–

Felszállok a metróra és körbenézek. Senki nem néz vissza rám. Már nyúlok is a zsebem felé, hogy megbizonyosodjak, nekem is megvan a mobilom. Bármi történhet, ott van. Elérhetnek, és én is elérhetek bárki mást. Üzenhetnek nekem, és én is üzenhetek másnak. Ráadásul akármikor. Abban a pillanatban, amint eszembe jut, hogy üzenjek, megtehetem. 

Amint a kezem végigcsúszik a telefonomon, kicsit megnyugszom, jó érzés a tudat, hogy velem van. Az ujjaim megtapadnak a szilikon borításon, és újabb gondolat fészkeli bele magát a fejembe: lehet, hogy történt valami fontos az elmúlt pár percben?

Megnézem. Előveszem a telefont, feloldom a képernyőzárat. Nem történt semmi. Nem keresett senki. Nem is üzent senki. Megnyugodhatnék, hiszen a dolgok mennek a maguk rendje szerint. De azért a kisördög ott motoszkál: biztos, hogy nem történt semmi? Kinyitom a csetprogramot. Ott sem üzent senki. Na, jó, akkor elteszem. 

Visszacsúsztatom a zsebembe, de… mintha épp megrezdült volna. Talán egy levél. Megint kihúzom a zsebemből. Ó, igen, jött egy levél. Egy senkit nem érdeklő hirdetés. Mindegy, ha már elöl van, megnézem, mi a helyzet a Facebookon. Milyen cuki ez a cicás videó. Végigpörgetem a hírfolyamot.

Le kell szállnom. A telefont visszacsúsztatom a zsebembe. Majd ha átszállok a másik metróra, írok Sárinak, hogy majd este írok neki… Leolvad a mosoly a képemről, meghökkenek a saját gondolatomon. Írok neki, hogy majd írok neki? Hát, majd írok neki, és kész. 

Kati néni a szomszédból szóba elegyedik velem a postaládák előtt

Azt meséli, kapott az unokájától egy csilivili telefont. Majd legközelebb előveszi, megmutatja, mert különben a fiókban tartja, hogy ne porosodjon. Azt meséli, sokat kínlódik vele, mert nincs rajta gomb. És a fényes képernyőn kell eltalálnia a számokat. Míg előkotrom a kulcsot, gyorsan azt is elmeséli, hogy különben meg rettenetes, mit csinálnak ezekkel az új telefonokkal a fiatalok. Csak azt nyomkodják. Felszáll a buszra, és mind nyomkod.
– Hát, ezeket a modern telefonokat már nem csak telefonálásra használják… – próbálkozom.

Kati néni azonban félbeszakít, hogy őt az nem érdekli. Ő telefonálni szokott a telefonon. Az összes többi dolog nem érdekli, az marhaság.

– Egy szót sem értek belőle. Még ha magyarul van, akkor sem. Dehogy tanulom meg. A telefonon telefonálok, kész! – Helyeslő pillantásra vár, de inkább lesütöm a szememet. Kioktatni nem akarom, nem tudok vele egyetérteni. Inkább megdicsérem a kutyája, Bibi frissen kozmetikázott frizuráját. Bibi csóvál, Kati néni elmosolyodik, megfogja Bibi pórázát, és elindulnak egy telefonmentes sétára. 

A konyhában töltőre teszem a telót. A pulton kitámasztom, hogy könnyen rálássak, és főzés közben meg tudjak nézni egy-két videót. Azt olvastam, a főzés is lehet az énidőm. Na, jó, hát akkor legyen nekem énidőm. Csak valami szerelmes ezo-pszicho mozi közben el ne sózzam a levest. Jaj, meg Sárinak akartam írni. Előbb küldök neki egy képet. A zöldségekről. Egy képet a pucolás előtt, egyet pucolás után. De tök jó lett.

Kiteszem az Instára is. Meg a Facebookra. Na, valami oltári filter kellene. És most Sárinak egy szelfit. Matricával. Nyuszifülekkel. Vagy cuki orral. Vagy inkább a Star Wars-os matricát tegyem rá?

Mindet elküldöm. Na, közben haladjunk a főzéssel is! Sosem leszek kész. Milyen lesz vajon holnap az idő? Megnézem. Mennyi felhőt mutat! A kutyamindenit. Tényleg, a kutya! Nem hoztam neki kaját. Leszaladok főzés után. Csak előbb megkeresem a videót, amit Janinak ígértem. Jött egy levél. Majd megnézem később. Nem! Most! Hol a bors? Huh! Sosem érem magam utol. De, de, koncentrálok. Huh, a fene, Sári nem válaszol… online, de nem válaszol. Megkeverem a levest.

Holnap a nénikémmel találkozom

Nagyon kell majd figyelnem, ki nem állja, ha a telefonommal babrálok. Ha csak rápillantok, beindul a lavina: – Jaj, te is csak nyomkodsz. Egy percet nem vagy képes a telefonod nélkül lenni? Figyelj már rám egy kicsit! Elmúltál negyven. Harminc évet remekül leéltél mobiltelefon nélkül, mi a frászt csinálsz folyton, édes lányom!

