Ülök a metrón, és azt látom, mindenkinek terhes az a tíz-húsz perc, amikor semmi dolga, csak utazik. Legalábbis erre utal, hogy szinte mindenki leköti a figyelmét valamivel, leginkább telefonnyomkodással.

Ugyanezt tapasztalom, amikor beülök egy kávézóba egyedül, körülöttem mindenki – aki nem beszélget valakivel épp – laptopon pötyög, vagy telefon a kezében, fülhallgató a fején, megközelíthetetlenek szinte. Vajon bámészkodik-e még valaki céltalanul az ablakon kifelé, vagy divat-e még szemezni például, vagy észre sem vesszük, kik vannak körülöttünk? – no de ez egy másik dolgozat témája lehetne, most maradjunk az unalomnál.

Amitől, úgy tűnik, félünk. Vagy szégyelljük. Vagy haszontalan időpocsékolásnak érezzük. És küzdünk ellene, olykor pótcselekvésekkel.     

„Bárcsak lenne időm unatkozni!”

Hányszor mondjuk ezt! És még hozzágondoljuk talán azt is: unatkozni úri muri. Ha pedig valaki panaszkodik miatta, akkor lehet, még bosszankodunk is: túl sok az ideje, nincs dolga, haszontalan, kommentáljuk. (Igaz, hangosan méltatlankodni talán csak a gyerekek szoktak az unatkozás miatt, a felnőttek inkább hallgatnak róla, pedig nincs köztünk senki, aki még ne tapasztalta volna meg ezt az érzést.)

De miről is van szó valójában? Mi az unalom?     

A szakirodalom alapján nagyjából így foglalható össze: egy ingerszegény helyzetben nem érezzük jól magunkat, és ezt meg is fogalmazzuk. Mind a három összetevő lényeges, hisz nem beszélhetünk unatkozásról, ha például egy monoton tevékenység közben elmerülünk a gondolatainkban, tervezgetünk, álmodozunk, és nem csak arra tudunk koncentrálni dühösen, hogy szabadulni szeretnénk valamiképp. Akkor sincs szó unalomról, ha egy álmosító helyzetet úgy tudunk címkézni magunkban, mondjuk, hogy nincs vész, legalább kicsit szusszanunk. (Ismerek olyan embert, aki például a metrón szokott meditálni, mert máskor úgysincs ideje rá.)  

„Amíg az elme mozgásban van, mindig talál valamit, amin csámcsoghat. Ha megpihen, az enyém önmagát kezdi el felzabálni” – írta Pierce Brown.

Ebből az idézetből is kiderül, hogy nagy különbségek vannak ember és ember között abban a tekintetben is, mihez kezd az „üresjáratokkal”, szenvedést okoznak-e neki vagy cselekvésre ösztönzik. Vannak, akik képesek megtalálni bennük a lehetőséget, így ők voltaképpen nem is unatkoznak, míg másokat lehangolnak, fárasztanak ezek a percek-órák-napok.

Van, aki az unalomért a környezetet okolja, dühös vagy csalódott, amiért untatják, és vannak, akik magukban keresik elsősorban a hibát, és próbálnak tenni valamit, hogy csökkentsék a monotonitást. Megfigyelhető ez a kettősség a párkapcsolatokban például: van, aki szinte elvárja, hogy szórakoztassák, és mérges, vagy arrébb áll, ha unatkozik, míg más igyekszik feldobni a mindennapokat, ha nagyon egy kaptafára történnek a dolgok egy ideje, és nem érzi jól magát ezért.   

A munkahelyeken is különbözőképpen állnak emberek az unalmas feladatokhoz. Van, aki duzzogva teszi a dolgát, esetleg látványosan szenved, vagy viszonylag sűrűn vált állást, míg mások egyfajta önvédelmi reflexként ingerkereső üzemmódra állnak át, és felcsipegetik napközben, ahonnan csak lehet az élményeket, amelyektől valamivel jobban érzik magukat.       

„Minden nyomorúságunk annak tudható be, hogy képtelenek vagyunk csendben, egymagunkban ücsörögni egy szobában.”

Ezt pedig Blaise Pascal írta jó régen (a XVII. században), de manapság talán aktuálisabb a mondás, mint valaha.

Érdemes tesztelni magunkat, milyen hosszan tudunk semmit se tenni. Csak ülni, mondjuk, a kanapén, és nem nyúlni a telefon vagy a távirányító után. Nem kezdeményezni felesleges beszélgetéseket.  

Egy kutatás kimutatta, hogy már hat-tizenöt percnyi várakozási idő is nagy feszültséget okoz az emberek többségében

Az unalom azonban nem csak akkor törhet ránk, ha utazunk vagy várakoznunk kell valahol. Akkor is érezhetjük, ha nincs kedvünk egy tevékenységhez, divatos szóval „motiválatlanok” vagyunk. De megeshet, hogy a szabad időnkben nincs kedvünk semmihez, holott olyan régen vártuk, hogy picit kiszállhassunk a mókuskerékből.  (Lehet, pont azért bizonytalankodunk, mert elszoktunk attól, hogy saját örömünkre végezzünk egy tevékenységet, nem azért, mert hasznos vagy kell. És már alig emlékszünk, mihez kezdtünk régebben a szabadsággal, amikor még több volt belőle…)

Ez egy teljesen hétköznapi, egészen „emberi” reakció.

