–

Autista gyerekekkel való munkám során rengeteget tanultam tőlük, róluk. Mindig is elbűvölt az egyéniségük, csodáltam őket a hitelességükért, őszinteségükért, a mindenféle sallangtól mentes álarcnélküliségükért. Láttam viszont a nehézségeiket, hogy mennyit kellett küszködniük amiatt, mert nem értik más emberek jelzéseit, ezért a saját világukba való menekülés nyújt nekik biztonságérzetet.

Rengeteg olyan gyerekkel találkoztam, aki sok szempontból nem is hasonlított egy autistára, de a pedagógusai mégis azzal ijesztgették a szülőket, hogy számtalan autisztikus tünetet vélnek felfedezni a viselkedésében. Nemritkán a gyerek előtt történik az ijesztgetés, amiből ő csak annyit ért, hogy vele valamilyen gond van, ő valamiért nem jó, a szülei emiatt most szomorúak vagy kétségbeesettek, tehát csalódást okoz nekik. Ugyanez történik számtalan izgága gyerekkel, akik olyan könnyedén kapják meg a hiperaktív, figyelemzavaros jelzőt.

Mi a közös ezekben a gyerekekben?

Leginkább az, hogy kilógnak a sorból. Bár minden gyereknek különböző az egyénisége, mégis van egy réteg, amelyik könnyebben alkalmazkodik a szabályokhoz, az elvárásokhoz, a közösséghez, mint mások. Akiket az autisztikus, illetve a hiperaktív jelzővel illetnek, jellemzően olyan gyerekek, akiknek ez az alkalmazkodás nehezebben megy. Azért, mert megkapják a diagnózist, sajnos ez semmivel nem lesz könnyebb, sőt!

Ilyenkor sokkal inkább azt kellene megvizsgálni, mi az, amit a gyerek a viselkedésével jelez? Mi lehet az oka annak, hogy nehezen megy neki a szabályok betartása, az alkalmazkodás? Ilyen esetekben a felnőtteknek nem lenne szabad ítélkezni, és figyelmen kívül hagyni a gyerek körülményeit, problémáit. Legfontosabb feladatuk pedig az lenne, hogy a nehézségeit megértve enyhítsenek azokon, a problémáikban pedig segítő kezet nyújtsanak.

Akinek autisztikus tünetei vannak, könnyen lehet, hogy nem érti pontosan a környezete jelzéseit, nem tudja, mit várnak tőle, kiszámíthatatlan neki a világ, ezért inkább a saját világába menekül, mert ott biztosabban tájékozódik.

Ebben érdemes segíteni neki. Meg kell próbálni egyértelműbbé tenni számára a határokat, azt, hogy mit engedünk meg, és mit nem. Érthetőbbé kell tenni az emberi érzelmeket, úgy a sajátját, mint a szülőkét. Segíthet, ha beszélünk neki az érzéseinkről, hogy mikor vagyunk szomorúak, minek örülünk, mikor haragszunk, illetve mitől izgulunk. Könnyebb lesz tájékozódnia a társas helyzetekben, ha beavatjuk őket az érzéseinkbe, ezzel is segítjük mások megértését. Szorongást okoz a gyerekekben, ha nehezen tájékozódnak, ha nem tiszta számukra, hogy melyik tettüknek mi lesz a következménye, ha nem egyértelműek számukra a korlátok, a szabályok, illetve, ha nem tudják felismerni, és megérteni a másik ember érzéseit. Sok szülő takargatja a szomorúságát, a haragját, a negatív érzéseit a gyerek elől, attól tartva, hogy sebeket okoz ezzel. Pedig nekik sokkal többet segít, ha tudják, hogy az anyukájuk most szomorú, vagy az apukájuk most beteg, esetleg most veszekedtek, és haragszanak egymásra, mintha csak érzi a feszült, lehangolt légkört, de nem kap rá magyarázatot, esetleg a szülők úgy tesznek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Ha egy gyerek látja a felnőttön, hogy most nagyon dühös, de a felnőtt ezt minden erejével takargatja, a gyerek összezavarodik, és elkezd kételkedni abban, amit lát.

Így az emberi viselkedések, az emberi érzelemkifejezések érthetetlenek lesznek számára, egy olyan bizonytalan és ijesztő terület, amin ő képtelen kiigazodni, ezáltal kiszámíthatatlan, a kiszámíthatatlanság pedig szorongást okoz benne.

A „hiperaktív”-nak titulált gyerekek

Számtalan, hiperaktívnak titulált gyerekkel találkoztam, akik tényleg izgágák, de ha leköti őket valami, ha azt csinálhatják, amit szeretnek, akkor akár egy órán keresztül is ülnek egy helyben, és elmélyülnek a vágyott tevékenységben. Aki valóban hiperaktív, az képtelen erre. Az izgő-mozgó gyerekek manapság szinte célpontokká váltak. A szülők, a pedagógusok „rémálmává”, akikkel mindig csak gond van. Ilyen esetekben, ahelyett, hogy azonnal nekiállnánk a megbélyegzésnek, sokkal inkább arra kellene fókuszálni, mivel segíthetjük a gyerekek mindennapjait, a beilleszkedésüket. Ahelyett, hogy percenként rászólnánk, és állandó bűnbakként emlegetnénk, kezdhetnénk ott, hogy elfogadjuk, neki a mozgás valamilyen szorongásoldás. Ő ilyen. Rajta a feszültség így jön ki. Ha szépen teszi a dolgát, de közben izeg-mozog, hát, hadd tegye. Ha az iskolában nem úgy ül 45 percet, mint a cövek, de figyel, aktívan részt vesz az órákon, akkor miért ne zizeghetne egy kicsit? Ha ő úgy is tud írni és olvasni, hogy közben néha feltérdel, aztán visszaül, a lábait helyezgeti jobbra-balra, hát, hadd tegye.