Elkerekedett szemekkel nézek majd a nénikémre. Tényleg. Harminc évig jól megvoltam mobilozás nélkül. De hát csupa jó dologra használom! Ott vezetem a naptáramat. Az ébreszt, méri hány kilométert nordicoztam, a mobilon intézem a banki átutalásokat, azon gongat a meditációs applikációm. Jó, néha játszom is. Van egy egész csomó akváriumom, amiben beszélő halak vannak.

Húúú, az nagyon vicces. Vicces dolgokat mondanak a halak. Három éve gyűjtöm az akváriumokat. Fontos, hogy mindennap megnézzem, mi van velük. Nehogy valamelyik akváriumban kipusztuljanak a halak. Azt nem bocsátanám meg magamnak. Szegény halak… Hogy mi? Milyen halak? Jesszus! Rajzolt halak. A rajzolt halak nem pusztulnak el. Miért aggódom? Mert három éve játszom egy játékkal, és temérdek órát töltöttem vele. De attól még azok rajzolt halak. 

Most is, mikor elrohantam  otthonról, automatikusan cselekedtem. Táska, pénztárca, kulcs, telefon. Néha zavar keletkezik a rendszerben, múltkor a munkahelyemen jöttem rá, hogy nagy valószínűséggel nem zártam be a lakást, ráadásul a kulcs sehol!  Tizenegykor villant be, én nyolckor már dolgoztam. Ebédszünetben elkéredzkedtem, persze más indokkal, nehogy azt higgyék, hogy teljesen hülye vagyok. Rohantam, az ajtó zárva volt, a kulcs egy másik zsebben, mint ahova tenni szoktam. Szóval, bármennyire figyelmetlen vagyok, győz az automatizmus, mindent csinálok, ahogy kell, pánikra semmi ok.

Tehát a nagynénémhez indultam egy Budapest melletti városkába. Arra gondoltam, végre kicsit naposabb az idő, sétálunk majd a Duna mellett, magunkba szívjuk a víz illatát, én a kezemet is belemerítem a vízbe, hogy ne csak lássam, hanem minden érzékszervemmel élvezzem.

Büszke voltam magamra, hogy nem hagytam otthon a csokit és a vizet, amit a vonatra szántam magamnak, és tudtam, délben meg már lesz finom ebéd. A vonatról elém tárult az ébredő mező, érezni lehetett a reményt, idén is eljön a tavasz. A zsebemhez kaptam, hogy lefényképezzem a tájat, hadd legyen ez a háttérképem ebben a hónapban a Facebookon. A telefon… nem volt a helyén... Jeges rémület futott végig rajtam, a tarkómon különös bizsergés, a mellkasomban nyomás, a fejemben üresség volt. Szédülni kezdtem. Aztán eszembe jutott a kulcsos történet. Elővettem a táskámat, a kabátomat, és szépen, nyugodtan végignéztem mindent. Itt kell lennie!

De nem volt ott, se a zsebekben, se a táskában! Mindent szisztematikusan kipakoltam az ülésre, még ki is ráztam a táskámat, semmi…

Szemben egy férfi felcserélte az olvasást a helyzetgyakorlatom megtekintésével. Levette a szemüvegét, eltette a könyvét, és nézte a jelenetet, ami a valóságos rémülettől nyilván átütően tehetségesre sikerült. A rémületet felváltotta a fájdalom, majd a gyász. Aztán megpillantottam magam mellett a táskámból kipakolt kupit. Használt zsebkendők, üres rúzsos henger, kifolyt toll, uzsonnás zacsi. Ezeket talán nem pakolom vissza… Elkezdem összeszedni a szemetet, betömködtem a kupé apró szemetesébe. Egész könnyű lett a táskám.

Megérkezem. Akár egy halálraítélt, megadtam magam. Odanyújtottam meztelen nyakam a telefonnélküliségnek.

És aztán? Aztán mi történt?

Megebédeltem, beszélgettem a nagynénémmel. Sétáltunk is a napsütésben. Délután még néhányszor a zsebemhez nyúltam, ha le akartam fényképezni valamit, aztán inkább a szememmel fényképeztem, és az emlékeimet a retinámba égettem. Este értem haza. Biztosan sok üzenet jött. A telefonom közben lemerült. Levettem a polcról a töltőt. Aztán visszatettem. Majd holnap feltöltöm. Most becsukom a szemem, és megnézem az emlékeimet.

Taomamik

A TaoMamik cikkei nem saját történetek és nem tanácsadások. Lelki segítőként tanulmányokból és saját tapasztalatokból gyűjtik össze a jellegzetes eseteket, melyeket kitalált szereplő történetébe ágyazva, okulásként, ítélkezés nélkül mutatnak meg az olvasónak.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images