségem végig azt mondta: minden megoldódik, ne aggódjam, bennem viszont ott volt a családfenntartó vállán lévő mázsás súly, felelősség, hogy nekem kell megteremtenem a megfelelő otthont a családnak, holott ezt is, mint eddig mindent, közösen csináltunk.

Ekkor jött a gondviselés, és kinyitotta a türelem, empátia, segíteni akarás ajtajait nekünk.

A tulaj, akitől a házunkat vettük, megértő volt, és segítőkész, a befektető, akinek a lakásunkat eladtuk, megengedte, hogy maradjunk addig albérletben, amíg ki nem mászunk a bürokrácia háborgó tengeréből.

Az idő elsodorta a viharfelhőket, újra tiszta lett az ég, én pedig végre új otthonunkból írhatom kalandunkat nektek. Egy olyan községből, ahol friss levegőn és zöld környezetben nőhetnek fel a gyermekeink, ahol a hétköznapokban is találkozhatnak libával, kacsával és mindenféle háziállattal.

Egy olyan helyen, ahol köszönnek az utcán egymásnak az emberek, egy olyan helyen, ahol van kertünk, és elférünk a nappaliban.

Egyszóval olyan helyen, ahol nemcsak a digitális tartalmak veszik őket körül, hanem könnyebben meg tudjuk nekik mutatni, milyen színes és csodálatos is a világ.

Ezért is döntöttünk úgy harmincéves fejjel, hogy hosszú távon gondolkozunk, így tartalmas, értékekben gazdag gyerekkort tudunk teremteni a gyerekeinknek. Felhagytunk eddigi városi életünkkel, és vidékről falura költöztünk.

Két hete lakunk itt, de már most tudjuk, hogy megérte, hiszen a gyerekek sokkal kiegyensúlyozottabbak. Simán ment az átállás, mintha mindig is itt éltek volna. Ami pedig a legnagyobb tanulság volt számomra, hogy az emberi kapzsiságot és rosszindulatot mindig legyőzi a jóindulat, a segítőkészség és az összefogás.

Nem adtam fel, még mindig hiszek abban, hogy vannak olyanok közöttünk, akik leírhatják csupa nagybetűvel, hogy „jó ember vagyok”.

Mindent összevetve, higgyetek az álmaitokban, tegyetek érte, gondolkodjatok közösen, tűzzetek ki célokat, és mindent elérhettek!

Mi pedig hálásak vagyunk az életnek, hogy ismét kaptunk egy olyan leckét, ami által még jobban megbecsüljük azt, amink van.

Sánta Dávid

 

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van