Ugyanakkor létezik az unalomnak egy „krónikus” formája is.

Ez azt jelenti, hogy az életünk, a munkánk, a tanulmányaink során tartósan a „flow-élmény” hiányát tapasztaljuk meg. Ennek oka lehet például az, hogy nem vagyunk a „helyünkön", vagy nem mi osztjuk be az időnket, hanem beosztják helyettünk, mint egy különórákkal betáblázott gyereknek.

Az egzisztencializmus vezette be az életunalom fogalmát. Amit talán pontosabban kifejez az elidegenedés szó. Amikor valaki képtelen kapcsolódni a közeghez, amiben él, örök kívülálló, nem találja a helyét, nem leli élvezetét abban, amiben mások. Csodálatos irodalmi alkotásokban köszön vissza a modern kor elidegenedett embere, Kafka, Moravia, Camus regényeiből ismerős lehet a jelenség, amely – talán sokan érezhetjük úgy – ismerős olykor számunkra is.  

De ismerős lehet az unalom krónikus formája a karrier világából is.  

Bore out az irodában

A „bore out” és a „burn out” összetartozó fogalmak. A krónikus unalmat akkor éljük át, ha rutinszerűek a feladataink, nincs kihívás bennük, míg a kiégés pont az ellenkezője, akkor tapasztaljuk, ha túl nagy a terhelés folyamatosan. Mindkettő járhat állandó fáradtsággal, ürességérzettel, feszültséggel.

Ha túl sok az életünkben az unalmas szituáció, ha nem érezzük hasznosnak, élményekkel telinek az életet, akkor egy idő után, akárcsak a konstans sikertelenség okán, passzívvá válhatunk, gondolhatjuk úgy, hogy nincs megoldás, reménytelen a helyzet, és innen egyenes lehet az út a depresszióig.

Persze alkatfüggő, ki hogyan reagál egy ilyen élethelyzetre. Van, aki önvizsgálatot tart, és változtat bizonyos dolgokon az életében a harmónia érdekében, akkor is, ha ez áldozatokkal jár, más hajlamos pótcselekvésekkel levezetni a feszültséget.

„Az ember vagy a nyugtalanság örökös kínjaira született, vagy pedig az unalom letargiájára” – írta Voltaire.

És valóban, nem születünk egyforma késztetéssel a világ felfedezésére. Van, akinek minden érdekes, szüntelenül hajtja a kíváncsiság – mint a kis Gerald Durrelt Korfu szigetén – és hajlandó erőfeszítéseket tenni e kíváncsiság kielégítésre, mások figyelmét kevesebb dolog köti le igazán. Van, akit a leghétköznapibb tevékenységek is lázba tudnak hozni, és boldogok például attól, hogy végre leülhetnek színezgetni vagy olvasni egy jó könyvet, míg mások akkor vannak elemükben, ha csavaroghatnak a világban, esetleg belevethetik magukat valamilyen kalandba, extrém sportba. Szerencsére sokfélék vagyunk.   

Az Ausztrál Nemzeti Egyetem Menedzsmentképző Iskolájában szervezetpszichológia tanszékén vizsgálták, hogy vannak-e az unalomnak pozitív hatásai is, teheti-e például kreatívabbá az embert?

Arra jutottak, hogy vannak olyan emberek, akiket személyiségük folytán inspirál a tétlenség. Ők elsősorban a tanulás orientáltak, akik szeretnek töprengeni, kitalálni dolgokat, alternatív utakat keresni. És nekik még kapóra is jönnek a monoton helyzetek, mert ha nem unatkoznának, kisebb késztetésük lenne a komfortzóna elhagyására, ami evolúciós szempontból mindig a fennmaradást szolgálja.

Tanácsadók gyakorta mondják a szülőknek, hogy ne kössék le hasznos időtöltéssel a gyerekek figyelmét állandóan. Mert az unalom fejleszti a kreativitást és önmagunk megismerését.

Ez bizonyára igaz is, ugyanakkor a rendszeres unatkozás káros is lehet!

A gyakran unatkozók hajlamosabbak a depresszióra, a szorongásra, a káros szokások felvételére, például alkohol- és drogfogyasztásra vagy túlevésre.

Egy hiperaktív, figyelemzavarral küzdő gyereknek például unatkozni kínszenvedés. Épp a figyelemzavar okán kevésbé tudnak koncentrálni olyan ingerekre is, amelyek érdekesek lehetnének a számukra. (Ugyanez igaz lehet felnőttekre is.) Vannak tehát olyan gyerekek, akiknél nem jó taktika az unatkozni hagyás, hanem sokkal célravezetőbb lehet, ha megtanítjuk nekik, miként tudják hasznosan eltölteni az időt, időről-időre felkínálunk nekik olyan lehetőségeket, amelyekben élvezetet találhatnak.

Hogy mi a tanulság unalomügyben?

Számomra talán Márai Sándor gondolata a legfrappánsabb a témában: „Az élet vagy veszélyes, vagy unalmas. Tessék választani. Igazán felnőtt ember az, aki megtanul unatkozni, anélkül, hogy megsértődnék ettől az állapottól.”

Kurucz Adrienn

 

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT