„Ez a szerelem, igen, igen, igen”

Nagy truváj az evolúciótól, hogy kitalálta a szerelem nevű varázslatot. Az a hír járja róla, ha nem élted át, nem is éltél.

A szerelem, a szeretet és a kötődés komplex, összefüggő és bonyolult bio-pszicho-kognitív feedbackhálózat, ami elég patentül működik. Hadrendben áll naphosszat, hogy képesek legyünk társakat találni és megtartani őket magunk mellett az úton. Amikor ez a rendszer réges-rég összeállt, a magány nem csupán kellemetlen létállapotot jelentett: a halállal cicázott, aki egyedül maradt a történelem előtti idők pusztáin és erdőiben.

A természet remek munkát végzett: vadidegen fajtársak rövid időn belül képesek eljutni arra a pontra, hogy közel érezzék magukat egymáshoz. Majdnem annyira fontosnak, mintha legalábbis rokonok lennének. 

Szinte mind átéltük már az érzést, amikor egyetlen röpke találkozás hosszan tartó, mély benyomást tett ránk, és „egyből beleszerettünk” valakibe. De bármennyire azt sugallják is a szerelemről, szenvedélyről szőtt léleksimogató hollywoodi toposzok, hogy ilyenkor megmagyarázhatatlan és csodás véletlenek történnek velünk, ez nem így van. Valójában nagyon logikus, és átverhető rendszer a vonzalom. A gyakorlott „csábítók” ezt nagyon jól tudják…

A test fontossága

Érthető, hogy mikor a test szépségének, kondíciójának szerepe egyáltalán felmerül a szerelem, párkapcsolat és persze a romantikus magány szemszögéből, erős érzelmeket vált ki belőlünk. Testünkre, erre az esetlegesen működő, idővel folyton romló gépezetre bízni, hogy akkor is szeretni fognak-e minket, amikor öregek és kiszolgáltatottak leszünk, nem egy életbiztosítás. De van egy jó hír: nem ezen múlik.

A kezdeti vonzódásban, ezen nincs mit szépíteni, kiemelt szerepe van a testnek. A híresztelésekkel ellentétben nem csak a férfiak számára: mindkét nemnek egyaránt fontos a fizikai vonzerő.

Csak éppen abban nincs konszenzus, mi számít fizikai vonzerőnek. Az, hogy mit tekintünk szépnek, és mi iránt érzünk ellenállhatatlan vágyat, két nagyon különböző dolog.

Van-e a vonzerőnek univerzális kulcsa? Aligha. A szépség, a test szépsége kultúráról kultúrára változik. Milyen arc számít szépnek? Milyen testalkat, milyen hajszín? A világ minden földrészére kiterjedt kutatások azt mutatják, egyetlen olyan vonás sem létezik, amely mindenhol vonzó lenne. Le kell mondanunk tehát arról, hogy létezne akár csak egyetlen ív az arcon vagy a testen, ami mindenhol mindenkinek tutira bejön.

„Már nem szeretlek, mert elhíztál”

Ennél mi sem áll távolabb a valóságtól. Talán különösnek hat, de az empirikus kutatások azt mutatják, a nőknek a szeretett férfi testi vonzerejéről alkotott ítélete nem változott a szeretet hatására, de a szeretetük mértékén sem alakított a fizikum változása. Ez biztató. Azonban a férfiak nők iránt érzett szeretete nagyon is befolyásolta a nők fizikai vonzerejének megítélését! Tehát éppen fordítva van:

a tévhitekkel ellentétben éppen a férfiak látják idővel még szebbnek a partnerüket az érzések hatására, semmint a nők, azonban a nők szeretete is végig stabil maradt függetlenül minden fizikai mizériától.

Persze ideális esetben. Az egyéni kapcsolati tragédiák, bizalomvesztés, csalódás, elhidegülés mindent átír.

Be kell látnunk azonban, hogy sajnos nem hagy minket hidegen a szépség. Ennek alighanem az az oka, hogy valamikor nagyon régen az egészségnek és a világra hozott utódok túlélési képességének csalhatatlan jele volt jó fizikum. Ma is szeretünk szép emberekkel jóban lenni, közel kerülni hozzájuk, és nem csak az esztétikai élmény miatt. 