Minél többször szólunk rá, annál többet rontunk a helyzeten. Minél inkább azt érzi, hogy ő rossz, hogy vele mindig csak a gond van, annál frusztráltabb lesz, annál jobban fog szorongani, és annál többet fog mozogni a megnövekedett feszültségtől.

A hiperaktivitás címkéje, és az ehhez kapcsolódó folyamatos, rosszalló megjegyzések így válnak önbeteljesítő jóslattá. Muszáj egy izgő-mozgó gyerek mögé látni azt is, hogy rajta így jön ki a feszültség, ő nem a körmét rágja, nem bepisil, nem dadog, rajta másképp mutatkozik meg a nehézsége.

Ahogyan egy dadogó gyereknek a dadogása felerősödik, ha mindenki feszülten azt várja tőle, hogy ne dadogjon, és minden dadogásnál lehordják, ugyanígy működik ez a mozgékonysággal. Ha a szülők és a szakemberek összefogva le akarják szoktatni a mozgékonyságáról, mindenki arra fókuszál, hogy mikor mennyit mozgott, mikor tud nyugton lenni, állandóan szidást kap, borítékolható, hogy a mozgékonyság csak erősödik. Ha viszont megértéssel fordulunk felé, ha elfogadjuk, hogy nála a mozgás a szorongás és a feszültség enyhítésére szolgál, akkor lényegesen könnyebb lesz az együttműködés. A gyerek ugyanis nem lázadásból izeg-mozog, nem azért, mert ellenkezni akar, vagy mert nehezíteni akarja az őt körülvevő felnőttek dolgát. Ha ezt megértjük, és picit másképp állunk hozzá, abból csodás együttműködés születhet. Egy mozgékony gyerek valóban sok türelmet igényel, de ha másra fókuszálunk, egész másképp fogjuk látni őt. Ha megpróbálunk a jó tulajdonságaira figyelni, és ezeket hangsúlyozni neki is, ha dicsérjük azokat a dolgokat, amelyekben tehetséges (mert minden gyerek tehetséges valamiben), és a mozgékonyságát háttérbe helyezzük, nem tulajdonítunk neki akkora figyelmet, akkor könnyen lehet, hogy magától oldódni fog.

Jesper Juul, svéd pszichológus könyvében olyan gyerekekről ír, akik viselkedésükben eltérnek az átlagtól, de a viselkedésük mögé lát, és nagyon fontos kérdéseket feszeget.

„A gyerekeknek körülbelül a fele frusztrált, aminek következtében introvertált lesz, könnyen kezelhetővé válik, és megpróbál minél kevesebb feltűnést kelteni. Az ilyen gyerekek nagy része lány, és ha nem állunk velük szoros kapcsolatban, akkor nem fogjuk észrevenni a szemük alatti sötét karikákat vagy a lelkükre nehezedő árnyékokat. A gyerekek másik része azonban kifelé sugározza a testi-lelki harmónia hiányát, és az ebből eredő frusztrációt csak később fogják »kiélni« (hogy ilyen szerencsétlen kifejezést használjak). Mint tudjuk, ez főleg a fiúkra jellemző, akik az agressziót tabutémaként kezelő felnőttek kedvenc céltáblái.”

„Miért van az, hogy a nyíltan agresszív gyerekeket elítéljük, míg azokkal szemben, akik önmaguk ellen fordulnak, mérhetetlen rokonszenvet érzünk?” 

Ha az a célunk, hogy minden gyereket, aki kilóg a sorból, elkezdjünk erővel a sorba beilleszteni, elkezdjük az általunk elképzelt együttműködő, „jó gyerek” sablonba beigazítani, a kudarc a gyerekre és a felnőttre nézve is garantált. Ha egy gyerek nem érez elfogadást, szeretetet, akkor a tünetei nem enyhülnek, sőt minél többször hívják fel a figyelmét arra, hogy ő „rossz”, annál inkább annak megfelelően fog viselkedni. Ha azonban megértést, elfogadást, elismerést kap, és kevesebb figyelmet a negatív tulajdonságaira, akkor azok szépen-lassan, fokozatosan enyhülnek. A minden problémára való túlzott figyelem táptalaja a probléma további fennmaradására és erősödésére. Ne a gyerekeket akarjuk sablonba igazítani, hanem próbáljuk meg magunkat, a módszereinket igazítani a gyerekhez! Csak első próbálkozásra tűnik nehezebbnek, ám, ha a gyerek komfortosan érzi magát a felnőtt közegben, a hozzáigazított „sablonban”, ha az erősségeire helyeződik a fókusz, az nagyon hamar meghozza a kívánt eredményt, és gyereknek-felnőttnek egyaránt óriási terheket vesz le a válláról, a legnagyobb falakat is képes lebontani gyerek és felnőtt között.

 Sebestyén Eszter

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Chinnapong