Mark Snyder szociálpszichológus 1977-ben végzett egy kegyetlenül trükkös kísérletet. Egyetemista fiúknak mutatott fotót egy nőről, majd azt állította, hogy a képen látható hölggyel hamarosan telefonon beszélnek majd. Csakhogy a csapat egy része hallatlanul szép nőt látott a képen, a másik része egy kevésbé vonzót. Ezután jött a telefonhívás. Visszahallgatva a beszélgetéseket Snyder és csapata arra lett figyelmes, hogy a férfiak aszerint beszélgettek másképpen, hogy előzőleg melyik fényképet látták. A vonzóbb nővel sokkal kedvesebbek, nyitottabbak és kíváncsibbak voltak. Ha pedig kedvesek és nyitottak velünk, akkor erre mit lépünk? Hát persze: mi is kedvesek és nyitottak leszünk! Márpedig akkor jó eséllyel leszünk vonzók is a másik ember számára. Ez, és sok más hasonló kísérlet rámutatott, hogy

ha valakit vonzónak ítélünk, úgy bánunk vele, hogy azzal a legjobbat hozzuk ki belőle. 

A férfiakat jobban érdekli a külső, a nőket jobban érdekli a személyiség?

Ez sem igaz. Sokkal inkább azon múlik, hogy egy ember mennyire önmonitorozó. Vagyis minél inkább érzékeny egy ember arra, hogy milyen viselkedést vár el tőle a környezete, mi több, még a viselkedésén is képes alakítani a többiek elvárásainak megfelelően, annál fontosabbnak ítéli meg a fizikai vonzerőt. Ellentétben azokkal, akik közönségtől függetlenül általában azonos képet mutatnak magukról. Őket inkább a másik ember személyisége, gondolatai, vagyis az „én”-je veszi le a lábukról.

Miért kedveljük meg egymást?

A fizikai valónkkal turnézzuk végig az életünket, de aztán mindig kinyitjuk a szánkat. A hangszínünk, hanglejtésünk, szóválasztásaink, témaválasztásaink sok ezer információval árasztják el a velünk interakcióba kerülőt. Rengeteg kezdeti benyomást teszünk ilyenkor egymásra, ami később csak nagy üggyel-bajjal írható felül, noha nem lehetetlen.

Min múlik, hogy megtetszünk-e egymásnak? Természetesen a fizikai benyomásokról, a „vonzó” vagy „nem vonzó” kategóriákról is múltbéli mintákat őrzünk, de ahogy személyiségünk fejlődik, egyre erősebbé válik néhány más szempont. 

Hogy megkedveljük egymást, ahhoz az első és legfontosabb feltétel, hogy hasonlók legyünk. Vagy legalábbis higgyük azt. Sok pár meséli büszkén, mennyire különböznek, és milyen szépen kiegészítik egymást. A valóság azonban más.

Ahhoz, hogy két ember átélje az egymásra találás érzését, rengeteg hasonlóságot kell észlelniük egymásban.

Alapvető kérdésekben közelítő értékrend, iskolázottsági szint, a számukra lényeges dolgokban való preferenciák – amikor mindez kiderül, a randevú egyre kellemesebbé válik… 

Amikor a találkán két ember eljut a „te is? én is!” szakaszhoz, valójában statisztikai anyaggyűjtés folyik személyesértékválasztás- és preferenciaskáláinkon, és ha úgy ítéljük meg, hogy az értékek legalábbis részben közösek, mélyítjük az ismerkedést. Néhány óra, és elérkezik a kitárulkozás. Egymás felfedhető gyengeségeire empatikusan reagálunk, egyértelmű jelzést adunk, hogy ebben vagy abban számíthat ránk az illető, segíteni, erősíteni tudjuk őt céljai elérésében.

Például amikor eljutunk oda, hogy arról panaszkodunk, előző társunk mennyire nem tudott mit kezdeni a művészet iránti lelkesedésünkkel, a másik már alig várja, hogy biztosítson minket: vele öröm lesz az élet, mert minden másnap múzeumokba fogunk járni. Ilyenkor már nagy léptekkel haladunk a fizikai kitárulkozás felé is. 

Ezen a ponton aztán belekerülünk egy önerősítő, önfenntartó spirálba: mivel hasonló emberrel keveredtünk interakcióba, akiről csupa jót feltételezünk (hiszen olyan, mint mi), nő a vonzalom, ami újabb interakciókat szül és… Jön a varázslat: a körforgás megállíthatatlan. 

Vagyis mégsem.

A hirtelen jött bizalmunkkal ugyanis vissza lehet élni.

Nem kevesebbet teszünk, mint az énünk egy részét is átnyújtjuk további szíves felhasználás céljából, és amint a kialakult koncepcióba belekerül egy oda nem illő darab, úgy érezzük, a neki szánt éndarabkánk rossz helyre került.

Ahogy Máté Péter énekli: „És mindig ott hagyok egy darabot a szívemből.”

Az egyik legvonzóbb tulajdonság mindkét nem szemében, minden életkorban az érzelmi stabilitás…

Ha már nem lehetünk benne biztosak, hogy a világ minden táján szépnek és vonzónak találnak minket, van-e olyan viselkedés, ami biztosan nyerő?

Az empirikus bizonyítékok azt támasztják alá, hogy szerencsére van! Ha egy személy érdeklődést és kíváncsiságot és valódi figyelmet kap a másiktól, akkor egyre vonzóbbnak, szimpatikusabbnak fogja találni. Csakhogy van ám egy kikötés: akkor, ha őszinte. A megjátszott érzelmek detektálásában hallatlanul jók vagyunk!

Miért maradunk együtt?

Miután annyi mindent megtettünk, hogy egy bizonyos személlyel intim, vagyis kölcsönös viszonyba kerüljünk, az „összejövésnél” sokkal nehezebb feladat vár ránk: minél tovább meg szeretnénk tartani ezt a valakit. Ha csak egyetlen dolgot kéne kiemelni, ami a kapcsolatokra a legerősebb megtartó erőt gyakorolja, az minden bizonnyal a szex lenne. A kapcsolati elégedettség legjobb mutatója a szexualitás gyakorisága, minősége. Olyannyira, hogy rosszul, akár bántalmazóan, patológiásan működő kapcsolatok összetartója is lehet önmagában a jó, és ez fontos: önazonos szex. 

Ám ez csak a képlet egyik része.

Az intim kapcsolatoknak egyszerre áldása és átka, hogy szó szerint beleépülünk egymás énjébe. 

Gondoljunk csak bele, nem sokkal egy szakítás után is gyakran fogalmazunk így: „szívesen megyünk hétvégente az IKEA-ba”, vagy „nem szeretjük a padlizsánt”. A „mi” ilyenkor még mindig a részünk, és marad is valamennyi ideig, főleg, míg meg nem jelenik a színpadon a méltó utód, aki majd egy új „mi” megszületésében, és a régi „mi” eltemetésében lesz társunk, legalábbis jó esetben.

Gyakran felmerülő kérdés, hogy az új partnerrel szabad-e olyan helyekre szervezni randevút, ahová a korábbi társával járt az ember. Erre a válasz egyértelműen igen. A régi hely ugyanis beépül az új „mi”-énünkbe, és ezzel felülíródik. Persze, ha új partnerünk a szakítása után egy héttel a régi kedvesével gyakran látogatott törzshelyére invitál minket, gyanús, hogy nosztalgiázni akar, és bevonni minket személyes gyászmunkájába. Ilyenkor esik meg kellemetlenné váló randikon, hogy az illető végig a volt kedveséről beszél…

A romantikus kapcsolatban átélhetjük azt, hogy nemcsak a saját gondolatainkkal és érzéseinkkel vagyunk tisztában, de a másikéival is, ezáltal sokkal jobban tudunk figyelni egymásra, sokkal hatékonyabban tehetjük őt boldoggá. Ez az intimitás és a másik ismerete csak erősödik azzal, hogy gyakorlatilag minden élethelyzetben megismerjük őt. Hogy ki is ő valójában. Mert ez a lényeg.

Végül elérkezünk a legveszélyesebb pontig:

képesek vagyunk (kevés önismerettel bíró emberek akár kritikátlanul is) átalakítani a viselkedésünket, elnyomni vágyainkat, érzéseinket, csak azért, hogy a másiknak örömet szerezzünk, hogy tartozzunk hozzá, és minél tovább velünk maradjon.

Ilyenkor nem pusztán az énünk részévé válik a partnerünk, hanem egyenesen átveszi az énünktől az irányítást.

Minden kapcsolat cserekapcsolatként indul: adok valamit, és neked is adnod kell valamit.

De ha minden jól megy és mindenki biztonságban érzi magát, ez idővel megváltozik: azért adok, mert attól a másik boldogabb lesz.

A kapcsolatok elején alaposan megvizsgáljuk a kölcsönösséget: én hívtalak ma este, holnap tőled várom a hívást; ma én hívtalak el moziba, de legközelebb tőled várok egy programot. Ha egészségesen fejlődik a kapcsolat, ha már nem is kérdés a kölcsönösség, ezek a játszmák felszáradnak, mint a könnyű nyári eső.

Szalay Álmos